Képzelgő magyarok

Mielőtt fölidézem Orbán miniszterelnök minapi gondolatait az Ukrajnában elterülő ősi magyar földről és annak őshonos magyar közösségéről, emlékeztetnék 2021. június 6-ra, amikor ugyanő beszédet mondott az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés 101. évfordulóján Sátoraljaújhelyen. Gyújtó hangú szöveg, különösen a zárósorok: „(…) és ne ijedjünk meg attól, amit látunk: mi vagyunk azok, akikre vártunk. Igen, mi vagyunk azok, akik megfordítják Magyarország sorsát. Remélhetjük, hogy a mi nemzedékünk, a negyedik trianoni nemzedék még beteljesíti küldetését, és egészen a győzelem kapujáig fogja vinni Magyarországot. De a döntő ütközetet az utánunk következő, az ötödik trianoni nemzedéknek kell megvívnia. A végső lépéseket nekik kell megtenniük.”

Sokféle módon értelmezhető a miniszterelnöki szöveg, de legfőképp nyilván úgy, hogy a negyedik generációnak vissza kell szereznie a Trianonban elcsatolt területeket, az ötödiknek pedig végleg meg kell vetnie a lábát az ősi magyar földön. Vagy ha nem így, akkor hogy?

Szán­thó Miklósnak, az Alapjogokért Központ igazgatójának akkoriban ez nagyon tetszett, de mint azt egy interjúban keserűen fölpanaszolta, a „reveláló hatású” gondolatok ugyan – ahogy mondta – „pár napig ott voltak a nyilvánosságban, utána válasz nélkül maradtak”. Nem tudom, kitől milyen választ kellene kapnia egy politikai beszéd bármelyik pontjának is, de Szánthót annyira meggyötörte a visszhangtalanság, és annyira szerette volna, ha másokat is megérintene a beszéd: jött is az inspiráció, hogy ezeket a gondolatokat ő és intézete minél szélesebb közönséghez eljuttassa. Nem tudom egészen pontosan, hogy egy kormányzati elemző- és kutatóintézetnek feladata-e propagandafilmek legyártása és leszállítása vagy megrendelése, különösen akkor, ha a kormányzat e feladatok elvégzésére eszement méretű költségvetési összegekkel teletömött, funkcionálisan elkülönült szakapparátust hozott létre. Szánthó szerint ebben a médiavilágban ez egyáltalán nem szokatlan.

Így született egy mindaddig elképzelhetetlenül brutális propagandafilm.  A nagyjából két és fél percig tartó produkció sunyi és kétértelmű volt, mint az egész kormányzati kommunikáció: a magyar történelem jelentős eseményei és alakjai bukkannak föl, Vajk megkeresztelésétől Petőfin keresztül a lövészárokból kiszökkenő első világháborús magyar katonáig.  Az eleinte megjelenő egész oldalas újsághirdetéseknek ez utóbbi képpel illusztrált változata látott napvilágot, mégpedig „Igazság, erő, felemelkedés” felirattal. Nehezen hihető, hogy egy intézeti igazgatónak, aki munkaidejének egy jelentős részét kommunikációelemzéssel tölti, ne tűnne föl az, ami sokaknak pedig nagyon is erősen: hogy ez a kép önmagában is, meg a propagandavideó egésze is émelygést kelt az emberekben a belefoglalt uszító gondolat miatt. Szánthó akkoriban úgy nyilatkozott, ez nem militáns kampány, hanem egy videó része, amelynek pozitív és szerethető üzenete van. Célja, hogy a múlt viszontagságain felülemelkedve fogjanak össze a közép-európai népek. Ezt mondja az igazgató, amivel csak az a baj, hogy a film üzenete nem a Kárpát-medencei népek összefogása és felemelkedése, ennek sürgető igénye, mert kizárólag a magyarokról szól. Szó sincs Kárpát-medencei népekről, bár amint egy kérdésre válaszolva Szánthó elmondta, majd benne lesz az angol és német nyelvű változatban. Hacsak úgy nem. Ennél, bár nem szokása, még a kormányfő is egyértelműbben beszélt, amikor úgy fogalmazott: „…a döntő ütközetet az utánunk következő, az ötödik trianoni nemzedéknek kell megvívnia. A végső lépéseket nekik kell megtenniük” (stb., stb., lásd följebb).

Zavaros és sunyi volt azért is, mert a kormányfő elmulasztotta kifejteni, mit jelent a döntő ütközet meg az arra történő szakadatlan készülődés. Meg mik lesznek a nagy idők. De nem lenne Orbán Viktor a neve, ha világosan beszélne. Az „Együtt tesszük naggyá a Kárpát-medencét” – ilyen ködös megfogalmazásban semmit sem jelent. A lövészárokból kiugró magyar baka meg az egész magyar történelmi eseménysor azt sugallja, hogy mi, magyarok. Csak az a baj, olyan sosem volt, hogy a medencében kizárólag magyarok éltek volna. Időről időre érkezett ugyan egy közellátó ember, aki ezt mindenáron be akarta bizonyítani, sőt, ilyen-olyan erőkkel ennek érvényt is óhajtott szerezni, mígnem ez a politika oda vezetett, hogy még azt is elvesztettük, amiről joggal hihettük, hogy a miénk. Most is itt egy újabb ilyen: úgy három éve Sátoraljaújhely környékén bércre hágott, völgybe szállt, majd Nagy-Magyarország jutott eszébe. Ez természetesen nem lenne baj: egy magyarnak néha eszébe kell jutnia, hogy milyen nagy is volt Magyarország. Illik erre gondolni, de ha miniszterelnök, akkor ennél mégiscsak távolabbra kellene tekintenie. Az ember úgy gondolta volna, hogy Für Lajos honvédelmi miniszterségével ez a gondolati zűrzavar végleg lezárul, de aztán mégsem, mert a balkáni háború idején Csurka István egy Magyar Fórum-beli cikkében valamiképp megint csak előrángatta, hogy ha most nem kapjuk vissza Újvidéket, akkor soha.

A gondolat osztódással szaporodik. Csurka már meghalt, helyébe az lépett, aki korábban pártja élén a közös trianoni megemlékezésről kivonult a parlamentből, még 1990-ben. (Később házelnöki hibára hivatkoztak, mondván: a közös megemlékezést előre kellett volna jelezni.) Ma mindenesetre így beszél: „Az önérdekünk is azt mondatja velünk, hogy legyen a szomszédunk egy sikeres Ukrajna. (…) Ott magyarok is élnek, Ukrajna egy része az ősi magyar föld, ami most Ukrajnához tartozik, és ott őshonos közösségként léteznek a magyarok” – ezt mondta Orbán a szokásos rádiós interjújában, csakhogy átmenetileg épp ez a rész nem került bele a Youtube-ra feltöltött videóba, vélhetően kivágták belőle, írja Benyó Rita újságíró a Facebookon. Előtte arról beszélt a miniszterelnök, hogy a kárpátaljai magyarok nem bevándoroltak, nem a szél fújta oda őket, ez az ő hazájuk is, és ők is elesnek a háborúban, mi pedig az ott élő magyarok szenvedése miatt akarjuk, hogy béke legyen.

És mi még mindig hisszük, hogy majd kiheverjük a rendszerváltás utáni összes betegséget. Hogy kártékony képzelgők helyett professzionális, saját magánál távolabbra látó politikusokat ad majd a hazának a nemzet, akik nem lázálmos határrevízióról álmodoznak, hanem József Attila magyarjai: akik dolgozni akarnak, és akik számára elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani.