Élet és Irodalom,
LXVII. évfolyam, 17. szám, 2023. április 28.
SZÉKY JÁNOS
Bejárta a világot (na jó, a nyugati világot) az a fotó, amin Szijjártó békéről és biztonságról prédikál Nagy-Magyarország körvonalai előtt. A világ pedig nem értette.
Egész pontosan: az Orbánnak járó húsz helyett tizenöt piros-fehér-zöld zászló előtt adott elő, két szellemtérképtől közrefogva, melyeken éles neonkék vonallal voltak jelölve a mai Magyarország határai, és elmosódóbban, de szintén neonkékkel a Trianon előtti határok (az elmosódó fénykörvonal régi filmes eszköz a kísértetek jelzésére, amik ott vannak, de még sincsenek ott). A Fidesz rendezvényének az a címe, hogy Parlamenti Szalon (úgy szalon, ahogy ez parlament). A Várkert Bazárban tartották, és a politikai hatalomnak, ha jól látom, nem volt annyira fontos, hogy az MTI hírt adjon róla. A kívülállók első szinten csak a közösségi médiában láthatták a díszletet (Facebook, TikTok), de arra elég volt, hogy eljusson a világ érdeklődő részéhez. Amelyik nem értette.
A Fidesz-frakció, illetve Szijjártó elegáns vizuális gesztusa ráadásul kapott egy kis gellert azáltal, hogy a szentbeszédnek az ukrajnai béke volt a tárgya, mármost Nagy-Magyarországhoz a mai Ukrajna egy nemzetközi jogban elismert része is hozzátartozott. Az ukrán külügyminisztérium a jelek szerint nem izgatta magát, nekik bőven elég, hogy a magyar miniszter rendszeresen fotózkodik és köt hosszú távú megállapodásokat Ukrajna háborús és népirtó ellenségének vezetőivel (mindezt üdvözült mosolyok kíséretében; viszont a saját Facebook-oldalának követői elől különféle fotótrükkökkel ügyesen eltitkolja a tényt, hogy a kijivi kolléga, Dmitro Kuleba mellett volt kénytelen ülni az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén). Függetlenül attól, hogy az ukránok milyenek, ők már rég elkönyvelték, hogy a magyarok meg ilyenek.
Mondom, a külvilág ezt nem érti. Ennek az lehet az egyetlen oka, hogy a külvilág buta, velünk, magyarokkal ellentétben, és képtelen felfogni, hogy ha a miniszterelnök futballsálján vagy a kormánypárt rendezvényén, a külminiszter mögött Nagy-Magyarország-térkép van, abban semmi, de az égadta világon semmi revizionizmus nincs, ártatlan politikai folklór. Jó esetben azt jelzi, hogy ezek a politikai tényezők felelősséget éreznek a trianoni határokon kívül rekedt magyar kisebbségek sorsa iránt. Hogy is érthetné meg ezt egy buta német vagy luxemburgi, vagy pláne ukrán?
Úgy, jegyzem meg, hogy a kisebbségek tiszteletben tartása és védelme nagyon szép liberális elv, de a magyar kormányzat deklaráltan nem liberális, sőt úgy viszonyul a liberalizmushoz, mint ördög a tömjénfüsthöz, és semmiféle kisebbséget nem véd, nem tart tiszteletben (a politikai eszközként való felhasználás nem védelem és nem tisztelet). A külvilágnak lehetetlen megmagyarázni, hogy a nálunk uralkodó politikai irányzat a sérelmi nacionalizmus (hogy társadalmi vagy gazdasági értelemben éppen mikor bal- vagy jobboldali, az mindegy). És még nehezebb megmagyarázni, hogy az uralkodó irányzatot, ha kormányon van, feszíti a neurotizáló ellentmondás: muszáj elfogadnia, hogy ebben a világrendben a határok sérthetetlenek (na, majdnem – de mi kicsik vagyunk ahhoz, hogy megsértsük a szabályt), viszont a támogató közvélemény nem tudja túltenni magát a száz évvel ezelőtti, mindmáig gondosan ébren tartott sérelmen, sem a külhoni magyarok beolvadásának, azaz elvesztésének rémlátomásán.
