A megbízás a Gonoszra szól

Amikor felmerül a terv, hogy Az ördög tragédiája címmel bemutatás előtt álló új operája kapcsán egy beszélgetés induljon el Eötvös Péter, illetve Krasznahorkai László között, s ez a beszélgetés valóban elkezdődik, akkor valahogy azonnal úgy alakul, hogy a felek a leglényegesebbről kezdenek beszélni, vagyis a Gonoszról, azonnal a közepébe vágva, egyenesen, sőt, nyílegyenesen kijelentve, hogy nem foglalkoznak a kérdés történeti előzményeivel, sokkal fontosabbnak tartják rögtön az elején kiemelni a két legfontosabb kifejezést erre a Gonoszra, s ezzel együtt rögtön az elején megkülönböztetni a „sátánit” attól, ami „ördögi”. Hogy miért olyan fontos ez a megkülönböztetés, s hogy nem pusztán szavak játékáról van szó, azt Eötvös úgy magyarázza, hogy a Sátán az egy konstans tény, egy, a szabadság ellen irányuló folytonos támadás, egy mindenütt és mindenkor jelen való erő, nincs színe, nincs története, nincs benne sem változás, sem magasság, sem mélység, csak van, mindig van, és sugárzik mindenütt vagy mindenfelől, szóval nem érdemes semmi polifóniát tenni köré, ellentétben az ördöggel, aki eleve valami személyeset és valami sokszínűt jelent – ráadásul neki, Eötvösnek különösen, ő ugyanis ezzel a figurával egy 1964-es budapesti előadáson mint saját fiatalkori zeneművének legfontosabb alakjával foglalkozott először, s amely előadáson ez az ördög Luciferként tűnt föl egy Európában ismeretlen, XIX. századi magyar szerző, Madách Imre zseniális darabjának egyik főalakjaként. Számára, hangsúlyozza Eötvös, ez a madáchi Lucifer volt a legérdekesebb, a legizgalmasabb ebben a különleges, rejtélyesen intelligens világtragédiában, mert a darabbeli Ádám, mondja Eötvös, érdektelen volt, Éva, biggyeszti le a száját, szint­úgy teljesen érdektelen, az Úr, fűzi hozzá, unalmas, és valahogy ki is lógott a történetből, ezzel szemben Lucifer neki, Eötvösnek egyáltalán nem a Rosszat testesítette meg, hanem az értelmeset, ő, Lucifer, a madáchi emberiség-drámában okosabb volt, mint az egész darab, s ez a figura mindmáig benne maradt, akit sohasem felejtett el, így történhetett, hogy amikor elindult a munka Albert Ostermaierrel, és elővették az említett Madách-írást, melyet egyébként Az ember tragédiája címmel adtak ki 1861-es dátummal 1862-ben, a szerző halála előtt két évvel, s amely máig a magyarok egyik első számú nemzeti értékének számít, nekik Lucifer már egyáltalán nem mint a gonoszság alakváltozata merült fel, hanem mint egy vesztes, a teremtés legnagyobb vesztese, amolyan foga vesztett oroszlán, akinek ha volt is valamikor, az idők hajnalán, dicsőbb múltja, erre a múltra már nem emlékszik senki, ő maga sem. Mondhatni, hogy míg Madáchnál Lucifer filozófus volt, addig náluk, Eötvös és Ostermaier operájában egy bukott filozófus, akiből mára már csak valami szánalmas, piperkőc öregúr maradt. Meg kell jegyezze, jegyzi meg Eötvös, hogy Lucifert az általa ismert írások kezdetben egyáltalán nem hozták kapcsolatba a Gonosszal, s nekik, Eötvösnek és Ostermaiernek ez a darab megírásakor magától értetődő kiindulópontnak, egy evidens starthelyzetnek számított. Egy világdrámában azonban a Gonosznak ott van a helye, és Az ördög tragédiájában ők is helyet adtak neki, mégpedig Lucy alakjában, akit alapvetően Lilithből gyúrtak össze. Ugyanakkor, emeli fel figyelmeztetően a kezét Eötvös, Lucy az operában nem azonos magával a Gonosszal, ő pusztán a gonosz tett elkövetőjét, Ádámot instruálja arra, hogy gyilkosságot kövessen el, mégpedig nem is akármilyet, hiszen ez a gyilkosság voltaképpen Isten ellen irányul, azaz ily módon Ádám is, Lucy is mindketten a Gonosznak pusztán az eszközei, és nem többek annál. Lilith figurája amúgy nagyon érdekes, mondja Eötvös, és miután elmeséli, személyesen hogyan jutott el Lilith-hez a Graves-Patai-féle Héber mítoszok olvasása útján, érdeklődéssel hallgatja Krasznahorkai fejtegetését, aki éppen azt kezdi el dicsérni, milyen bölcsen járt el Eötvös és Ostermaier, hogy ezt a teremtésmítoszt nem a csupasz jó és a csupasz rossz kettősségében ábrázolták, hiszen ez így túl sematikus, túlságosan zoroasztrikus volna, és ez már nem megy