Válaszok Havel kérdéseire

Az idő annak kedvez, ami aljas

A Hospodárske Noviny szlovák gazdasági napilap felkérte Václav Havelt, hogy egy napra legyen a lap főszerkesztője. A neves cseh író és volt köztársasági elnök az általa szerkesztett lapszámban kérdéseket tett fel Adam Michniknek a mai lengyel helyzetről. Michnik írását a Gazeta Wyborcza alapján közöljük.

Václav Havel küldött néhány kérdést, melyeket a Hospodárske Noviny hasábjain kíván feltenni nekem. Azt kérdi tőlem Václav: Nemrég megjelent, Imádság esőért című esszédben írsz a mai lengyel helyzetről, s úgy jellemzed, hogy „araszolva közelít az államcsíny”. Ez azt jelenti, hogy legutóbb nemcsak kormány-, hanem rendszerváltás is történt? Valóban megszületett a Kaczynski ikrek negyedik köztársasága? S ha igen, mi a lényegi különbség a harmadik köztársasághoz, azaz „az 1989 óta eltelt korszakhoz” képest?

És az én válaszom:

A Jog és Igazságosság, az Önvédelem és a Lengyel Családok Ligája hárompárti koalíciója lassan, araszolva megváltoztatta a rendszert. Lengyelország ma más ország, mint 1989-től mostanáig. És más állam, mint amelyben a demokratikus ellenzék huszonöt éven át harcolt.

1981-ben a következőképp fogalmaztam meg a „szolidáris” Lengyelország eszményét: „Önigazgató, toleráns, sokszínű, keresztény értékeken alapuló, társadalmilag igazságos Lengyelország, a szomszédjai iránt barátságos Lengyelország, kompromisszumra és mértéktartásra, realizmusra és reális partneri viszonyokra kész, de rabságra és lelki alávetettségre nem hajlandó, lelki leigázásra alkalmatlan Lengyelország. A modern társadalom normális konfliktusaival teli Lengyelország, átitatva a szolidaritás eszméjével. Lengyelország, ahol az értelmiségiek védik az üldözött munkásokat, és ahol a sztrájkoló munkások szabadságot követelnek a kultúrának. Lengyelország, amely emelkedetten és iróniával beszél önmagáról; amelyet annyiszor leigáztak, annyiszor megvertek, de amelyet legyőzni sosem sikerült. Lengyelország, amely ma visszakapta a maga identitását, a maga nyelvét, a maga arcát…”

Így képzeltem el 1981-ben a harmadik köztársaságot, ezért a Lengyelországért szálltam síkra 1989 után. Sok mindent nem láttam akkor előre, többek közt a tömeges privatizációt és a piacgazdaság kemény logikáját. De a privatizációból és a piacból nem következik, hogy megtagadjuk „a közös Lengyelországot, a megtorlás és a permanens, hideg polgárháború halálos logikájától mentes Lengyelországot”. Nem vagyok képes elfogadni azt a helyzetet, amelyben a biztonsági szolgálat archívumait alapvető forrásként kezelik, hogy bármelyikünkről onnan szerezzenek információkat.

A harmadik köztársaság olyan haza volt, amelyben Lengyelország szabadsága és minden egyes lengyel szabadsága közös gondunk lett, olyan állam, amelyet az ártatlanság vélelme igazgatott. A negyedik köztársaság – ahogy Jaroslaw Kaczynski és csapata terveit szemlélem – az az ország, ahol permanens „erkölcsi forradalom” zajlik, ahol az ügyészség és a különleges szolgálatok a kényelmetlen emberekkel szemben provokatív módon lépnek fel; ahol a lehallgatás és a besúgás mindennapi kenyerünk. A negyedik köztársaság a gyanúsítás és a félelem állama, amelyben mindannyiunkat naponta meggyanúsítanak. A negyedik köztársaság az az állam, amelyben mindennapos az ügyészségi beidézés. Egykor így írtuk le a kommunizmus korának gyakorlatát: adjatok nekem egy embert, és találjatok rá egy törvénycikket a büntetőjogban. Ma az az érzésem, hogy mindennap ilyen törvénycikket keresnek rám.

