EMEZ

Mintha enyvet pattogtatnék a számban: esteledvén csepergésbe kezd és elered az eső. Hah, maga mindent e-vel mond, eszerint még él, szólal meg egy ismerős, rekedt hang, ikra és üvegcserép. Eldönthetetlen, hogy kérdezi vagy állítja, hangsúlyai lebegnek, alaksejtelem a lámpa fénykörén s a monitoron túli esthomályban, mi latinul crepusculum.

És mit ír, kérdezi, mintha nem tudná. Nagyszótár-cédulákat, mondom, a szótárolvasás szép reménytelenségéről, hogy milyen szertesétálódni, elveszni egy jóltartott rengetegben. Folytatásos élménybeszámolót egy gigantikus, posztmodern szöveggyűjteményről, egy korpusz-alapú, történeti jellegű értelmező szótárról, amely kétszázötven év szókincséből emel ki százhúszezer címszónyi tömény nyelvhúst (A magyar nyelv nagyszótára, EM-EZ, Nyelvtudományi Kutatóközpont, Budapest, 2021).

Ittzés Nóra és nagyjából húsztagú csapata immár másfél évtizede minden egyes kinyomtatott kötettel emlékművet állít a szótárkészítés hagyományának és tudományának. Papír emlékművet, hisz egy ekkora vállalkozásnak kell hogy legyen papírváltozata is a digitális mellett, ezzel a nemzet tartozik önmagának, a szótárt mint tárgyat használók közösségének, a polcoknak, hol nemzet nem süllyedhet el. E hordozók egymásnak nem ellenségei, legjobb együtt használni a nyomtatott változatot és a digitálisat: nagyszotar.nytud.hu.

A Luca széke gyorslift a tempóhoz képest, amivel írom ezt. Talán mert szavak között esik legjobban a hallgatás. Fárad a szemem, látóteremen átfut egy-egy hangya. Mi lenne, nézek a hang gazdája felé, ha e textus minden e betűjét kurziválnám, netán elfettelném, sőt boldítanám, hogy nézne ki betűgyakoriságilag, ahogy megrázza fejét a szókincs, őszülő, mákos hajzuhatag.

Mármint a szókincs rázza meg? Hát sose fog leszokni a képzavarról, nevet föl, közben előre-hátra lapoz a szóban forgó VIII. kötetben, amivel dolgozom. Milyen szép, tömör cím, hogy EMEZ, ugye? Bólogatok. Már egy ilyen szép véletlenért is érdemes szótáríróvá lenni, a kötet az em- kezdetű szavakkal, konkrétan em-mel, a leírt beszédhanggal kezdődik, s az ez- kezdetűekkel végződik. Csak hab a tortán, hogy értelmes szó, pláne címszó kerül ki a gerincre, az emez mutató névmás, a „(több közül) a térben közel(ebb)i v. közelinek érzékelt megjelölt, ill. a szövegkörnyezetben most (utóbb) meghatározott (vmelyik) ember, dolog stb.”.

És ez olyan izgalmas, von vállat elkallódott hősnőm, Szép Róza, kit több mint huszonhárom éve, épp e lap hasábjain, egy zegzugos tárcában odahagytam.  Nem föltétlenül, mondom, hanem a példamondatot olvassa el, Mészáros Ignác jogász és regényíró tollából: „Abdella fel-emelkedvén az ágyából, úgy tettette magát, mintha Bojárdóhoz akarna kapni, melyre emez kevésnyire hátra húzván magát, azt mondá: kegyes Abdella! haszontalanok minden igyekezeti.”

Ha ez valami célzás, ne féljek, ő miattam egy lajhárnyit se fogna igyekezni. Másrészt szebbet tud, igaz, Krúdytól: „Az árnyék lomhaságában tunyán ölelkezik a napsugár a porral, mint vadászgató ifjú herceg lúdtalpú, emlős parasztasszonnyal.”

Hogy miért pont erre akad most rá, fogalma nincs, tűre a szénakazalban, igaz, tű tű hátán, egy nagyobb mágnes az egész kazlat felszippantaná, s tüsszentene, míg világ a világ. Nem hiszi, hogy tudom, mondja, pedig logikus, az emlő hajdan a duda fújókáját is jelentette, vagyis a höppentyűt. Miképpen a zablát is, hisz a ló azt rágja, szopja, emli.  Szerinte azt sem tudom pontosan, hogy mi a kebel. Mert nem ám a két halom, hanem a kettő közti árok, horpadás, bemélyedés, Mondhatni, a kebel a mell hónalja. A Czuczor–Fogarasiban „azon közös öböl, melyet férfinál és nőnél a csecsek közti mellüreg, vagyis a szívtájék képez”. Hogy ezen a tágas holdudvaron, az emlőén, merre visz el a cucor, illetve a fogarasi, azt ki se kell hogy fejtse.

