142. Bikavérbullshitből elégtelen

142.1. Vége a bálnak

142.1.1. Meggondoltam többször is, nemcsak háromszor, traktáljam-e önöket ezzel az izéval, nem-e én vagyok a témára túlérzékeny, mint nyelvi nüanszokon szívesen nyünnyügő, ráadásul a borszakértés és -írás megnyünnyöghető nyelvi nüanszokban és ótvaros nagy kamukban igen gazdag világát valamelyest ismerő kákán-is-csomót-krakéler-horgerantalúr.

De, én vagyok, mármint az vagyok, egyébként, ha ez a kérdés. De nem ez a kérdés.

142.1.2. A kérdés érettségi kérdés, magyarérettségi.

Ugorjunk akkor az invokációról, a propozícióba (micsoda eposzi kellék, ugye!):

142.1.3. Néhány hónappal ezelőtt tizenikszedikes – sose fogom már megszokni ezt, nekem a gimnázium négy osztály, kész – lányom szülői értekezletén volt némi perpatvarkodás, hogy a magyartanár miért nem veszi komolyabban az érettségit, miért nem arra trenírozza már a gyerekeket, hogy tételek, minden, és hogy mi lesz így az érettségin, jaj, jaj. Már a számon volt, hogy hát mi lenne, magyarul tudnak, elég jól, ne tessenek izgulni, le fognak érettségizni, semmi jelentősége. A magyartanárnak igaza van. Próbál némi irodalmat erőltetni beléjük, és nem rugózik a full kretén tanterven. Már számon volt, de aztán persze kussoltam.

142.1.4. És akkor – in medias res! – itt volt az idei magyarérettségi, ezzel a csodafeladattal, ni. (Linkelni vagyok kénytelen, képben fölösleges volna beerőltetni, átmásolni meg – uh, ne vicceljünk!) Dr. Máté Andrea A bikavér legendája című, bizonytalan állagú szövegével a szövegértés feladatban.

Tudom, hogy a szövegértés feladat nem „irodalom”, és nem az van már, mint a mi búmer időnkben, hogy megkapta az ember, Kosztolányi Hajnali részegség, tessék, és akkor elemezzed, fiam, mint a kisangyal, de aztán járjon a kezed, háromnegyedkor beadni. (Nekem konkrétan az volt az írásbeli tétel, a Részegség: a költő nagyon álmos, de aztán rájön, hogy az égben bál van…; egyébként évtizedek óta mindig úgy alakul a napi útvonalam, hogy gyakran járok Logodi utcán, elkerülve a Moszkva tér környéki dugókat a nyolcvanas évek híres taxisegérútján, a Batthyány utca–Várfok–Mátray–Logodi vonalon, amit mostmár minden Google Maps- és Waze-kezelő ismer, és amikor beveszem a kanyart, ráfordulva a Logodira, a Kosztolányi Gimnázium mögött, már kezdem is magamban:

„Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.”)

142.1.5. Na, dehát 2023-at írunk, nem 1988-at, az égben kurvára nincs bál, nincs hajnali részegség, délelőtti bebaszás van, illetve kibaszás, már hogy ez a minden szempontból rettenetes bikavérszöveg elég nagy kibaszás a diákokkal, és tényleg nem értem, hogy mi az úristen értelme van ilyenből vizsgáztatni őket, miért nem jó erre valami tisztességes, jó stílusban megírt, magyar nyelvű szöveg. Vagy az volna a cél, hogy az olvasottabb, valamennyi stlílusérzékkel rendelkező gimnázisták kiszúrják a bakikat, a túlírt, üres mondatokat, értelmetlen állításokat, fölösleges jelzőket, az általános iskolás színvonalú fordulatokat?

142.1.6. De nem ez a cél, tudjuk, hanem tényleg meg kéne érteni a szöveget, de a szöveg maga nem túl értelmes eleve. Annyira nem, hogy az Eduline fent is linkelt oldalán a szaktanár megoldásában is van két vastag hülyeség. Az 5C-re adott megoldás egyáltalán nem a kérdésre válaszol (a helyes megoldás kábé az lenne, hogy a törökök által behozott – bár igazság szerint ezt sem tudjuk biztosan – kadarka volt a bikavérkészítés legfontosabb szőlőfajtája egészen a tizenkilencedik század végéig, a filoxéravészig).

A másik öles ökörség viszont vagy elírás vagy lépre ment a megoldó tanár: a 12D. feladatban leírt állítás Garay János elé teszi a „nagyotmondó” jelzőt („A nagyotmondó Garay Jánosnak köszönhetjük a bikavér elnevezést”), pedig Garay költeményének hőse, Háry János a nagyotmondó, ugye. Tehát az állítás ebben a formában nem igaz. Vagy a fene tudja. Semmi értelme az egésznek.

142.1.7. Mindenesetre muszáj vagyok megállapítni, hogy a velejéig rohadt komenizmus emberellenes oktatási rendszerében nekem magyarérettségin nem kelletett megismerkednem borászati alapfogalmakkal, a héjon erjesztéssel vagy a filoxéravész előtti vörösborházasítások fajtaösszetételével – később ezt a lemaradásomat alaposan bepótoltam egyébként –, sem más kamukéró–bullshit szakos álesszékkel, ehelyett a szörnyű, olvashatatlan Kosztolányival traktáltak. Meg is lett az eredménye. Az égben bál, persze. Micsoda baromság.

