Ébredő magyarok?

Ez a woke nem valami új dolog. Én például már negyven éve hallottam egy fekete diáktársamtól Minneapolisban a stay woke (éberen figyelj) kifejezést. Akkor persze a woke még csak az afroamerikai angol szava volt, és a feketék diszkriminációjával szembeni ellenállásra utalt.

Az angolban a woke szót az utóbbi években főként megvető, gúnyos értelemben használják (fenyegető ideológiai katyvasz), akárcsak ikertestvérét, a cancel culture, magyar nevén eltörléskultúra kifejezést. Ez utóbbi arra utal, hogy egyeseket a nőkre vagy a kisebbségekre nézve sértőnek vélt viselkedésük, kijelentéseik miatt kiközösítenek, adott esetben akár ki is rúgnak az állásukból. Kétségtelen, hogy a hanyatló Nyugaton túl sokan éltek és élnek vissza a diszkrimináció megtorolhatóságának a lehetőségével. A konzervatív jobboldal erre persze úgy reagált, hogy a médiában a woke és a cancel culture jelentését a nők és a kisebbségi aktivisták túlkapásaira és (nem ritka) őrültségeire korlátozta. Ez persze azt tudatosítja az emberekben, hogy a társadalom ma eszement kisebbségi lobbik terrorja és cenzúrája alatt senyved, míg a máig meglévő előjogok rendszerére és a létező diszkriminációra jóval kevesebben figyelnek.

A woke oldalági rokona a progressive szó, amely a bűn és a métely összefoglaló kategóriája az amerikai konzervatívok (és immár a mi Fideszünk) retorikájában. A progresszió az ő nyelvükben agresszió és perverzió. A progresszív szó eredeti jelentése „haladó” volt (még az amerikai angol ezoterikus fordulata előtt), de ez a szó a modern időkben új jelentést nyert. Felteszem, hogy sok mélyen elkötelezett fideszes május 4-ig nem is tudott erről. Budapesten azonban, a Conservative Political Action Coalition (CPAC) tanácskozásának megnyitóján tartott beszédében, Orbán Viktor mintegy másfél tucatszor utalt a „progresszió vírusára”, amely, mint tudjuk, a nemzetállamok szépséges testén tenyészik, vö. progresszív átnevelés, progresszív elit, progresszív párt­alapítványok és kutatólaboratóriumok stb. A „progresszív erők” kifejezés mindazon (nyugati) háborús uszítókra utal, akik konfliktust provokáltak ki, hogy új világrendet hozzanak létre. Ezek manapság migránsokkal árasztják el keresztyén-keresztény Európánkat, felhígítván ősi kultúránkat, ráadásul homokosokat és transzgendereket akarnak nevelni a mi ártatlan, ciszgender gyermekeinkből.

A vigyázó (fél)szemét mindig a radikális amerikai konzervativizmus guruira vető magyar Fidesz-elit szemantikai fülkeforradalmat hajtott végre, így a haladó társadalmi mozgalmak kulcsszavai mind átértékelődtek a magyar közbeszédben. A demokrácia, hacsak nem áll előtte az illiberális jelző, valamiféle fejetlenséget jelent, hiszen hatékonyan kormányozni csak egy erőskezű és látnoki erővel áldott nemzetvezető tudhat. A liberalizmus pedig azonos a Soros-ügynökök ármánykodásával. A rezsim egyik publicistája nemrég egyenest a felvilágosodás bűneiről értekezett népszerű tévéműsorában. Korábban egy Kant nevű német filozófus persze úgy vélekedett, hogy „a felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék”. (Mi a felvilágosodás, 1784)