Zizzennek a szótár lapjai, illetőm elemében van, ha lenne lába, keresztbe tenné, mikor témát vált, illetve újba kezd.  Most mondja meg, ez a szegény email, ejtsd email, hogy megjárta az e-maillel! Igazi dráma a szóhasználat színpadán: jön a semmiből, mármint az elektronikus levél, és elhomályosítja, kitakarja a becsületes nevét egy színtelen vagy fémoxidokkal színezett, üvegszerű anyagnak, amely fémtárgyak felületére égetve fényes, sima bevonatot ad. Zománcot, mondom.  Olyasmit, bólint, igen sanyarú a szavak sorsa, még az ilyen szóarisztokratáké is.

Tudja, hogy hívták hajdan, mikor még alapozószert, arcbevonatot is jelentett? Borogatószesz! 1929. november 6-án a Budapesti Hírlap írt egy bizonyos hölgyről, ki évente Párizsba utazott, egy laboratóriumba, hol mindenféle encembencek, macska-, tigris- és emuszemek pettyezték a stelázsik sötétjét, miközben, Török Sophie-t idézve, „zavaros és színes folyadékok csordogáltak vékony üveg epruvettákba”. A kozmetikus valami méregdrága, senki által nem ismert emaillal vonta be vendége arcát. Ettől maradt baba a sírig, ábrázatát nem is temették vele. Hologramként avagy ispilángként cirkált a temetőkapu előtt, vőlegény Jézusom, lelkem égedelme, imádkoztak a virágárus asszonyok, nem fogyott, nem nőtt, nem húzom túl, ne féljen. 

Úgy érti, hogy nevezett Emailné borogatószeszt ivott egy márciusi hajnalon?, kérdezem. Úgy, mondja, és olyan képet vág, mintha hátratett kézzel rúzsozná a száját. Fejét felszegi, égő csipkebokor.  És meghalt, mondja, ámbár és-sel nem kezdünk mondatot. Mért ne kezdenénk ezzel „az egyszerű kapcsolatos viszonyban, azonos, ritkán különböző típusú mondatrészek kapcsolására való” kis szisszenéssel, aminek gyakorisága tán a névelőkéhez fogható, ha fogható a gyakoriság, de tegyük fel. Az érzület és az esd között, két és fél lexikonoldalon ketyeg az és szerényen, tárgyszerűen, pedig egy kötőszó szíve is belesajog, ha „belső titkos ingerlések által buzgóbb és buzgóbb indúlatoktól kisztettetni és vonattatni” kezd – ismét Mészáros Ignác Buda várának viszsza vételekor a keresztények fogságába esett egy Kártigám nevü török kis-aszszonynak ritka, és emlékezetes Történeti című művéből   idézve, 1772-ből, mely regény fél századon át roppant népszerű volt, bár, Kazinczyval szólva, „fesz és pöf cifráitól dagadó”.

Az ember szíve megszakad, mondja Szép Róza, s hogy képzeljem el, megszámolta, az EMEZ-kötetben ötven oldalt tesz ki az ember és összetételei, az emberbolhán, az emberbőrön át az embervérig. Tudta, hogy az állatokon élő bolhákat nem szerették a cirkuszok? Ugyanis hiába voltak intelligensek, hamar elhaltak, szemben az emberbolhákkal, kik, nyilván a vér miatt, mit szívtak, tovább éltek, s tovább szolgálták a bolhacirkusz-művészetet. Párizsban tucatjukért az egy frankot is megadták. Az emberbőr se volt rossz üzlet, egy meudoni gyáros a francia forradalomban nyaktilóval kivégzettek bőrét dolgozta föl, legalábbis így tudja a Révai-lexikon. Illetve eddig tudja, mondom.

