Levél Ferenc pápának

Szentséges Atya!

Három héttel ezelőtti, húsvét vigíliáján elmondott homíliájának egy helyén a ma emberének csüggedtségét és kiábrándultságát – egyebek mellett – az alábbi okra vezeti vissza: „Belefáradtunk a személyes kockázatok vállalásába annak a világnak a falába ütközve, ahol úgy tűnik, mindig a legravaszabbak és a leghatalmasabbak törvényei jutnak érvényre” (prevalere sempre le leggi del più furbo e del più forte).

Az elfáradás fent említett okai mellett mi, magyarok egyéb tapasztalatainkról is beszámolhatnánk Őszentségének – ha lenne rá alkalmunk –, amelyeknek az európai népek családján belül alighanem egyedül mi vagyunk a tudói és mindennapos megélői. Ezek sorából kiemelném a „legravaszabbaktól” és „leghatalmasabbaktól” való állandó és egyre elhatalmasodó egzisztenciális fenyegetettség és kiszolgáltatottság okozta félelmet és rettegést, akiknek a törvényei a legelemibb civilizációs és erkölcsi elvárásokkal szembemenve rendre érvényre jutnak. Kísértetiesen úgy, ahogy a Fratelli tutti kezdetű enciklikájában fogalmazta meg Őszentsége:

„A párbeszéd hiányának következménye, hogy (…) az embereket nem a közjó, hanem a hatalom által nyújtott előnyök megszerzése (…) érdekli.”

 A mi országunkban megszűntek az értelmes, épeszű viták, az „egyetemes szeretet segítő párbeszédei”, avagy a „polgári párbeszéd művészete”, amint Ön szeret fogalmazni, nincs már sem kedv, sem lehetőség higgadt meggyőzésre és bölcs belátásra, nincs logikus ítélőképesség, nincs racionális argumentum és mértéktartó józanság, kizárólag a politikai giccsé és propagandisztikus kamuvá (panzana) leegyszerűsített és célirányosan félreinterpretált „nemzet” vagy „kereszténység” vezényszavak léteznek, amelyekre hivatkozva aztán ki lehet adni a megbízást a „legkorruptabb médiumoknak”, amelyek „a félelmekhez igazítva facsarják ki a tényeket” (hogy ismét Őszentségét idézzük) a karaktergyilkosságra, minden eltérő vagy kritikus véleményen lévő kíméletlen lejáratására és ellehetetlenítésére.

Pont az ilyeneket nevezi Ön fun­damentalistáknak, akik „egysíkú, zárt világlátást kínálnak az igazságra nyitott gondolkodásmód helyett”, abban a meggyőződésben, hogy „birtokukban van az igazság, amit ha bárki megkérdőjelez, a fundamentalista a gesztust a személye elleni támadásként értelmezi”.

Vagyis a kereszténységre apellálnak mindazok, akik valójában „nem is vallásosak”, hogy a „ravasz hatalmasok” privát anyagi és hatalmi preferenciáit szem előtt tartva a legkeresztényietlenebb és legnemzetietlenebb törvényeket léptessék életbe.

Ugyancsak Ön mondta, hogy „a diktatúrák mindig így kezdődnek: elvetik a félelem magját a nép szívében, aztán felajánlják, hogy megvédik őket félelmük tárgyától”.

Nos, ez a fajta populizmus prosperál ebben az országban, s a populista vezetők – épp, ahogy Ön említette – „kegyetlen szónoki fordulatai”, „kirekesztő retorikája” „rossz színben tüntetik fel a többieket”. Az Ön végkövetkeztetése bátor és határozott: „hallgatván ma egyik-másik populista vezetőnket, az 1930-as évek jutnak eszembe”.

Ön elutasítja a „törzsi megosztottságot”, de reálisan szemlélve a valóságot, pontosan érzékeli, hogy az ellenfelek a politika és a média segédletével „egy hatalmi játszma közepette igyekeznek lemosni egymást a pályáról”.

Szentséges Atya!

Ön a Vatikán államfőjeként olyan országban tesz hivatalos látogatást, ahol nincs már Alkotmánybíróság és nincs legfőbb ügyész (csupán papíron), kizárólag a hatalom dróton rángatott marionettfigurái vannak, s még ha Ön találkozik is egy köztársasági elnöknek mondott hölggyel, tudnia kell, hogy sem köztársaság, sem köztársasági elnök nincs, legalábbis olyan, akiben felelősségérzet és némi kurázsi munkálkodna, ehelyett egy jópofizó, külföldi utazásokért rajongó, hol tinédzseresen cukisan magamutogató, hol a saját frázisaitól meghatódó valakiről tudunk, aki mindenfajta racionális mérlegelést és erkölcsi megfontolást félretéve, skru­pulus nélkül kanyarítja alá a nevét az elébe tett papírosokra, maximálisan igyekezvén megfelelni a nemzeti érdekeket mellőzve annak a hatalmasságnak, akinek hivatalát köszönheti.