142.2. „Az alkohol az új dohány”

142.2.1. Elég komoly érvként lenne fölvethető az is, és nem píszíszempontokból, hanem egész egyszerűen egészségnevelési okokból, hogy talán nem a legszerencsésebb borkulturálisan indoktrinálgatni a gimnazistákat, van bajunk az alkoholból elég.

Egyébként hónapok óta gyűjtögetem a cikkeket, hogy majd összerakok valamit „az alkohol az új dohány” témában, hogy itt hétről hétre jönnek a cikkek a nyugati sajtóban, új tudományos eredmények, nincs egészséges dózis, gyorsan csökkenő fogyasztás, satöbbi satöbbi, tehát, hogy valami nagyon gyorsan és radikálisan változni látszik alkoholügyben. Ahogy a dohány néhány év alatt kiszorult a kulturális fősodorból, és ugyan még mindig nem kezelik igazán veszélyes és súlyosan addiktív drogként, de már a „még éppen eltűrt” kategória szélére került, és ma már senkinek sem jutna eszébe mondjuk arról cikket írni, hogy a kocsmai dohányzás alapvető szabadságjog. (Azért tíz éve még bőven akadtak ilyen cikkek.)

Most az alkohol megítélése indult el ebbe az irányba, tehát piálni egyre kevésbé menő. Erről is szólt februárban a Schwab doktorral készült podcast („Ne igyál, tovább élsz!”), ami tényleg hisztérikus érdeklődést váltott ki a tisztelt közönségből, valószínűleg már ez a leghallgatottabb podcastunk, pedig mégiscsak orvosszakmázás.

Szóval gyűjtögettem a cikkeket, anyagokat, hogy majd összerendezgetek valamit, de rájöttem, ha én itten elkezdeném belebonyolítani magamat az alkoholhoz fűződő izémba, a nagymamám szolnoki kisboltja előtt felesező melósoktól a Mészöly Mélyvíz antik alkoholistáin át Prágáig és Chateauneuf du Pape-ig, akkor az inkább könyv lesz, nem hírlevél.

Summa summárum: miközben a világ jól kivehetően erre tart, mi megint megyünk szembe a sorosista háttérhatalmi genderfluid zeitgeisttal, és bikavérbullshitből érettségiztetünk.

142.3. A rakodók mindenkit csókoltatnak és vice versa

142.3.1. Nincs különösebb apropó, nincs évforduló vagy ilyesmi, hiszen Megyesi Gusztáv (Guszti, persze, mindig mindenki gusztizta, és nekem sok bajom van az ilyen becézgetésekkel, de én is csak gusztizni bírtam, bírom) hét (hat és fél) éve halt meg, és hetvenhárom lenne. Az legalább prím.

Az apropó az, hogy néhány éve megvettem A rakodók mindenkit csókoltatnak című Megyesi-riportgyűjteményt, mert ugyan a kilencvenes évektől, sőt, abban biztos vagyok, hogy 1991-től olvastam gyakorlatilag minden cikkét, de ebben a kötetben a nyolcvanas években, sőt 1986 előtt írt riportjait válogatták. Az 1991-es évben pedig azért vagyok biztos, mert akkoriban még inkább irodalom-, mint újságolvasó voltam, és ebben az évben jelent meg Esterházy Péter tárca-/cikk-/glossza-/stb-kötete, A halacska csodálatos élete, benne a „Mit jelent a felszabadulás egy mafla gnúnak, ha az nem poszméh, hanem egy kőtörő ember?” című írás, tulajdonképpen Megyesi 1989-es publicisztikagyűjteményének előszava, ebben pedig a „Nem kertelek; ha én hírlapíró akarnék lenni, Megyesi Gusztáv akarnék lenni.” zárómondat.

Innentől Megyesi-olvasó voltam, nyilván.

Néhány évvel később, 1994-ben találkoztunk először, díjat adott át nekem, viszonylag komoly díj volt, Opus, járt hozzá százezer forint, elég sok pénznek számított akkor. Később évekig dolgoztunk ugyanabban a szerkesztőségben, úgy, hogy soha nem találkoztunk ez alatt az idő alatt, sőt egy időre betették mellém társbérletbe, szerdai váltótársam lett a Népszabadságban, korábbi heti rovatomat, a Szerdát kéthetisítették, és a másik héten mindig Megyesi volt.

De nem Megyesi-emlékek sorolása a feladat. Hanem olvasónaplóznék: egy lendülettel végignyomtam tizenegy-két nagy riportot a Rakodók könyből. És. ÉS.

Eddig is, és már életében is Megyesit tartottam a korszak legnagyobb magyar újságírójának, de ezek a riportok vagy mik ezek, non-fiction novellák, szóval ezek még ahhoz képest, ahhoz a nagyon nagyra tartott publicista Megyesihez képest is más, még magasabb minőség. Nagyot mondok: Móricz, Hasek Hrabal és Moldova között oszcilláló szövegek.

Ennyit akartam.

(Maradok tisztelettel.)