Így beszélgetünk, egy nagyszótáron át. Szavakba bújni jó, a kisebb-nagyobb fénykörbe, mit bevilágítanak, némelyek a megszokott, kitaposott fényükkel, ami gyorsan homályba vész, mások az ismeretlenségükkel, mit már-már megvilágítanak a derengés fakó foszlányai. Ilyen az erv, mi hajdan energiát, erélyt jelentett, de mára csak rókavakkantás a nyelvújítási sűrűből, vagy az említett epruvetta, amit jelentése nélkül is el lehet ropogtatni, mellesleg kémcsövet jelent. Vagy az enyek, ami nyákot, az eplény, ami a szán talpait összekötő keresztfát jelenti, s ilyen az espereskörte, amit ha tán ettem is, nem tudtam a szép, komoly nevéről.

Eszerint a nyelvhús iránt még mindig van bizalma, mondja. Lehet mondani, mondom, az ember dolgozik, talán „haszontalanok minden igyekezeti”, talán nem, Abdella tudja… Molyolni jó, olykor nem is a szavak értelmével, inkább anyagával, ha szétválasztható ez, ha nem. Meghosszabbítani némely példamondatokat, miket a véletlen sodor szövetté, s a mintázat a maga jelentését kinehézkedi, ez adja magamfajta író számára a szótárak izgalmát. Nagyszótárliszt, mondja, de ez csak úgy eszébe jutott. És hogy milyen hangja lehet egy molynak, hány decibellel őrölnek isten mikromalmai.

Az e, ez az alsó nyelvállású, elöl képzett, ajakkerekítés nélküli rövid magánhangzó, illetve középső nyelvállású hosszú párja, az é, igen jelentős betűk.  Mint a földigiliszták az erdőét, ezek az alázatos lények a nyelv talaját szántják, szellőztetik. Lehet, hogy egyhangú robotosok, kik Petőfinket mekegésre se átallják késztetni, s őt a „mely nyelv merne versenyezni véled” kérdésre ragadtatják – mégis, az a-á-t bőven lekörözve két szótárköteten is túlnyúlnak. Kezdődnek a VI. közepén, ott, hol a dzs a dzsuvás szóval abbamarad.

És a dzsűző?, vág közbe Szép Róza, nagy kár, hogy tájszó lévén kimaradt. Látja rajtam az érdeklődést is, az értetlenséget is, hisz sose hallottam nevezett névszóról, igaz, sok tízezer társával egyetemben. A dzsűző, vágja ki diadalmasan, Zalában a labringya vetőszíjának kicája, a Barcaságban az eplény csapszege, s keményfából készül. Nézek rá. Ezt most találta ki, ugye? Vonogatja a vállát, ahogy vesszük, mondja. Belső tájszóról még nem hallott?  Óvatosan nevetünk, pókernevetés, valamelyikünk blöfföl, de lehet, hogy mindketten.

Említett VI. kötet 492. oldalán ütik fel tehát makacs fejüket az e-k, végighullámzanak a könyvön, majd a hetedik, s emez nyolcadik köteten is, mely most bázisom és apropóm, s melynek végén a stílusos példamondat áll Schober Ottó tollából: „…és ezzel a készülék elnémult”. A derék betűpár több mint 2600 nagyszótároldalon csepeg, csereg, pereg, petyereg, szemel, szemetel, eregél, eseget. „Az eső (döntően) folyékony halmazállapotú 0,5 milliméternél nagyobb átmérőjű, egymástól viszonylag nagy távolságra szétszórt cseppek formájában (időben egyenletes intenzitással) hulló csapadék, ill. ilyen csapadék hullása mint időjárási jelenség.” Hát bizony, szócikkírónak lenni nem könnyű kenyér, mondja Szép Róza, s idézi Dugonics András Homérosz-fordítását: „Nem türheti árját öntött örömének, Nincs’ ellenzö gáttya ki-tört özönének, Fö-kép’ a’-hogy töle ezek el-menének, Vala vig essöje csurogó könyvének.”

Ő kislány korában nagyon félt az említett földigilisztától, mondja, neki beszélhettek, hogy nélkülük „meghalna az élet az erdőn, mert ezek az alázatos lények szántják, szellőztetik, omlósítják a nyers talajt”. Az esőféregtől még jobban félt, holott éppúgy gilisztát jelent. Ez is, az is a föld epéje, s mint Segesvári Istvántól megtudhatni, az, „hogy földdel élnek, meg-tettzik azokból az apró fodrott rakás ganéjjokból, a’ mellyeket a ’ jukaikból ki-szokták hányni”. S ha már itt tartunk, felhívná szíves figyelmemet a szép esőlékre, ami az „elfoglaltságok, hasznos tevékenységek között, illetve azokból fennmaradó, töredéknyi időt” jelentette, a „hivataltól üres esőlék órák”-at, Kis Jánost idézve 1818-ból. 