Azt kérdi tőlem Václav Havel: Winston Churchillre hivatkozva írod, ha hajnalban hatkor megszólal a csengő, már senki sem lehet biztos benne, hogy ez csak a tejesember. Erre az állításra van-e más bizonyítékod is, mint Janusz Kaczmarek volt belügyminiszter drámai körülmények közti őrizetbe vétele?

Drága Vaąek, Lengyelországban állandóan letartóztatnak valakit a tévékamerák előtt: orvosokat, vállalkozókat, ellenzéki politikusokat. Például Emil W¹sacz volt pénzügyminisztert előbb őrizetbe vették, ezt az akciót is filmezték, rendőrségi gépkocsival keresztülhurcolták a fél országon, aztán mindjárt ki is engedték, mert a bíróság az őrizetbe vételt jogtalannak ítélte. Barbara Blida volt építésügyi minisztert hajnali hatkor felverték. Ezt is felvették a rendőrségi kamerák. A házkutatás alatt Barbara Blida öngyilkosságot követett el, főbe lőtte magát a fürdőszobában. Ezt a kamerák már nem rögzítették, a közvélemény pedig mind a mai napig nem ismerhette meg e tragédia ügyében a teljes igazságot.

Ismert orvosokat vesznek őrizetbe, korrupcióval vádolva őket, vagy, mint egyikőjüket, akár gyilkossággal is.

Ha hajnali hatkor a hatóság megjelenik a lakásunkon – magyarázta sajtótájékoztatóján az igazságügy-miniszter –, az Lengyelországban normális dolognak számít, ugyanúgy, mint az egész civilizált világban. Be kell vallanom, hogy nekem más képzeteim vannak a civilizált demokráciák normáiról.

Azt kérdi tőlem Václav Havel: Véleményed szerint a lengyel igazságszolgáltatás még mindig független-e a hatalomtól? Kaczmareket másnap kiengedték, az Alkotmánybíróság gyakorlatilag lesöpörte a Kaczynski-kormány átvilágítási törvényét, ezzel igazságot szolgáltatva Bronislaw Geremeknek és másoknak, akik állampolgári engedetlenséget hirdettek e törvény ellen.

Azt felelem: Úgy vélem, a bíróságok még függetlenek, amit Jaroslaw Kaczynski miniszterelnök és Zbigniew Ziobro igazságügy-miniszter fájlal a legjobban. Ezért kísérlik meg újra és újra e függetlenség korlátozását a bírói önkormányzat autonómiájának felszámolásával, a személyi kérdésekbe való beavatkozással, a bírák mentelmi jogának megkérdőjelezésével, de nem kevésbé az Alkotmánybíróság ellen indított megannyi brutális támadással, az alkotmánybírák nyilvános megzsarolásával, amihez a biztonsági szolgálat archívumából rángatnak elő anyagokat. Undorral szemlélem ezt az egészet, hisz túlságosan jól emlékszem a bírák befolyásolására a diktatúra éveiben, amikor minden ítéletet a hatalmon lévő kommunisták szájíze szerint hoztak meg. Ma szerencsére nem ez a helyzet, bár az ügyészségeket már majdnem teljesen sikerült politikai nyomás alá vonni.

Miután Anna Fotygát kinevezték a külügyminisztérium élére – az ő alkalmassága annyiban sajátos, hogy nem fűzök hozzá kommentárt, hisz mi, lengyelek, kötelezőnek érezzük a lovagiasság parancsát a hölgyekkel szemben –, Jaroslaw Kaczynski kijelentette: „Megszereztük a külügyminisztériumot.” Én meg hozzáteszem: az ügyészségeket is megszerezték. De még mindig nem szerezték meg a bíróságokat, ami azt jelenti, hogy még mindig találunk Lengyelországban bírákat, akiknek van bátorságuk megvédeni a jog szellemét és betűjét, annak ellenére, hogy a végrehajtó hatalom részéről támadásnak és inszinuációnak vannak kitéve. Efféle támadásokat a kormányfő is, a köztársasági elnök is megenged magának. Mindketten jogászok, ami csak növeli a helyzet pikantériáját. Alighanem egyikük sincs tisztában azzal, hogy lassan olyanok lesznek, mint a kommunista párttitkárok karikatúrái, akik a bírói függetlenség megtörését a proletárforradalom történelmi parancsának tekintették. Az „erkölcsi forradalom” a Kaczynski ikrek változatában e letűnt kor karikatúrája, lehet, hogy fogatlan, de ugyanolyan szégyenletes és hitvány.

Az átvilágítási törvényt az Alkotmánybíróság elintézte. Köszönet érte az alkotmánybíráknak. Elég azonban szemügyre vennünk, hogy mit tartalmaz ez a törvény, ha látni akarjuk az akkori kormánykoalíció szándékait, amely ezt az – alkotmányellenes és galád – törvényt áterőltette a parlamenten, ha látni akarjuk azt az állameszményt, amelyet Jaroslaw Kaczynski pártja meg szeretne valósítani. A tekintélyelvű állam eszményét, amelyben – ismétlem – minden állampolgár gyanús és fenyegetve érezheti magát. Az alkotmánybírákra maga a miniszterelnök szórta szidalmait, hozzáfűzve, hogy a jövőben korlátozni kellene az Alkotmánybíróság hatáskörét. Nem sok jót ígér ez a jövőre nézve.

A továbbiakban arról faggat Václav, mivel magyarázom a Jog és Igazságosság ilyen magas támogatottságát, és szerintem megnyerheti-e ez a párt a választásokat.

Azt felelem: Igen, a Kaczynski ikrek pártja megnyerheti a választásokat, a társadalom egy részének lényegi támogatását élvezi, minden közvélemény-kutatás erre mutat. Miért van így?

Legutóbbi könyvedben (Csak lassan, kérem) magad említed, Vaąek, 1990. februári beszédedet: „A közönség soraiból, amely eddig barátságosnak mutatkozott, egyszerre tiltakozó morgás, amikor a halálbüntetés eltörlését ígérem. Úgy látszik, a nép, ki tudja, miért, nagyon szereti a halálbüntetést.”

És ez a kulcs, ha felelni akarok Václav Havel kérdésére. Jaroslaw Kaczynski miniszterelnök teljes hozzáértéssel használja ki, ami az emberi lélekben gyáva, primitív és galád. Permanens hadviselése és uszítása a „kvázi-elit” és az „álműveltek” ellen döbbenetes sikerrel járt; képes volt sokakkal elhitetni, hogy Lengyelországot egy „titkos rendszer” működteti, amelyet fel kell hajtani és el kell pusztítani.

A lengyel társadalom nagy része – ezt aggódva, szomorúan és szégyenkezve mondom – elhitte ezt az összeesküvés-víziót, elhitte, hogy az emberek lehallgatása és meghurcolása, a rendőrségi provokáció és a halálbüntetés jó recept a lengyel demokrácia leromlott állapotára. Sok jót ez sem ígér.

Václav tovább faggat, hogy a jelenlegi lengyel helyzetet kivételesnek tekintem-e Kelet-Közép-Európában, vagy tágabb regionális összefüggések közt is elhelyezhető, látok-e hasonló tendenciát más országokban is.

A válaszom: Lengyelország nem kivétel, bár lehet, hogy éllovasa bizonyos baljóslatú tendenciáknak. Mert a posztkommunista Európában mindenütt jelentkeznek hasonló veszélyek. A Cseh Köztársaságban is. Ismét Václav Havel legutóbbi könyvét idézem.

„Nem sokkal a forradalom és a szabadság visszanyerése után elterjedt a közéletben egyfajta igen sajátos ócsárló hang. Mintha némelyek – miután éveken át hallgattak, szorgalmasan eljártak szavazni, csak önmagukkal foglalkoztak, és nagyon vigyáztak, hogy senkinek ne akadjon meg rajtuk a szeme – egyszerre szükségét érezték volna, hogy egy erőteljes gesztussal lereagálják korábbi megalázottságukat és azt az érzésüket, vagy inkább gyanújukat, hogy korábban nem a legjobb bizonyítványt állították ki magukról. Ezért azokat vették célba, akik a legkevésbé emlékeztették őket erre, azaz a disszidenseket. Mert egyfolytában élő szemrehányásnak tekintették őket, mint annak példáját, hogy ha valaki nem akarta, nem kellett teljesen igába hajtania magát. Érdekes, hogy azokban az időkben, amikor a disszidensek őrült Don Quijoték kis csoportjának tűntek, korántsem övezte őket olyan elutasítás, mint később, amikor a történelem igazolta őket. (…) Végül is egy ilyen újdonsült antikommunista jobban haragudott rájuk, mint a régi rendszer képviselőire.”

Amikor Jaroslaw Kaczynski azt mondja, hogy az egyszerű embereket képviseli, nem az elitet, akkor hasonló sztereotípiára hivatkozik. Mert persze nem mond igazat: mindnyájan egyszerű emberek vagyunk, csakhogy Kaczynski a mindnyájunkban, közönséges emberekben meglévő kicsinyességre és irigységre épít. És teszi ezt eredményesen. Mindketten jól tudjuk, Václav Havel nyilván még nálam is jobban, hogy vannak idők, amikor a szél jobban kedvez annak, ami bennünk aljas, mint annak, ami nemes.

Ismétlem: Lengyelország nem kivétel. Más országokból is bőven lehetne példákat említeni: a Fico-Meèiar-Slota-koalíciót Szlovákiában, Václav Klaus euroszkeptikus retorikáját, Orbán Viktor antikommunista radikalizmusát vagy Viktor Janukovics posztkommunista radikalizmusát. De az igazi példakép Vlagyimir Putyin következetes és sikeres tekintélyelvűsége. Vegyük hát szemügyre a putyini hatalomgyakorlást, ha meg akarjuk érteni, milyen veszély fenyegeti a demokráciát a posztkommunista Európa országaiban.

Václav Havel tovább kérdez: Mi az utóbbi hetek legmegdöbbentőbb és mi a legrosszabb lengyelországi híre?

Azt hiszem, a legjobb lengyelországi hír, hogy egyre többen kritizálják a Kaczynski-féle kormányzást, a legrosszabb pedig, hogy e kritika ellenére még mindig tart a Kaczynski-éra, és minden nappal tovább rombolja a lengyel demokráciát.

Meg tudnám-e nevezni – kérdi még Václav – azt a három lengyel politikust, akinek érdemes megjegyezni a nevét.

Azt felelem: A megjegyzendő nevek: Zbigniew Ziobro, Roman Giertych és Tadeusz Rydzyk. Mind a három név kibontakozóban lévő tendenciák jelképe, a lengyel hagyomány és a lengyel politika legrosszabb arcát mutatják: tekintélyelvűség, kétszínűség, etnikai gőg és fanatikus vallási integrizmus. Nekem ez a spanyol nacionalcatolicismo lengyel változatának rémlik, a la Franco generális.

Ezek a válaszaim Václav Havel kérdéseire. Egy tipikus lengyel észrevételt fűzök hozzá: Lengyelország az a hely, ahol még soha egyetlen disznóság sem aratott végső győzelmet. Ebben az országban minden lehetséges: még az is, hogy jobbra fordulnak a dolgok.

Szívből üdvözöllek, Vaşek.

(Pályi András fordítása)