Orosz katonák, akik ellenezték az Ukrajna ellen indított háborút

Sz. Bíró Zoltán kötete, a Putyin háborúja a közeljövőben jelenik meg a Gondolat kiadó Progressz Könyvek sorozatában. A könyv nem a háború eseményeit követi nyomon, nem ezt tekinti elsődleges feladatának, bár azt is tárgyalja; a szerzőt sokkal inkább annak előzményei, okai, előkészítésének módjai, az orosz társadalom háborúra hangolása, az emlékezetpolitika eszközeivel való meggyőzése foglalkoztatja. Külön fejezet szól a háború orosz belpolitikai és gazdasági következményeiről is, vagyis a kötet olyan témákat mutat be, amelyek a napi hírekben egyáltalán nem, vagy csak mellékesen, a megértést segítő szélesebb kontextus nélkül bukkannak fel. Az alábbi részlet azokat az orosz katonai szakértőket mutatja be, akik a kezdetektől dogva ellenezték Ukrajna lerohanását. A kötet másik fejezete itt olvasható.

Az Ukrajna ellen indított háború előtt az orosz hadseregben is akadtak olyanok, akik előre látták a lehetséges súlyos következményeket. Ilyen volt Leonyid Ivasov nyugalmazott vezérezredes, az orosz Honvédelmi Minisztérium nemzetközi katonai együttműködésért felelős főcsoportfőnökségének egykori (1996-2001) vezetője is, aki az Össz-oroszországi Tiszti Gyűlés elnökeként 2022. január 31-én – vagyis alig három héttel a háború előtt – nyílt levélben fordult az ország vezetéséhez. Felhívása azért keltett feltűnést, mert Ivasov leginkább nagyorosz nacionalizmusáról és leplezetlen imperializmusáról volt közismert. Ezek az ideológiai vonások ugyanakkor ragyogóan megférnek a tábornok szovjet korszak iránt érzett erős nosztalgiájával. Az efféle nézeteket vallókat hívták a kilencvenes években „vörös-barnáknak” vagy „baloldali patriótáknak”, akik Jelcin és a korai Putyin idején még a közélet marginális szereplőinek számítottak, ám 2012 után, azt követően, hogy Vlagyimir Putyin visszatért és újra elnök lett, a hatalom egyre több gondolatukat vette át. Vagyis olyan valaki emelt szót a készülő háború ellen, akinek politikai és ideológiai nézetei ekkor már egyáltalán nem álltak távol a hatalom által képviseltektől.

Ivasov azonban – szemben Putyinnal és környezetével – katonaként világosan látta, hogy az Ukrajna elleni háború semmilyen módon nem szolgálná Oroszország érdekeit, és csakis katasztrófához vezetne. Szerinte az ultimátumok nyelvén és erőszakkal fenyegetve nem lehet az ukránokkal „megszerettetni” Oroszországot és annak vezetését. Minden ilyen próbálkozás értelmetlen és felettébb veszélyes. Egy Ukrajna elleni háború nemcsak az orosz állam létét veszélyeztetné, de a két népet örök időkre egymás halálos ellenségévé is tenné. Ráadásul mindkét oldalon több ezer, de lehet, hogy több tízezer fiatal és egészséges ember halna meg, ami drámaian mutatkozna meg „mindkét kihaló félben lévő ország demográfiai kilátásain”. A harcmezőn, amennyiben a háború bekövetkeznék, az orosz csapatok nemcsak ukrán katonákkal kerülnének szembe – köztük nem kevés orosszal is –, de a NATO számos országának katonáival és haditechnikájával is. Ivasov még azt a lehetőséget sem zárta ki, hogy a nyugati katonai szervezet végül kénytelen lesz hadat üzenni Oroszországnak. Mindezeken túl Ukrajna megtámadása esetén „Oroszország a békét és a nemzetközi biztonságot fenyegető országok kategóriájába kerülne, súlyos szankciókkal sújtanák majd, a világközösség páriájává válna”, és még a függetlenségét is elveszíthetné. A tábornok nem érti, hogy mi a valódi célja a háborút kockáztató feszültségszításnak. Szerinte az Ukrajna határainál felsorakoztatott orosz erők létszáma és összetétele egyértelműen arra utal, hogy ebből előbb-utóbb háború lesz. Erre azért van szükség, mert Putyin és környezete tudja, hogy képtelen az országot a rendszerszintű válságából kivezetni, ezért nem tesz mást – fogalmaz ironikusan Ivasov –, mint hogy maga végzi el az orosz állam felszámolását. Ez a politika egyedül arra jó, hogy segítse a Kremlt abban, hogy „nemzetellenes hatalmát” és a „néptől elrabolt javakat” megtarthassa, mert mással nem lehet magyarázni az orosz vezetés magatartását. A tábornok a felhívás végén – a nyugállományú tisztek szervezete nevében – lemondásra szólította fel Putyint, noha nyilván tudta, hogy ez aligha fog megtörténni.

