Brixton 1981

1981 nyarán nagy izgalommal Londonba készültem. Még nem ismertem igazán jól a várost, egyszer-kétszer jártam itt előtte, úgyhogy az utazás előtt igyekeztem a londoni híreket hallgatni, és az egyetemen, ahol tanársegéd voltam, az újságokat is átolvastam. Két napilap járt az angol tanszékre: a Daily Worker, az angol Kommunista Párt lapja, valamint a Times, az angol konzervatív napilap. Nagyon más szemszögből, de mindkettő beszámolt a tavasz során a feketék lakta Brixton negyedben történt zavargásokról, amikor a feketék – részben valós, részben vélt sérelmeik miatt – fellázadtak, rendőrökre támadtak, randalíroztak, gyújtogattak. De hát, gondoltam, egy ekkora városban sajnos történnek ilyesmik.

Kintlétemet egy hónaposra terveztem; ez úgy volt lehetséges, hogy a nagynéném meghívólevelet küldött, amelyben kijelentette, hogy minden költségemet fedezi. Ugyanis forintért nem lehetett szabadon valutát vásárolni (értsd: a forint nem volt konvertibilis), csak a turistaúthoz engedélyezett 70 dollárnyit; erre viszont az angolok csak kétheti vízumot adtak volna, nem akarván, hogy pénztelen kelet-európaiak kódorogjanak Angliában (és megélhetésüket esetleg, khm, más eszközökkel biztosítsák). A nagynéni levele tehát megteremtette a jogi alapot az egy hónapos vízumhoz, de anyagilag nem számíthattam őrá – magányos idős hölgy volt, panzióban lakott, szállást sem tudott adni. Igazából nem is volt a nagynéném: a volt feleségem nagynénje volt, igen kedves, jó humorú, idős hölgy. Remekül lehetett teázni nála, iszogatni is, de mást nem nyújthatott.

Így hát szállást és pénzt kellett szereznem. Pénz úgy lett, hogy némely Magyarországra látogató nyugati barátokkal megállapodtunk: ők csak kevés forintot vesznek, helyette mi adunk nekik, és amikor kiutazunk, ők megadják valutában. A fiatalabbak kedvéért: ezt a tranzakciót a kommunista törvények büntették, „forintkiajánlás” volt a neve.

A bűntársam egy Alex nevű angol srác volt, nagy világutazó, egyszer Magyarországra is lebiciklizett Európán keresztül. 

Debrecenben ismerkedtünk meg egy anglisztikai konferencián. Alex egy magyar barátját akarta meglátogatni Pesten, de az szabadkozott, hogy Debrecenben lesz – erre Alex továbbtekert Debrecenig, meg se kottyant neki az a kis plusztáv. Magas, szőke, inas testű fiú volt (most is az, hetvenévesen, ugyanolyan hideg kék szeme van és lefegyverző mosolya). Alexnek semmi köze nem volt az anglisztikához, de angolnak angol volt, úgyhogy ezen a réven behazudtuk a kollégiumi szobába, ahol minket, fiatal résztvevőket elszállásoltak. Így ismertem meg. Alex jókat röhögött a fontoskodásunkon, hogy tudomány meg anglisztika, napközben járta Debrecent és környékét, strandolt, este meg jött bankettre, sörözésre. Az előadásokra persze nem ült be, de a kávészünetekben általában ott volt: parazitikusan vett részt a konferencián.

1981 tavaszán tehát megírtam neki, hogy tudna-e egy hónapig szállást adni. Persze, válaszolta, gyere csak, most még a barátnőmnél lakom, de nyárra lesz valami rendes lakásom, bízhatsz bennem. Én bíztam benne, de idővel egyre nyugtalanabb lettem, hogy ­miért nem írja már meg az új címét, pláne hogy az utolsó levelében azt írta: a pályaudvaron fog várni Londonban, addigra meglesz a lakás. Ja és hogy neki is lenne egy kérése: látott a Tolbuhin (!) körúton a kertészeti szaküzletben egy kis szőlőprést – megtenném-e, hogy veszek egyet az ő kontójára, és kihozom? Hiszen vonattal és hajóval jövök, ott a súly és a terjedelem nem számít.