a mai piacon, ez a primitív kettősség, ennél, mondja Krasznahorkai, a mai ember kicsit bonyolultabbnak érzékeli a helyzetet, egyrészt mert már nem érzi úgy, hogy az ember sorsán, mint valami terepasztalon, lejátszható egy teremtésdráma, hiszen már nem gondoljuk, hogy ennek a teremtésnek a centrumában az ember állna, másrészt neki, a mai embernek már nem adatik meg az a naivitás, amellyel például a középkori ember perszonifikálni tudta e nagy teremtésdráma szereplőit. Mi, operaírók és operalátogatók, már nem vagyunk képesek hinni abban, hogy a Gonosz, az például egy személy, mert mi őt inkább mint valami matematikai vagy fizikai állandót ismerjük. A mi számunkra egy Lucifer már nem a rosszat művelő ördög, hanem tényleg csupán egy kudarc, az intelligens kérdezés, a kritikus észrevételek fiaskója és temetője, azaz, ha akarod, mondja Krasznahorkai, egy bukott öregúr a teremtésben, aki minden részvétünket, együttérzésünket élvezi, s ahol Lucy-Lilith egy kényszer hatása alatt teszi, amit tesz, Ádám meg egyszerűen csak ostoba, aki elköveti, Éva pedig mint egy növény, elszenvedi a gonoszt, de mindkettejükre igaznak látszik, hogy nincsenek a tudatában, mi is történik általuk voltaképp. Szinte mindenkit megemlítettünk már a hajdani teremtés drámájából, fejezi be rövid fejtegetését Krasznahorkai, csak Istent nem – ővele itt mi most mintha nem is tudnánk mit kezdeni. Eötvös ekkor azt javasolja, hogy gondolkozzanak el azért egy kicsit ezen az isteni fölöslegességen, szerinte ugyanis Ádám is és Lucy is azért lesz gonosszá, vagy amiatt követ el gonosz tetteket, mert Isten erről így rendelkezik, tehát Isten szerepét nemhogy csökkenteni kell, hanem ellenkezőleg, belátni mérhetetlen jelentőségét. A beszélgetésnek ezen a pontján egy ideig csend áll be, majd Krasznahorkai visszaveszi a szót, és újra arról faggatja Eötvöst, hogy mit tekintünk akkor a Gonosznak? Mit szólna ahhoz, kérdi beszélgetőpartnerét, ha abból indulnának ki, hogy a Gonosz folyton csak megjelenik egy-egy emberi cselekedetben, vagyis hogy felmerülhet a gyanú, hogy a Gonosz az nem valami természeti erő, mely folyton megtestesül az emberben, hanem hogy nem is létezik az embertől függetlenül, azaz felfoghatjuk úgy is, hogy a Gonosz az egy emberi tulajdonság, és nem valami számunkra örökre beláthatatlan, transzcendens valóság. Valami azt is súghatja nekünk, mondja Krasznahorkai, hogy a Gonosz túl közel van az emberhez, sőt, hogy nélküle, az ember nélkül nincs is, s hogy az egész teremtett világban, leszámítva az embert, ismeretlen, hisz nem ismerünk gonosz állatokat, nem ismerünk gonosz patakot, gonosz hegyeket, gonosz virágokat, gonosz polleneket, csak embert, aki gonosz, vagy embert, aki gonoszságot követ el. Szóval mi van, ha józanok maradunk, és levesszük erről a Gonoszról a transzcendentális ornamentikát, és nem terjesztjük tovább határait annál az univerzumnál, mely az ember univerzuma, tehát mi van, ha azt mondjuk, mondja Krasznahorkai, hogy a Gonosz az bizony nagyon is emberi, túlontúl emberi…?! Egyetért, feleli Eötvös, így gondolja ő is, viszont azt hozzá kell tegye mindehhez, hogy ha tényleg józanok akarunk maradni, akkor mégiscsak kell kezdenünk valamit azokkal a tapasztalatainkkal is, amelyek nagyobb univerzumra engednek következtetni, mint amit a hétköznapi ész megenged. Lilith-Lucy démonná lesz, és például ezt a démonit ő, Eötvös, nem hajlandó puszta agyszüleménynek tekinteni, miután egy ízben, legalább egy ízben megtapasztalta a létezését ennek a démoninak. Elmesél egy történetet, mely akkor játszódott le, amikor fiát tizenöt évvel ezelőtt elvesztette, s az ő halála után nem sokkal egy éjjel arra ébredt, hogy fel kell kelnie, ki kell néznie az ablakon, és hát az ablak előtt, odakint ült egy bagoly, és nézett befelé – nyilvánvaló, hogy akkor ott mi történt, ezt ő átélte, mondja, és ez is egy tapasztalat, nem? – és akkor most mi legyen?! Krasznahorkai hajlik a kompromisszumra, sőt, maga is azt mondja, hogy bizony valóban érnek bennünket olyan intenzív fájdalmak vagy örömök, egyszóval olyan intenzív megpróbáltatások, amikor a korábban emlegetett józanságunkat elveszítjük, és olyan