Ez az ország fél és retteg: félnek azok, akik nem tartoznak a klientúra láncolatába, s minden okuk megvan erre, hiszen hol látens, hol manifeszt módon fenyegetik őket, s a fenyegetéseket előbb-utóbb be is váltják. Nem aprózzák el: a számukra nem konveniáló intézményeket, lehet az oktatási, tudományos, kulturális, vagy kommunikációs, bezárják, elűzik az országból, vagy a megszokott módon lenyúlják, s gátlástalanul üzennek arra a munkahely­re, ahol nekik nem tetsző személyről szereznek tudomást. Vagyis mindent megtesznek, amire a hatalmi önkény képes saját fennmaradása érdekében. És persze félnek azok is, akik a klientúra láncszemeit alkotják, hiszen bármikor kikerülhetnek a pikszisből (láttunk már erre példát), s egy életen át kulloghatnak megszégyenülve, vagyonuktól és kiváltságaiktól megfosztva, ellehetetlenítve, bukott emberekként, s élő példázataiként annak, hogy érts végre a történtekből, te magyar, ne merészelj konfrontálódni az uraiddal, parancsolóiddal és azok fegyverhordozóival, valamint a Párt és a pártsajtó védett pozíciót élvező, bosszúra szomjas kíméletlen komisszárjaival.

Magyarország merő félelem.

Semmi másnak, kizárólag ennek tudható be, hogy mindazok után, amit a regnáló diktatúra megtett az egészségüggyel, az orvosokkal, a betegápolókkal és legfőképp magukkal a betegekkel, a legkiszolgáltatottabb elszenvedőivel ennek a roskadozó tákolmánynak, amit ma már talán egyedül az egészségügy feje, a belügyminiszter vél kielégítőnek, igaz, egy belügyér szemével látva jogosan, hiszen az egészségügy egy parányival még mindig jobb a szigorított fegyháznál vagy a siralomháznál; vagy mindazok után, ahogy a leggátlástalanabbul megtaposták a sok évszázados egyetemi autonómiát, vagy mindazok után, ahogy a közoktatásban alázták meg a tanárokat, s lehetetlenítették el a diákokat a nemzetközi munkaerőpiacokon való sikeres versengéstől, nos, mindezek után épp egy olyan törvénytervezetet készülnek az Országgyűlés elé terjeszteni (lásd „státusztörvény”), amely a legbrutálisabb módon tárja elénk a regnáló diktatúra legvalóságosabb arculatát: az őszinte szó megvonását, a hallgatás (bekussoltatás) tanárra, diákra, szülőre egyaránt érvényes parancsolatát, a legszemélyesebb szféra (telefon, számítógép) „hatósági” ellenőrizhetőségét, a tanárok katonai és belügyi rendtartás szerinti áthelyezhetőségét (ne ragaszkodjon a darabszámnak tekintett tanuló a megszokott tanárához, hisz ez a rendszer nem a bizalomra épít), a tanítás mesterségének komolytalanná tételét (a pedagógusi tapasztalattal ellentétben mostantól egy szakirányú villámképzést követően bevethetővé válik a tanár, aki 60 éves koráig rendeletileg átképezhető, legyen kevesebbet a családjával, hanyagolja el a munkáját, hogy aztán kényszeríthetővé váljék a kétes körülmények között elsajátított új szakirány oktatására), a cinikus módon túlórákra kényszerített, kiégett, elfáradt tanárok sokaságát, a jelen nemzedék megfosztását saját jövőjétől, az indoktrináció futószalagjáról lekerülő „egyen-fideszessé” formált, egydimenziós, engedelmes klónok bővített újratermelését, a magyar tálib nagyüzemi előállítását, a félelem, az önállótlanság, az infantilizmus, a kívülről irányítottság, a manipulálhatóság, a civil öntudat és kurázsi hiányát, a hatalom képében megjelenő tekintély feltétlen tiszteletét, az orbáni cselédszerepre szánt emberképpel azonos új embertípus eszményét.

Csak emlékeztetni kívánom Szentatyát, hogy ez történik nálunk a közoktatásban, jóllehet Ön a közoktatás szerepét abban látja, hogy az oktatás tegye képessé a jövő nemzedékét „választ találni a kortárs világ kihívásaira és veszélyeire”, legyen hordozója egy „új, egyetemes szolidaritásnak”, vezessen el egy „barátságosabb társadalom felé”, „férjen mindenki hozzá a minőségi oktatáshoz” és bátran „hallgassunk a gyermekek szavára”.

Szentatya egy olyan országban jár, ahol a szegénységet kriminalizálják, miközben Ön rendszeresen szól arról, hogy „a szegényeket gondolkodásunk középpontjába kell helyeznünk”. Ebben az országban a nőket még mindig kifelejtik ilyen meg olyan bizottságokból, s leginkább szülésre vagy konyhai tevékenységre tartják alkalmasnak őket, miközben Önt az foglalkoztatja, „hogyan lehetne megerősíteni a nők jelenlétét (…) a Vatikán döntéshozó folyamataiban”. S hogy visszatérjek húsvét vigíliáján elmondott homíliájára, ahol kitér a „korrupció óriási rákos daganatára, amiből akad bőven” (al cancro della corruzione – ce n’è tanta) és az „igazságtalanság terjedésére” (al dilagare dell’ingiustizia), szeretném emlékeztetni Szentatyát, hogy ezekben a napokban – minden kimutatás szerint – az Európai Unió legkorruptabb országában tartózkodik.

Szentséges Atya!

Kérem, nézze el levelem hosszúságát, noha sok mindenről tudnék még szót ejteni, amiről tudom, hogy igényt tartana érdeklődésére.

Kívánok Önnek hasznos és tanulságos magyarországi tartózkodást, s azt, hogy továbbra is támaszkodjék méltán tisztelt bölcsességére, s kevésbé azokra a látszatokra, amelyekben bőven lesz része Szentatyának az elkövetkező három nap során.