A szociálpszichológia ismeri az autonómia traumáját. Erich Fromm úgy foglalja össze a jelenséget a Menekülés a szabadság elől című, 1941-es könyvéhez írt előszavában, hogy a modern embert a szabadság szorongással tölti el, és képes bármiféle diktátorok javára lemondani a szabadság terhéről. De hogy is érezhetne másként az, akinek apja, nagyapja és dédapja is autoriter rezsimekben élte le az életét? Értjük az olyan szavakat, mint autonómia és szuverenitás, de soha nem volt módunk megtapasztalni, hogy milyen is minden áldott nap aktív politikai egyénként élni. Még az autokrácia ellen lázadók is csak egy karizmatikus vezért, egy messiást várnak, mert el sem tudják képzelni, hogy mi lenne akkor, ha összefognának, azaz felemelnék végre a tomporukat. Jut eszembe: a kínai nyelvben a geming szó (japán kakumei) két évezreden át arra utalt, hogy az Ég megvonja mandátumát a (bűnös) császártól, azaz egy másik császárt lehet a trónra ültetni. Föl sem merült az a bizarr ötlet, hogy a nép elűzze a császárt, és maga hozza létre a józan közmegegyezés valamiféle rendszerét. Azonban rettenetes dolog történt: a 19. század végén egy fordító a révolution (forradalom) terminust a geming szóval adta vissza. Egy évtizeddel később a császárság intézménye megszűnt létezni. Idevezet, kérem, a fordítói pontatlanság.

De vissza a magyar nyelvhez! Az újmagyar diskurzusban a politizál ige szitokszóvá vált. A magyar ember definíciójának ugyanis része az, hogy evés közben nem beszél, és hogy csak választások idején politizál (néhány másodpercig). Ezért aztán sok magyar nem is szereti a politizálgató MTA-t, SZFE-t és a tanárokat, akik tüntetgetnek. Igaz, a pedagógustársadalom mintegy 90 százaléka lapít, például kevés tanár vett részt a most pénteki, Fidesz-székház előtti tüntetésen. Az ott meg nem jelent kritikus tömeg egy része a NER kárvallottjaiból áll, akik szerény lakótelepi lakásukban várják a megváltást, azt, hogy kéréseik meghallgattassanak, és örülnek mindannak a szépnek és jónak, amiről pártállami tévéink oly bőségesen tudósítanak minket. Ezen morfondéroztam a pénteki alkonyatban, miközben, ott álltunk tehetetlenül, az egyenruhás mulya-mogorva mamelukok ötszörös sorfala előtt. Olykor jöttek rohamsisakos osztagok is, mert tudható volt a Karc FM-ből és a Hír Tv-ből, hogy ezek a zömükben 16–17 éves diákok adott esetben nem riadnak vissza az erőszaktól sem. Az idősebb tüntetők közül egyesek próbáltak szóba elegyedni a székház védőivel. Egy kedves, bratyizós nő például biztosította a mamelukokat, hogy mi rátok nem haragszunk, és értetek is harcolunk ám. Én azonban történetesen azt gondoltam, hogy nincs itt harc, de ha netán lenne, én akkor ezekért nem harcolnék. Nálunk ugyanis nincs kényszersorozás. Igen, az erőszakszervezetek tagjai is áldozatok, de azért van különbség azok között, akit vernek, és aki ver.

Gimnazistakoromban különösnek tartottam, hogy milyen ádázul ostorozta a magyar provincializmust és ostobaságot az a poéta, aki alkoholos mámorában azt hitte, hogy Párizs az ő Bakonya. És nem ismervén fel azt, hogy az engedelmes, alattvalói létnek is megvan a maga varázsa, József Attila is elragadtatta magát olykor: „Hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia.” Szerencsére a magyar politikusok és politológusok már rég belátták, hogy Mária országában semmit se hoz a konyhára, ha a kemény, nyakas, félázsiai nép imázsának cizellálása helyett a magyarság fantasztikus kaméleoni képességeit emlegetik. De ha egyáltalán nem reflektálunk arra, hogy kaméleonból is milyen kurva jók vagyunk, aligha fogjuk megérteni azt, hogy mi is történik itt a szemünk láttára.