tapasztalatokra teszünk szert, amelyek mégiscsak azt mutatják, hogy van irány kifelé a józan univerzumból, amiután egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak a józan gondolkodás luxusát, és nem tehetjük meg, hogy nem engedünk a sejtésnek, hogy rajtunk, a mi emberi világunkon kívül van még tágasabb… Viszont ekkor veszélyes terepre érkezünk, folytatja Krasznahorkai, és Eötvös egyetértése jeléül bólogat, mert ha egy kicsit is engedünk, és elismerjük példának okáért a démoni létezését, akkor milyen érveléssel tagadhatnánk ezt meg minden egyébtől, ez esetben az ördögitől, a sátánitól és természetesen az istenitől? És akkor megengedted a transzcendens világ létezését, mondja, és ezzel megengeded magadnak, hogy erről beszélj, illetve a mi esetünkben, hogy operát írj róla, benne az ember, az ördög és az Isten drámájával. Itt vagyunk, ereszti le a hangját Krasznahorkai, itt, a Te operádnál, és azt mondhatjuk, hogy eme gondolatmenet végén joggal érkeztünk el ide. Igen, veszi át a szót Eötvös, jól hangzik ez, és amiatt hangzik jól, mert számomra azért ez a mi drámánk, ez a mi operánk Ostermaierrel nemcsak az ördög és nemcsak Ádám meg Lilith-Lucy és Éva drámája, hanem az Isten drámája is, őt mi semmiképp nem tarthattuk valami feleslegnek, akinek nincs dramaturgiai szerepe, mert be kell vallania, vallja be Eötvös, hogy az egész darab, a mi darabunk tekinthető olyannak is, mint amely mögött az Isten áll, mint amelyik magának az Istennek a drámája is, és így a korábbi okfejtéssel szemben, miszerint hagyjuk a naiv dualista gondolkodást, mégiscsak visszatérünk ehhez a dualizmushoz, hisz ez az egész mégiscsak Isten és Lucifer, Isten és Ádám-Lucy és Éva drámája, hisz minden Tőle függ a teremtésben is, és így a mi operánkban is, Ő megkerülhetetlen, még ha a szerepét megítélni rendkívüli feladatot jelentett is nekünk: nekem, mondja Eötvös és Ostermaiernek. Felmerül ekkor, és erre mindketten hoznak példákat, hogy az emberi létezést milyen mélyen áthatja a duális hierarchia, s a beszélgetés eme pontján kezdenek igen messze kerülni attól a korábbi állásponttól, amelyben egyetértően tagadták a duális gondolkodás létjogosultságát, sőt, Eötvös felveti, hogy egyáltalán, ha jobban belegondol, most hirtelen nem is tudja, lehetséges-e egyáltalán másféle rendszer, mint a duális, mint az Isten-Sátán, mint a Jó és a Rossz, mint a Fény és a Sötét, és így tovább – hacsak az emlegetett démoni világ nem jelent egy harmadik pólust ebben a rendszerben. Ő, feleli Krasznahorkai, nem hiszi, hogy így volna, ő inkább úgy véli, hogy a duálisnak nem a hárompólusú az ellentéte, hanem az Egy, mely azonban végtelenül bonyolult – s ezen jót derülnek néhány röpke pillanatig, hogy aztán már újra a duális gondolkodás részleteinél tartsanak megint, amikor is Eötvös kifejti, hogy ha még jobban belegondol, neki személy szerint semmi baja ezzel a duális rendszerrel, különösen azért, mert magát a művészetet rögtön el tudja helyezni ebben a konstellációban, kívül helyezni ugyanis ezen a konstelláción, a művészet tudniilik, emeli meg kicsit a hangját Eötvös, szabad, és szabadsága abban áll, hogy akadálytalanul közlekedik a Jó és a Rossz, az isteni és a sátáni, a fényes és a sötét, azaz a duálisan leírható világ elemei között, ez a művészet elementáris erejének a titka, ez az általa, a művészet által megjelenített szépség megfoghatatlanságának a varázsa, és ezért elpusztíthatatlan, mert szabad – ahogy szabad voltam én is, mondja, amikor zenei és mitológiai struktúrákban újragondolhattam a teremtés mítoszát, hogy megismételjem a mi közös, alapvető történetünket, ezt a régi, elrongálhatatlan storyt – talán adván is hozzá valami új színt, mely reményeim szerint, fejezi be mondanivalóját Peter Eötvös, operám nézőinek-hallgatóinak is az elmélyedésére s így az örömére szolgál majd.

Ez az a pont, amikor Krasznahorkai megkérdezi, hogy partnere nem érez-e valami furcsa szagot a levegőben. Mintha valami bűz…? – kérdi mosolyogva Eötvös. Igen, valami olyasmi, válaszol Krasznahorkai tűnődve. Hát, nem tudom, de bármi is az, zárja le Eötvös, és ezzel véget vet a beszélgetésnek, ideje, hogy szellőztessünk.