A gubbasztó dinoszauruszt formázó térkép nyilvános mutogatása befelé szól: rendes magyar kormányotok van, nem felejtettük ám el Trianont. Azt, hogy a területi revíziónak nincs esélye, célszerűtlen mondani. Legálisan csak a kisebbségek elszánt védelmére van mód. Itt egy liberális elv – a magyar kormány számára szerencsésen – egybeesik az antiliberális gyakorlattal, a központi hatalmat erősítő nacionalista hergeléssel, hogy azt ne mondjam, uszítással. Ukrajna az ilyen propagandának ideális célpontja: a magyar kisebbségnek nincs pártja, parlamenti képviselete, továbbá nincs olyan befolyásos autokrata politikus, mint Vučić vagy Fico, akivel Orbán jóban lehetne, és tény, hogy a 2017-es oktatási törvény, nemzetközi egyezményeknek ellentmondva, szerzett jogaiktól fosztja meg az ottani magyarokat. (A magyar kormány ügyel rá, hogy ennek a törvénynek a rendelkezéseit összekavarja a 2019-es nyelvtörvénnyel, annyira sikeresen, hogy a szabályozást még az ellenzék is szimplán mint „nyelvtörvényt” emlegeti.) Továbbá az ukránok voltak a legszegényebb szomszédaink, őket volt a legkönnyebb lenézni.
Szijjártó már akkor, 2017 végén a magyar kisebbség védelmével indokolta Ukrajna és a NATO közeledésének megvétózását. „Diplomáciánknak” (ha lehet így nevezni) ez a művelete láthatóan nem ért célt, ellenkezőleg: a 2022-es orosz invázió után a közeledés folyamata vánszorgó egyesből egyre nagyobb fokozatokba kapcsolt. Úgyhogy ez a módszer most már végképp alkalmatlan a magyar közösség védelmére, annál is kevésbé, hogy Ukrajnában már tavaly májusban 0 százalék tartotta Magyarországot szövetségesnek (lásd Berkes Rudolf és Győri Lóránt cikkét az Indexen, március 25-én). Miből gondolja a magyar kormány, hogy ha minden lehetséges alkalommal kinyilvánítja, miszerint a konfliktusban Moszkva oldalán áll, Kijiv majd megkülönböztetetten jól bánik a kárpátalji magyarokkal?
Persze nem gondolja, és pontosan tudja, hogy oroszpárti propagandája szemétség, és külpolitikailag visszaüt, de belső használatra jó (a sűrűn hajtogatott „azonnali tűzszünetet!” magyarra fordítva azt jelenti, hogy az ukránok ne indítsanak ellenoffenzívát, s így az elfoglalt, rémuralom alatt tartott területek maradjanak békén orosz kézen). Ezért, alibiből – gondolnak ők mindenre – tartanak még kisebb jelentőségű, kormányzatilag súlytalan vasakat a tűzben, akik bátran elmondják a dolog másik felét, ami a legutóbbi ENSZ-határozatban is benne van: az oroszoknak, szintén azonnal, ki kéne vonulniuk az elfoglalt területekről. A Kremlben persze tudják, hogy Novák Katalin vagy Németh Zsolt nem számít.
Így aztán marad az a szöveg, hogy nekünk az egész háborúból a kárpátalji magyarok a fontosak, ezért akadályoznánk, ha tudnánk, az agresszió és emberiesség elleni bűntények áldozatául esett Ukrajna katonai támogatását, azaz védekezését. Függetlenül attól, hogy ezzel biztosan nem használunk az ottani magyaroknak, azokban a kormányokban, amik elvileg szövetségeseink, felvetődhet a kérdés: miért éppen az Ukrajna lakosságának 0,4 százalékát alkotó magyar közösség – az ötödik legnagyobb nemzeti kisebbség – anyaországa ilyen? Dehát a világ ilyen buta, nem ért, nem ért, csak mi értjük magunkat. A klasszikus orosz költőt, Tyutcsevet parafrazeálva: „Magyarországot, ész, fel nem éred.”