Világ csúfja

„Neve szégyen, neve átok” – írta Magyarországról százhetvenhét éve egy nyilvánvalóan Soros- és Brüsszel-bérenc gyurcsányista-libsi költő (nem szakmája a politika, mit pofázik bele?), és a dolog kezd megint aktuális lenni. Komolyra fordítva – már ha ez nem volna elég komoly –, az ember mostanában akármilyen nemzetközi környezetbe vetődik, akár valóságosan, akár virtuálisan, mindinkább szégyelli és mindinkább hátrányára van, hogy magyar. Persze nem olyan helyeken, ahol Szijjártó Péter szívesen fotóztatja magát, Abu Dzabiban, Csöcsiangban vagy Moszkvában, a hétköznapi élet minden szennyétől és a népi jelenlét minden molekulájától megtisztított, klimatizált termekben és manikűrözött parkokban, hanem mondjuk itt a környéken, Európában, a nyugati civilizáció erkölcsi normáit követő emberek között. Külön fáradságba kerül megmagyarázni, hogy bár Magyarországról jövök, abba a kisebbségbe tartozom, amelyik nem azonosul a kormányával, mely utóbbi viszont a világ szemében legitimen és többszöri választás által megerősítve képviseli az országot.

Szóval: szégyen. Csak az utóbbi egy-két hét híreiből idézek.

Magyarország egyedüliként nem csatlakozott az EU svéd elnöksége által jegyzett közleményhez, amely elítéli az emberi jogi helyzetet Belaruszban.

Magyarország, szintén egyedüliként, levetetne a szankciós listáról három oroszországi, illetve belarusz funcionáriust, akik aktívan segítik az Ukrajna elleni orosz hadjáratot, köztük az ukrán gyerekek deportálásához hozzájáruló tatárföldi elnököt, aki nem a katonai akciót, hanem egy emberiesség elleni bűntettet segít aktívan (olyat, amit komoly szakértők és az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése népirtásnak minősítettek).

Orbán Viktor Veszprémben, az érsek jelenlétében Hitler harmadik birodalmához hasonlítja az Európai Uniót.

E cikk írásakor a legújabb, de gondolom, jönnek még hasonló hírek: az ANSA olasz hírügynökség szerint Magyarország blokkolta az Európai Békekeret félmilliárd eurós részletének folyósítását, amit az oroszok ellen élet-halál harcát vívó Ukrajna fegyverzetre fordíthatott volna.

Mindezt a béke jelszavával.

A valóságban a fenti politikai műveletekkel a magyar kormány gazembereket és tömeggyilkosokat véd, illetve demokráciákat cibál le a tömeggyilkosok erkölcsi szintjére. Béke – ha jól értelmezzük a magyar kormány szavait – akkor lesz, ha Európa és lehetőleg az egész világ lesüllyed a gazemberek és tömeggyilkosok erkölcsi szintjére, vagy ha netán eddig nem emelkedett följebb, akkor ott is marad.

Ez a filozófia nagyon jó tömegbutító hatásfokkal működik, ha a cél az, hogy a kormányzat megnyerje magának a belföldi publikum kellően nagy részét, mivel azon a történelmi tapasztalaton alapul, hogy a sokat emlegetett „amagyaremberek” más nemzetek polgárainál sokkal jobban bíznak a központi végrehajtó hatalom életszínvonal-javító képességében, másfelől nagy százalékban hajlamosak sértetten utálni és megvetni a szomszéd népeket. Nem szép dolog, de tény, ezen politikai ösztönök hatalmi célokra jól kihasználhatók. A tömegbutítási stratégia hatékonysága tizenhárom éve, sőt már azelőtt is sokszorosan bebizonyosodott, nemigen cáfolta semmi, akkor sem, amikor a másik oldal alkalmazta (emlékezzünk a „huszonhárommillió románra” és a „jóléti rendszerváltásra”), úgyhogy akik alkalmazzák és propagálják, okkal vannak meggyőződve, hogy nekik van igazuk. Így kell egy országot kormányozni, soha másképp. Ez a hatalommegerősítési módszer azonban értelem szerint nem válik be ott, ahol Orbánék kezében nincs végrehajtó hatalom, nevezetesen az országhatáron kívül.

Lengyelországban például a középkor óta zavartalan barátságnak vetett véget tavaly az orosz invázió kezdete után a magyar kormány leplezetlen Putyin-pártisága. Olyannyira, hogy tavaly tavasszal varsói nagykövetségünkre a lengyel posta egy doboz ürüléket kézbesített, mint az Galavits Patrik és Panyi Szabolcs roppant gondosan adatolt Direkt36-cikkében olvasható (Így haragította magára Orbán Viktor a legközelebbi barátait, Telex, 2023. május 15.). A magyar diplomaták soha nem tapasztalt megaláztatásnak és mellőztetésnek vannak kitéve. Ez az eset is kristálytisztán mutatja, hogy míg Orbánék funkcionálisan hibátlanul értik a magyar közeget (már hogy alig tudnak hibázni), a nagyhangú bölcsességeikkel együtt semennyire sem értik azt, ami a Magyarországon kívüli világból nem közvetlenül rájuk vonatkozik; azt, ami nem hasznosítható a belföldi hatalomkoncentrációban és vagyonfelhalmozásban. A lengyel belpolitikáról például fogalmuk sincs, nem ismerik a személyeket, az erőviszonyokat, a hagyományokat, de még a fősodorbeli PiS-esek gondolkodásmódját sem, és Szijjártó futsalos teamjének például sikerült halálra sértenie Kaczyński egyik médiakulcsemberét, akit a cikk szerint bizalmasan „dagadt idiótának” tituláltak. Erőszakos idiótákra valójában az ilyen jellegű magyar politika kivitelezéséhez van szükség, legyenek bár dagadtak vagy sportosak. Az erőszakos hülyék sajátos jellemzője pedig nem más, mint hogy erőszakos hülyeségeket művelnek.

Fölösleges ábrándozni: az, hogy a kormány hatalmas erőbefektetéssel a minimálisra szállítja le a köz erkölcsi és szellemi szintjét, az országnak súlyos kárt okoz, de a rendszert csak erősíti, nem a végét hozza közelebb. Továbbá ha a kormány az országot és népét nemzetközi undor és nevetség tárgyává teszi, az önmagában még nem elég, hogy a rendszer és pláne a kormány belebukjon. Változás itt akkor lehetséges, ha a morális és szellemi normák felszámolása meg a nemzetközi megvetés miatt elegendő számú ember mindennapi léte válik elviselhetetlenné anyagilag és önérzet szempontjából. Nem látni, hogy a kormánytól független hivatásos politikusok közül túl sokan tisztában lennének ezzel.

1846-ban, amikor Vörösmarty a föntebb idézett versben kifakadt, ebből a szempontból jobb volt a helyzet. Az ellenzékben ugyanis szép számmal voltak olyan, európai horizontú politikusok és politizáló értelmiségiek, akik tökéletesen tisztában voltak a liberális képviseleti rendszer és általában a szabadság előnyeivel. Ma még ez sem jellemző.