Az utolsó fizikatanár

Idén Magyarországon hárman jelentkeztek biológia–kémia tanárnak, fizika–kémia szakpárra pedig egyetlen gimnazista adta be a jelentkezését első helyen. Igazságtalan, hogy az ő nevét nem ismerjük. Ha egy jól táplált napközis elhajítja a láncos golyót, vagy begurítja a labdát a Mezőkövesd kapujába, az országos hír. A rettenthetetlen, aki ma fizikatanár akar lenni, bezzeg névtelen marad: meg nem énekelt hős.

Pedig érdekelne, miféle ember ő. Önzetlen szent, aki már most zuzmókon és bogarakon él valamely vallási téboly bűvöletében, és ezért vállalja a szenvedést? Unatkozó milliomoscsemete aranyrészvényekkel a gyerekszoba falán, akinek ez költséges hobbi csupán? Vagy komplett őrült, aki ma azzal ámokfut, hogy tanárnak jelentkezik, holnap viszont már csőbombával éli ki magát?

Hölgyeim és uraim, ha az arcot nem is látják, hadd mutassam be a jelenséget: ez itt a nemzethalál. Már évszázadok óta várjuk, mint zsidók a Messiást. Sikerült elérni, hogy gyakorlatilag senki se akarjon tanítani – hiszen itt deviancia kimondani, hogy „tanítanék”. Nem csekély diadal így agyontaposni egy ezeréves államalkotó népet; mások ellen ugyan nem nagyon jött össze ez nekünk, de saját magunkat sikerrel leigáztuk.

A rendszerben még vegetál néhány fizikatanár, itt maradtak boldogabb, dekadens időkből, amikor ez még presztízs volt, úgy-ahogy meg lehetett élni belőle, és olykor emelt fővel nézni szét mint a nemzet napszámosa, mint értelmiségi és mint polgár. Szétkergetésük folyamatban van, egészségügyre nem lesz pénzük, a józa­nabbja a következő hetekben lép ki, szóval végül is azzal az eggyel kell majd leszámolni, aki még mindig erősködik.

Eközben dühös gyerekek ostromolják hol a miniszterelnök rezidenciáját, hol a kormánypárt székházát, ahol meg is kapják a nekik járó könnygázt vagy gumibotot: a Kádár-kolbászt. Mifelénk ez az oktatási rendszer, az úgynevezett magyar modell, amely sokkal hatékonyabb, mint a finn, mert csak azt akarja megtanítani, hogy páncélos rendőrnek lenni alapvetően jobb, mint gimnazistának, pláne fizikatanárnak. A könnygázflakon meg a gumibot is a rendőrnél van, a tanárnál meg csak a nyomorult diplomája, amivel annyit se keres havonta, mint egy gázszerelő a délutáni alvással.

Az egész botrány recepciója pedig szétkenődik a pillanatban. Elemzőként meg szakértőként bemutatott arcok fejtik meg roppant szakszerűen, hogy a tüntetéseknek nincs értelmük, sőt a kormánypárt jön ki jobban a dologból, mert a tömegek végül azt látják, hogy pár száz agresszív kamasz hőzöng és dobálja a rendőröket. Szemben velük a nyugodt erő. És végül úgyis az lesz az uralkodó narratíva, hogy csakis Brüsszel meg a baloldal miatt késik a tanárok megváltása. Mintha semmit sem számítana, hogy ez nem igaz, ahogy az sem, hogy csak ennyi lenne a baj. Mintha nem lenne holnap. És ez végül is helyes megállapítás, tényleg nem lesz. Ma még haza lehet vinni a gázsit, be lehet söpörni a síkhülye fideszes nénik tapsát. Még van áram, mert hetven és negyven éve még volt fizikatanár.

Az a gond, hogy létezik valóság, és az egy modortalan valami. Egyáltalán nem érdekli, mi felel meg a nemzetkarakternek, hogy mit óhajt elhinni a síkhülye néni, vagy mit hányan lájkolnak ma este. Ennek a valóságnak van térbeli és időbeli kiterjedése, a mi esetünkben például: ha ma egy személy jelentkezik fizikatanárnak, akkor a belátható jövőben ez a munkakör Magyarországon betöltetlen marad. Nyolcvan évvel ezelőtt is ovációt váltott volna ki a megállapítás, hogy a Harmadik Birodalom sikerrel keretezte át a háborús fejleményeket, és az ellenzék mind módszereiben, mind üzeneteivel nevetségesen alulmaradt. Csak végül becsörömpölt harmincezer tank keletről meg nyugatról, és egyáltalán nem lassította le őket, hogy mit hitt a birodalom népe.

Lehet csápolni a hamisításnak, a csalásnak, a hazugságnak és a pillanat uralásának, de attól még a valóság konokul közeledik, széles lánctalpakon, olajszagúan, vastag páncéllal, és nem fog megállni attól, hogy mi mást hiszünk. Ma végigverhetjük és elgázosíthatjuk azokat, akik szembeszállnak a hiedelemeinkkel, de ettől még azok hamisak, és a következmények meg fognak érkezni.

Így ír Klebelsberg Kunó, a nagy oktatási reformer, akinek nevét a tanársanyargató hivatal viseli: „Az a szent terület, amelyet mi hazánknak nevezünk, Európa belvárosában fekszik, és ha mi magyarok egy kisebb műveltségű állam zsupfedeles házában akarnánk élni, akkor ilyen ház számára nagyon korán túlságosan drágává válnék Európának ebben a belvárosában a házhely. Lebontanák szegény zsupfedeles házunkat, és más szerencsésebb nemzetek építenének itt modern palotát. Valójában lét vagy nemlét kérdéséről van itt szó.”

Arra szegény Klebelsberg gondolni se mert, hogy jön egyszer egy kormány, amely határozottan a nemlétre szavaz, ezt nemzeti érdekként adja el, és meg is veszik.

Egyébként azt hiszem, az az egy fizikatanár-jelölt se nem bolond, se nem szent. Csak hisz abban, hogy ennek vége lesz öt éven belül. És ha a most tomboló gyerekek nem felejtik el, ki az ellenségük, akkor még igaza is lehet.