Valóban vonattal mentem, 26 óra volt az út, Bécsben át kellett szállni a Wien–Oostende expresszre, ott átszállni a komphajóra, Doverben átszállni a vonatra, és már meg is érkezett az ember London Victoriára. Alex le is rajzolta levelében a szőlőprést, olyan volt, mint egy kis hordó, csak rácsos volt a teste, hogy azon szivárogjon ki a lé. Három öntöttvas lábon állt, körülbelül térdig ért. Barátságos békebeli dizájn, amit – gondolom – 1840 óta ugyanígy gyártottak. Alex szerint Angliában ilyet nem lehet kapni, és ő szeretne szőlészkedni és kertészkedni. Megvettem. Mit mondjak, volt súlya. Erre mondták gyerekkoromban: van benn’ anyag bőven. Kicipeltem a Keletibe, a vonaton csak a folyosón tudtam tárolni, de mindenki inkább mosolygott, mint mérgelődött. A vámosok se szóltak érte Hegyeshalomnál, onnan meg már a szabadság, senki nem nézett semmit. Aztán a hajóra föl, hajóról le, végül kiszálltam a Victorián, ott állt Alex mosolyogva. „Nos, hová megyünk?” – kérdeztem. „Brixton” – mondta ragyogó mosollyal. Ajjaj, nyöszörögtem, oda? De hát a zavargások?

Elültek, mondta Alex. Az ilyesmi sose tart sokáig. És az ingatlanárak Brixtonban annyira lezuhantak, hogy az örökségéből meg tudott venni egy házat. (A mi fogalmaink szerint inkább emeletes lakás egy sorházban.) A ház üres volt, a földre terített matracokon aludtunk, de volt három szoba, konyha, csöppnyi kert. Pár hete költözött be. Kérdeztem, hogy miért nem írta meg a címét – bevallotta, félt, hogy akkor esetleg nem jövök, elijedek a rossz hangzású Brixton névtől. (Mintha azt csak úgy meg lehetett volna csinálni a vasfüggöny idején, hogy az ember úti célt változtat vagy elhalasztja az útját a nehezen megszerzett útlevél, vízum, kiajánlott valuta birtokában…) De aztán bevallotta: azt sem akarta, hogy egyedül érkezzek oda, mert az utcában mindenki fekete, és hát feltűnést keltettem volna. Őt már kezdik befogadni, dolgozik rajta, de elő kellett készítenie a terepet, hogy jön még egy fehér srác.

Messziről jön, from Hungary, magyarázta az álmélkodó szomszédságnak, és nagyon rendes fiú.

A lelkemre kötötte, hogy nagyokat köszönjek mindenkinek. Nem volt mindig kellemes: a sarkon férfiak álldogáltak, dohányoztak naphosszat, és amikor odaértem, elhallgattak, úgy engedtek át maguk között: éreztem a hátamban a tekintetüket. De nem bántott senki.

Egy este meglátogattam az álnagynénimet, aki a város másik végén, az elegáns Hampsteadben lakott. Ez volt a luxus, amit meg tudott engedni magának, hogy a szoba, amit bérelt, finom helyen volt. Pezsgőzgettünk, falatozgattunk, aztán éjfél felé elköszöntem, az utcán leintettem egy taxit. „Brix­ton” – mondtam a sofőrnek, aki igencsak meghökkent. „Are you sure?” – kérdezte, biztos ön ebben? Valóban furcsa lehettem, fehér öltönyben, nyári éjszakán, a tehetős Hampsteadben, pezsgőtől spiccesen, és akkor Brixton. „És konkrétan hova parancsolja?” – kérdezte. Mondtam, hogy csak tegyen ki a főúton, az Acre Lane-en, onnan már besétálok. Ugyanis Alex a lelkemre kötötte, hogy taxival soha ne jöjjek be az ő utcájába, mert az már a helyi viselkedési kód felrúgása lenne, összeomlana az általa szorgalmasan ápolt imázs a fehér, de rendes, szegény fickóról, akinek még bútorai se nagyon vannak. Ebbe a taxizás nem fér bele.

