Abcúg

Mi, magyarok, jelenleg két tűz közé szorultunk: fegyveres harcok zajlanak a keleti szomszédságunkban, nyugati irányból pedig romboló politikai és szellemi árhullámok tornyosulnak fölénk. Mindezt a kormánypárt legbölcsebb tagjától volt szerencsénk hallani, magától az országházmestertől, aki a publikumot nap nap után magvasnál magvasabb gondolatokkal nyűgözi le. Most például avval, hogy a nyugati eredetű „romboló politikai és szellemi árhullámok” pusztító hatása az ukrajnai háborúéval vetekedik. Nagyívű felismerés ez, már csak azért is, mert a közkeletű tévhitekkel frontálisan szembefordul, elsősorban azokkal, amelyek hitelesnek gondolt közléseken alapulnak. Az április derekán kiszivárgott amerikai hírszerzési adatok szerint addig háromszázötvennégyezer orosz és ukrán katona vesztette életét vagy sebesült meg, a civil áldozatok száma az ENSZ adatai szerint legalább harmincezer, de a valóságban bizonyára jóval több, mostanra nyilván a félmilliót is meghaladja. Országházmesterünk azonban nem ragad le a felszínnél, hanem átlát a szitán és a bajok gyökeréig hatol. „A támadók kilétét nem könnyű azonosítani, de a globalizmus jegyében a tudatos államellenesség és heves nemzetgyűlölet, az értéksemlegességnek álcázott zsigeri keresztényellenesség és a genderideológiaként hirdetett körmönfont családellenesség, végső soron az emberi jogok parttalanná tételében megbúvó demokrácia- és szabadságellenesség jellemzi őket.” Csak hogy világosan lássunk: ez nem valami futóbolond véleménye, hanem az ország harmadik legmagasabb közjogi méltóságáé; az ő szájával maga a történelmi Magyarország szól hozzánk. Sőt nemcsak szól, de a helyes utat is megmutatja.

„A két tűz közé szorult magyarság legerősebb védműve a szuverén, cselekvőképes és nemzetközi együttműködésre, szövetségkeresésre nyitott nemzeti állam”, hangoztatta Szegeden, a publikum pedig nyilván helyeslően bólogatott. Tudván, hogy legerősebb védművünk csakis politikai gonosztevőkkel és begőzölt agyú diktátorokkal képes és hajlandó együttműködni, szövetségeseivel pedig azonnal szembefordul, amint azok őt a civilizált viselkedés elemi normáira vagy pláne a hetedik parancsolat betartására figyelmeztetik. Az ilyesmit szankcionálja is, például oly módon, hogy az unióhoz való csatlakozásunk huszadik évfordulóján se kerül ki az európai közösség zászlaja a Parlamentre, még mit nem. Európának éreznie kell, hogy Magyarországon büntiben van. Mellesleg e hó második hetében a francia nemzetgyűlés megszavazta azt a kormánypárti javaslatot, amely szerint az ezerötszáznál több lakost számláló települések polgármesteri hivatali épületein az uniós zászlónak kötelező jelleggel ott kell lennie. A törvényjavaslat amúgy nyitott kapukat dönget, minthogy az európai zászló kitűzése Franciaországban már jó ideje bevett gyakorlatnak tekinthető. Nyilván nem véletlenül, hanem azért, mert Franciaország része a nyugati világnak, amelyről országházmesterünk azt tanítja, hogy az ott napjainkban „elharapódzó megdöbbentő keresztényellenesség, az alapvető biológiai, gazdasági és kulturális tényeket tagadó, valóságidegen ideológiák tobzódása, az egyre nyíltabb magántulajdon-ellenesség vagy éppen a politikai terrorcsoportok megjelenése nem más, mint a kommunista eszme és gyakorlat visszatérési kísérlete”. Ezt a gondolatot a későbbiekben kiegészítette, ekként: „a nyugati világ országaiban napjainkban folyamatos ostrom alatt áll a józan ész, a közjó és a közérdek”.

Nálunk – ahogy ezt nyájas olvasónk a mindennapi tapasztalataiból nagyon jól tudja – a józan ész már rég nem áll ostrom alatt, a háborút ugyanis végérvényesen elvesztette, hősi halált halt, jeltelen sírban fekszik, fölötte holdas éjszakákon kóbor kutyák vonyítanak. Nyilván ezért van az, hogy országunk harmadik legmagasabb közjogi méltóságát horrortörténetekbe illő rémlátományok háborgatják, sőt beszél is róluk, olyan magánhatalmakról szólván, amelyek a budapesti utcákon magyar állampolgárokat brutálisan bántalmazó külföldi irányítású, részvételű és finanszírozású szélsőséges ideológiai csoportokat irányítanak. Az egyszerű magyar gyógymasszőr, műkörmös vagy fitneszinstruktor, ha ilyesmiről hall, akkor bizonyára beballag az első őrszobára és feljelentést tesz, viszont ez a megoldás a jogvégzett házelnök elméjében valami okból föl se ködlik. Ő ehelyett a nyugati ember memóriájának törlése céljával indított „egyelőre vértelen” háborúról delirál. „Akik támadják a nyugati emberek emlékezetét, azok a »cancel culture«, az eltörlés kultúrája képviselőinek (…) és az ördög tudja, hogy még minek nevezik magukat, de valójában ők csak egyszerűen szellemi bérgyilkosok!” – adja tudtunkra, de tévesen. A cancel culture valójában a kiközösítés egy formája. Mindenütt vannak olyan alakok, akik előre megfontolt szándékkal és aljas indokból hordanak össze különféle bárgyúságokat, viszont az ilyeneket a jobb helyeken kigolyózzák, és ezt a műveletet a „cancel culture” kifejezéssel jelölik. Szép magyar megfelelője abcúg volna. A méltányosság kedvéért hozzáteszem, hogy a házelnök az ő sajátos értelmezését a Kurultaj – Magyar Törzsi Gyűlés néven ismert összejövetelen adta elő, ott pedig gyakorlatilag mindegy, mit beszél.

Egyébként is mindegy, bár ő ezt nyilván nem így látja. Nyilván ennek köszönhető, hogy immár igen terjedelmes retorikai életművet mondhat a magáénak, és ez még, ha minden így megy tovább, jelentős mértékben gyarapodni fog. Köszönhetően mindenekelőtt az országházmester sokoldalú érdeklődésének és enciklopédikus műveltségének, másfelől pedig annak a közismert ténynek, hogy beszéd nélkül komolyabb esemény el se gondolható, az esemény rangját pedig a beszélő fej státusa adja meg. Hogy mit ad elő, az másodlagos, a publikum minden szavának örülni fog. Országházmesterünk a 25. Országos Tárogatós Találkozón azt a véleményét tette közkinccsé, hogy a tárogató hangja a magyar jellem virágzása, s ebben őneki kétségkívül igaza van. Eltekintve attól, hogy a jellem a személy gondolkodását, viselkedését, tetteit meghatározó örökölt vagy szerzett jegyek összessége, ezt a definíciót egyébként a Magyar katolikus lexikonból másoltam ide szó szerint. Magyar jellem tehát éppúgy nincs, ahogy szlovák, szerb, román stb. jellem se létezik, egyébként akinek egy csöpp esze van, ezt önmagától is beláthatja. Ami pedig a magyar jellem virágzását, illetve ennek a tárogató hangjával való ekvivalenciáját illeti, avval foglalkozzon az, akinek jobb dolga végképp nem akad.

Egyébiránt finom ember ökörségeket előre megfontolt szándékkal nem beszél. Vagy ha mégis, akkor közben legalább pironkodik.