Élet és Irodalom,
LXVII. évfolyam, 18. szám, 2023. május 5.
VÁNCSA ISTVÁN
Magyarországon háborús veszélyhelyzet van, mindig is az lesz, vagy legalábbis amíg hős vezérünk hatalomban marad. Magyarországon igazából a tatárjárás óta van háborús veszélyhelyzet, függetlenül attól, hogy az ebben rejlő hatalompolitikai távlatokat az előző korok nagy machinátorai nem látták át, a többi lehetséges veszélyhelyzetét meg még annyira se. Ráadásul a veszélyhelyzet (nemcsak a háborús, hanem valamennyi) fajfogalomként a különleges jogrend néven ismert nemfogalom alá tartozik, itt azonban azt is figyelembe kell vennünk, hogy Mária országában 2010 óta másmilyen jogrend nincs is, csak különleges. Olyan, amelyben a kormány azt csinál, amit akar. Vagyis az újabb és újabb veszélyhelyzetek kihirdetése látszólag éppoly értelmetlen igyekezet, mint vödörrel hordani a vizet az óceánba, de csak látszólag. Valójában az alattvalónak bizonyos időközönként újra meg újra rá kell döbbennie, hogy feje fölött a vész sötét fellegei tornyosulnak, a pannon éjszakában nem békakuruttyolás vagy tücsökciripelés hallszik, hanem hős vezérünk csatakürtje rivall. Ezért van az, hogy veszélyhelyzet honunkban immár nyolc éve áll fenn, egyszerre általában többfajta is. A hvg360 például azt írja, hogy tavaly decemberben félszáz rendkívüli kormánydöntés hivatkozott az energetikai válsághelyzetre, merthogy minálunk olyan is van.
Más népek ebbe már rég belerokkantak volna agyilag, mi viszont délcegen állunk a vész viharában, amelyet kormányzatunk delirál körénk, vélhetőleg azért, hogy ne unatkozzunk annyira. Más értelme ennek nincs, hiszen tudvalevő, hogy Magyarországon minden hatalom a dolgozó népé, amely ezt a hatalmat egyszer és mindenkorra hős vezérünkre ruházta át, evvel együtt für alle Fälle négyévenként újra meg újra átruházza. Az eredmény ismeretes, hovatovább népdalok szólnak a lanyha tavaszi éjszakában osonó Semjénről, aki hátizsákjában súlyos iratköteggel cserkészi be az Országház esőcsatornáját, és inverz Szájerként mászik föl rajta, a szöveg pedig a másnap reggel megjelenő és nem mellékesen lexikonnyi vastagságú hivatalos lapban napvilágot lát, hogy népünket a törvényhozói bölcsesség újabb drágaköveivel örvendeztesse meg.
Aktuális helyzetünk annyiban különleges, hogy ez idő szerint háborús veszélyhelyzettel kell szembenéznünk, múlt csütörtökön kezdődött, fittyet hányva annak a körülménynek, hogy e lapszámunk megjelenésének napján az ukrajnai háború immár 437 napja folyik. Valójában persze kilenc teljes éve, de hagyjuk a részleteket, a lényeg az, hogy hős vezérünk a véres kardot most találta fontosnak körbehordoztatni. Némelyek szerint azért, hogy közmeghallgatásokra ezentúl a köz távollétében kerüljön sor. Érthető óhaj, hiszen a közmeghallgatás intézményével a közvetlen demokrácia modellje próbál a képviseleti, illetve az ellenőrző demokrácia színpadára visszalopakodni, persze nem elsősorban nálunk, hanem olyan országokban, ahol a népnek a közügyekben való részvételére épülő politikai berendezkedés valamifajta, bármily csökött formában még létezik. A tárgy iránt érdeklődőknek ajánlom John Keane A demokrácia legrövidebb története című munkáját, tavaly szeptemberben írtam is róla pár mondatot (Ex libris, 38. szám), a könyv tömör, alapos és ennek megfelelően pesszimista, bár nem eléggé. Hős vezérünk tehát helyesen látja, hogy illiberális államunk alapeszméjétől a közmeghallgatás és kiváltképp a köz jelenlétében tartott közmeghallgatás merőben idegen, azaz mielőbb kiirtandó.