Igazából a szomszédok nem tudták Alexet hova tenni. Egyfelől sütött róla, hogy felső középosztálybeli úrifiú, erről árulkodott a kicsit szertartásos udvariassága, és – ami Angliában rengeteget számít – a beszéde. Drága magániskolában, úgynevezett „public school”-ban érettségizett, és ezt nem is bírta volna leplezni. Ilyen fickó nemhogy az utcában, de egész Brixtonban se sok lakott akkoriban. Másfelől tényleg szegény volt (a családi vagyon rég megcsappant, a maradékra négyen voltak testvérek), de nem is voltak különösebb igényei: egyszerűen öltözött, autója nem volt, eljárt dolgozni. Azt persze nem tudták, hogy imádja a jó és drága borokat, és esténként felbontottunk egy-egy igazi francia vagy dél-afrikai különlegességet, aminek az árát meg se mertem kérdezni.

A rendőrök se tudták hova tenni. Ugyanis jó pár évig motoros küldöncként dolgozott: ebben az időben még internet nem volt, gyakran kellett iratokat, könyveket, tárgyakat sürgősen eljuttatni egyik címről a másikra. Virágzó iparág volt ez, a városban cikáztak a motoros küldöncök, akik a munkájukat jórészt a közlekedési szabályok áthágásával végezték: fürgén kerülgették a többi járművet, behajtottak a tilosba és így tovább. A rendőrök igyekeztek fegyelmezni őket, de tudták, hogy egészen nem tilthatják meg, mert megáll az üzleti élet, ha nem jut el az aláírni való szerződés egy félóra alatt A ügyvédtől B ügyvédhez. Egy ízben Alex – maga mesélte – valamit szabálytalankodott, mire a rendőr leállította és elkezdett neki prédikálni, hogy tudja-e, mi az a KRESZ (The Highway Code), és mire való. „Őrmester, én maradéktalanul a tudatában vagyok viselkedésem szabálytalan mivoltának” – kezdte Alex, ám amikor idáig ért, a rendőr összecsapta a bokáját, szalutált, s csak annyit mondott: hát csak vigyázzon, csak óvatosan. És elengedte. Nyilván az Alex szájából kijövő „public school English” kiejtés annyira meglepő volt (hiszen ezek a motorosok mind egyszerű munkásgyerekek voltak), hogy a rendőr megszeppent: te jó ég, ez valami excentrikus ifjú arisztokrata, vagy talán valakinek a fia, aki azzal tölti az idejét, hogy motorozgat; jobb lesz ebbe nem belegabalyodni.

Aztán Alex talált egy hivatali állást (hiszen nemzetközi kapcsolatok szakon végzett), oda járt a finom Knightsbridge negyedbe. Reggel a kopott farmerjában elbiciklizett, hátizsákjában az öltöny-nyakkendő, melyet a Harrods luxusáruház mosdójában átvett, úgy ment dolgozni. Délután ugyanezt vissza: a brixtoniak előtt nem óhajtott öltönyben mutatkozni. Ez egyébként nekem úgy derült ki, hogy egyszer fölkerestem a munkahelyén. Jött felém a hivatal folyosóján öltönyben – és nem ismertem meg.

Brixtoni kettős életét akkor is remekül menedzselte, amikor elkezdett szőlőprésekkel kereskedni, amiket Magyarországról importált – a prototípust ugyebár én vittem ki, a két dolgos kezemmel. A magyar külkervállalattal telexen tartotta a kapcsolatot (ez egy telefonhoz kapcsolt írógép volt, ami magától írta a bejövő szövegeket), miközben sem irodája, sem telexgépe nem volt. Viszont Londonban voltak élelmes vállalkozók, akik mások telexeit közvetítették. Amikor Pestről jött egy telex, felhívták a brixtoni lakásán Alexet, és beolvasták neki, ő pedig (volt úgy, hogy a fürdőkádban ülve) bediktálta a választ, amit ők tüstént eltelexeltek. Amikor aztán Pesten járt, a külkeres nő irigykedve mondta, hogy ó, milyen jól felszerelt irodája van Alexnak, hogy a telexekre perceken belül válaszol, míg neki itt Pesten le kell mennie az ötödikről a vállalat alagsorába, sorban állni a telexszoba előtt, mire nagy kegyesen foglalkoznak vele. De nemsokára Londonba jön, alig várja, hogy felkereshesse Alexet az irodájában, és lásson egy igazán korszerű berendezést.