Ha más írt volna ilyen tartalmú nyílt levelet, minden bizonnyal rögtön letartóztatták volna, de Ivasovhoz nem nyúltak. A hatalom inkább agyonhallgatta az obsitos tábornok szavait. Kínos lett volna ugyanis egy olyan emberrel szemben fellépni, akinek politikai nézeteit a Kreml egy ideje egyre inkább magáévá tette. Ivasov azonban katonaként – politikai meggyőződése ellenére is – megőrizte józanságát. Ő tudta, hogy az a mód, ahogyan a Kreml próbál érvényt szerezni politikai akaratának, katasztrófába visz.

De nemcsak Ivasov látta ilyen világosan a háború lehetséges következményeit: hasonló módon ítélte meg a helyzetet a Nyezaviszimaja gazeta állandó katonai szemleírója, a Vezérkar Operatív Főcsoportfőnökségének korábban magas beosztásban szolgáló tisztje, Mihail Hodarjonok is. Írását, ami alig két héttel a háború kitörése előtt jelent meg, annak kifejtésével kezdte, hogy nem érti, egyesek miért olyan biztosak a dolgukban, és miért és gondolják azt, hogy Ukrajna ellenállása rövid időn belül leküzdhető. Hodarjonok szerint az orosz politikai osztály nem egy tagja és jónéhány szakértő egy ideje azt hajtogatja – teljesen alaptalanul és felelőtlenül –, hogy Oroszország, ha háborúra kerülne sor, képes lenne néhány óra alatt megsemmisítő csapást mérni Ukrajnára. Sőt, egyre gyakrabban hangzik el az a vélemény is, hogy nem is lesz szükség arra, hogy az orosz erők ukrán területre lépjenek, mert olyan „siralmas állapotban” van az ukrán hadsereg, hogy képtelen lesz az érdemi ellenállásra, vagyis maga a fenyegetés is elég lesz a sikerhez. Ma már az sem számít ritkaságnak – értetlenkedik Hodarjonok –, amikor a „felajzott propagandisták” azt állítják, hogy egy „erős tüzérségi csapással” meg lehet semmisíteni az ukrán hadsereg harcálláspontjait, ki lehet iktatni hírforgalmát, fel lehet számolni tüzérségi és harckocsizó alakulatait. Még olyan nyilatkozó is akad, aki szerint elég egyetlen Ukrajnára mért komoly csapás, és már vége is lesz a háborúnak. De egyesek még ennél is tovább mennek, amikor annak a véleményüknek adnak hangot, hogy Ukrajnában nem lesz senki, aki a „kijevi rezsim” védelmére kelne. Ez azonban teljes félreértés – figyelmeztet Hodarjonok –, ami arra vall, hogy senki nem tanult a 2014-es kelet-ukrajnai történésekből. Moszkva akkor is abban bízott, hogy a bal parti – vagyis a Dnyepertől keletre eső – ukrán területek pillanatok alatt átváltoznak Új-Oroszországgá. De ez az elképzelés minden alapot nélkülözött. Az ott élők még azokban a többségében oroszok lakta városokban is, mint amilyen Harkov, Zaporozsje, Dnyepropetrovszk és Mariupol, hallani sem akart Novorosszijaról.

Hodarjonok a propagandisták nyelvhasználatát sem hagyta szó nélkül, mert szerinte, ahogy fogalmaznak, már az is merő dilettantizmus. A hadtudomány ugyanis nem ismer olyan kifejezést, hogy „erős tüzérségi csapás”, ahogy „közepest” és „gyengét” sem. A katonák vagy stratégiai, vagy operatív, vagy taktikai csapásról beszélnek. Ezek világos és egyértelmű jelentést hordoznak. De az, hogy „erős” vagy „közepes” csapás, nem jelent semmit. Annak a sokak által hangoztatott elképzelésnek, hogy néhány erős és összehangolt tüzérségi csapással egy állam teljes haderejét meg lehet roppantani, a valósághoz nincs semmi köze. Oroszország, bár jelentős tartalékokkal rendelkezik, legmodernebb és nagy pontosságú fegyvereinek száma korlátozott. A Cirkon nevű hiperszonikus rakétát még nem állították hadrendbe, állítja Hodarjonok, belőlük legfeljebb csak néhány példány létezhet. A katonai elemző szerint az ugyancsak tengeri indítású Kalibr szárnyasrakétából, a repülőgépekről indítható X-101-es cirkálórakétákból, és a szárazföldi indítású Iszkanderekből néhány száz darab lehet, míg a repülőgépekről indítható hiperszonikus Kinzsalból legfeljebb néhány tucat.

Mindebből Hodarjonok azt a következtetést vonta le, hogy egy olyan méretű országot, mint amilyen Ukrajna, 40 millió lakossal, nem lehet az oroszok által birtokolt tűzerővel a földdel egyenlővé tenni, mint ahogyan azt néhány propagandista állítja. Az is abszurd feltételezés, hogy Oroszország – az ukrán légteret teljes egészében ellenőrzése alá vonva – képes lesz a háborút rövid időn belül lezárni. Ez hiú remény – állítja a katonai szakértő. Még Afganisztánban sem tudták ezt megoldani, holott a szovjet hadsereggel harcoló felkelőknek sem repülőjük, sem helikopterük nem volt. Ennek ellenére a mudzsahideknek sikerült a háborút egy évtizedre elhúzniuk. Az ukránoknak viszont van légierejük, ahogy légvédelmük is. Lehet, hogy nem különösebben erős egyik sem, de léteznek. Erről már csak azért sem érdemes megfeledkezni Hodarjonok szerint, mert 2008-ban az ötnapos grúziai háború idején az ukrán célmeghatározás alapján indított légvédelmi rakéták komoly veszteségeket tudtak az orosz légierőnek okozni. Az akkor lelőtt gépek száma valósággal sokkolta az orosz katonai vezetést. Az elemző azt a feltételezést is teljesen elhibázottnak tartja, hogy az ukrán haderő „siralmas állapotban” lenne. Szerinte ez már rég nincs így. 2014-ben az ukrán fegyveres erők még inkább hasonlítottak az egykori szovjet hadseregről levált, annak számos vonását még magán hordozó képződményre, de azóta más lett a helyzet. Az ukrán hadsereg minőségileg megváltozott, más ideológiai alapokon nyugszik és a NATO-szabványoknak megfelelően épül fel. Több területen pedig felettébb korszerű nyugati fegyverekkel rendelkezik. Hodarjonok elismeri, hogy az ukrán hadseregnek vannak sebezhető pontjai – ilyen a légiereje. De ehhez azt is hozzáteszi, hogy a „kollektív Nyugat”, ha úgy dönt, rövid időn belül képes lesz modern vadászgépeket szállítani Ukrajnának. És ezek a nyugati hadseregekben korábban használt gépek taktikai-műszaki jellemzőik alapján nem lesznek rosszabbak az orosz repülőgépek többségénél. Nem kétséges, hogy az orosz hadsereg „harci és operatív lehetőségei” lényegesen felülmúlják az ukránét. Ennek ellenére súlyos hiba lenne Kijev katonai képességeit lebecsülni. Hodarjonok abban szinte teljesen biztos, hogy „a nyugati országok egyetlen katonát sem fognak küldeni, hogy Ukrajnáért meghaljanak”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a „kollektív Nyugat” a legkülönbözőbb módokon fegyverekkel, haditechnikával és egyéb anyagi eszközökkel ne segítenék Ukrajnát, ha azt átfogó orosz támadás érné. Az orosz katonai szakértő még azt az utóbb igazolódó fejleményt is megjósolja, hogy a II. világháborúhoz hasonlóan az Egyesült Államok újraéleszti a „kölcsönbérleti törvény”, a „Lend-Lease” gyakorlatát, vagyis gyakorlatilag ingyen ad majd át nagy mennyiségben korszerű fegyvereket. Sőt, még azt sem lehet kizárni – teszi hozzá Hodarjonok –, hogy nyugati önkéntesek fognak Ukrajna oldalán harcolni. Végső következtetésképpen leszögezi, hogy súlyos hiba villámháborúról ábrándozni, az teljes képtelenség. Elég belegondolni abba, hogy milyen erőfeszítést igényel majd az ukrán nagyvárosok elfoglalása. Azokban ugyanis a gyengébb fél mérsékelni tudja az erőkülönbségből fakadó hátrányait és kedvezőbb körülmények között veheti fel a harcot. Az orosz katonai szakértő összegzésképpen megállapítja, hogy Ukrajna megtámadása az orosz nemzeti érdekekkel teljes mértékben ellentétben áll. Vagyis nem kellett Putyin nyugatos politikai ellenfelei közé tartozni ahhoz, hogy valaki világosan lássa egy majdani háború kockázatait és súlyos következményeit.

Ivasov és Hodarjonok prognózisa lényegében minden fontos vonatkozásban beteljesedett. Az utóbbi legfeljebb abban a tekintetben becsülte alá az orosz hadsereg lehetőségeit, ami az új fegyverek számát és bevethetőségét illeti. A háború egy éve megmutatta, hogy hadrendbe tudták állítani a tengeri indítású hiperszonikus Cirkonokat és a repülőgépről indítható ugyancsak hiperszonikus Kinzsalokat is. Mindkét fegyvert nem egyszer használták. Mindez azonban mit sem változtat a háború egészére vonatkozó kép pontosságán. Az történt, amit a két katonai szakértő előrevetített. Egyetlen fontos prógnóziselem nem teljesült, Ivasovnak az a feltételezése, hogy a NATO „végül kénytelen lesz hadat üzenni Oroszországnak”. Ez nem történt meg, de minden más igen.