Egyáltalán: mi a fene az a közmeghallgatás, és mit keres a magyar rónán, ez itt az alapkérdés, melyet ha tisztázunk, minden világosabb lesz valamivel. A válasz első nekifutásra egyértelmű. Amerikai leleményről van szó, New England telepesei találták ki még a tizenhetedik században, működését a jobbfajta westernekből származó ismereteink fényében könnyen elképzelhetjük. Marcona, borostás és talpig felfegyverzett urak gyülekeznek a kocsmában, közügyeket tárgyaló vita kezdődik, hangját senki föl nem emeli, a szemek viszont mind vészesebben villognak, kezek indulnak el roppant lassan a pisztolyok markolatai felé, a csapost már nem látni, időben kimenekült. Aztán valaki tesz egy gyors mozdulatot, abban a pillanatban valamennyi fegyver egyszerre dörögni kezd, a szereplők pedig holtan esnek össze. Valahol a messzeségben elmagányosodott hölgyek hullatják a könnyeiket, legalábbis a rendező szerint.
A valóság persze nem ilyen volt, részint mert Samuel Colt, az első forgótáras maroklőfegyver feltalálója kétszáz évvel később látta meg a napvilágot, részint pedig azért, mert New England tizenhetedik századi telepeseinek politikai kultúrája a mienket könnyed legyintéssel pofozza ki a szorítóból, a részleteket lásd Tocqueville-nél. Kortárs Amerika viszont nemcsak egyféle van, hanem minimum kettő, az egyik Bidené, a másik Trumpé, az egyik hideg, a másik hév. A föntebb tárgyalt demokráciatípus ezzel szemben – látszatra legalábbis – sem hideg, sem hév, hanem csak langyi, az ilyet az Úr is kiköpi a szájából, kormányzó urunkról már nem is beszélve. Legmeglepőbb vonása ennek a modellnek, hogy szülőhelyén, New Englandben (és némely svájci kantonokban) még ma is működik, deliberatív demokráciának hívják, mindazt képviseli, ami ellen hős vezérünk az utolsó leheletéig keresztes háborút visel. Még meglepőbb, hogy a deliberatív demokrácia az áldott magyar vidéket is megfertőzte valamikor. „A középkor folyamán az egész falu jelen volt a falugyűlésen, ahol a legfontosabb döntések évente egyszer, Szent György napján születtek. A falu azonban nemcsak a maga életének zökkenőmentes folytatását biztosító jogszabályokat alkotta meg, hanem azok megvalósítására, végrehajtására létrehívta az alkalmas testületet, szervezetet a hites férfiakból, esküdtekből álló tanácsot is” stb., a további részleteket lásd a nyolckötetes Magyar néprajz megfelelő oldalain. Más kérdés, hogy ezt a mételyt, tehát a deliberatív (vagy akármilyen) demokrácia kórokozóját a baráti Szovjetunió segítségével és útmutatásai alapján hetven évvel ezelőtt egyszer már sikerült leküzdenünk. Mária országába a 2011. évi CLXXXIX. törvény alakjában újfent beereszteni jókora melléfogás volt, de lám, orvosolható.
Senki sem szólalt fel a közmeghallgatáson, írta az ellenzéki debreciner.hu április 28-án az utolsó olyan közmeghallgatásról szólván, amelyen a köznek a törvény szerint részt kellett volna vennie. Voltak is ott páran, de meg nem nyikkantak. A rendezvényt az önkormányzat idejekorán meghirdette, munkatársaik egyikét kiküldték a Nagyerdőbe, hogy a hírt a kocsányos tölgyek ágain imádkozó sáskák fülébe súgja, ennyit sikerült elérnie.
Hős vezérünk ilyenkor széttárja a karját, és bölcsen mosolyog.