„A ház előtt a két öreg nő, Ráchel és Irma álldogálnak esőverte kalapban, lompos szoknyában”, idézek látogatómnak egy újabb Krúdy-mondatot, hogy mondaná meg, mi benne a megkapó. Csupán az, hogy Krúdy mondata? Vagy az, hogy legyen bárkié, ez egy Krúdy-mondat? S mitől az? A kalap jelzőjétől? Vagy a nevektől? Avagy külön-külön semmi különös, s együtt mégis rezegni kezd a mondat a mindenkori olvasóban, már ha tudja, hogy kicsoda Krúdy, és újra elölről.

Krúdytól csak ez a kötet majdnem kétszáz példamondatot közöl. Ezt a korpuszt a nyomtatott szótárban nehéz lett volna egyben olvasnom, erre valók a digitális változat adatbázisai. Tudja, mondom Szép Rózának, volna kedvem ebből a kétszázból írni egy Krúdy-novellát, alig venni el belőle, alig tenni hozzá, pásszintgatni egymáshoz a mondatokat, valami titokzatos sróf szerint, atmoszféradominó, figyelni, hogy találnak utat egymáshoz, hogy nem, talált tárgyak, véletlen kollekció a magyar irodalom talán leggazdagabb s ragyogóbb kelléktárából.

Leragad, ahol csak tud, mondja fejcsóválva, pedig el van késve. El vagyok, de hát mikor nem, mondom, ami zavar is, nem is. Zavar, mert megígértem, hogy időben megírom, és mégse, hisz a nyelv nem szalad el. Ah, ezt fölírom, Sárbogárdi Jolán aforizmája, nemde?, kacag fel, és néz rám pikírten.  Pedig tényleg nem szalad el, gyors változékonysága illúzió, a hullámok szaladnak ki a partra, nem a tenger. Ehhez a léptékhez képest mit számít, hogy egy-egy kötettel hónapokat eltotojázok, halogatom, félreteszem esőlék órákra, és másba fogok?  Sokat számít, mondja Szép Róza.  S nem, mert az idő pénz, hanem mert idő. Igaza van, de hát ez nem a szótárról szól, hanem rólam, megmerülni a tengerben más, mint írni róla.

Legutóbb három éve írtam nagyszótár-cédulákat, bár nem igazán cédulák, hisz papírt ritkán látnak, inkább fél vagy negyed képernyőnyi textusok. A cédula a papírlap kicsinyítő képzős származékának, a scidulának középkori latin fejleménye, egyébként a görög hasít igéből származó szálka átvétele. Inkább műformaként használom, rövid, össze nem feltétlen függő, de egymás mellé rendelhető passzusok sora – „hirtelen eszembe villan, hogy ezzel a cédulával a másvilágra is akadály nélkül elmehetek”, hogy Tamási Áront idézzem.

Az első céduláim 2007 tavaszán jelentek meg az ÉS-ben az akkor egy éve megjelent első két kötetről, s egyáltalán a szótárról és a szótárírásról. Voltam ötvennégy éves, és azt fundáltam ki, hogy én mindegyik kötetről írni fogok.  Ha kétévente megjelenik belőlük egy, az durván negyven év, minekutána lesz egy kis könyvnyi cédulám a nagyszótárról. S tolongani fognak az olvasók.  Most fél év híján hetven vagyok, s csak nyolcvanöt leszek, már amennyiben, mikorra az utolsó kötet megjelenik – utolsó hasábja végén a zsuzsokos címszóval, ami ritka is, régies is, tájszó is, s azt a gabonát jelenti, melyben a zsizsik kárt tett. 

Kár, mondja Szép Róza e márciusi estén, szebb lenne, ha a hamunak mondott mamut jelentené, amin kissé elmélázunk. „Ezzel Abdella, minekutánna egy másnak jó éjtszakát mondottak, az ablakát bé-tette”, mondom, s hogy ezennel kitessékelem a szótárból, ahonnét egy időre kikászálódom magam is. Tudja, mi az emelcső, sőt emeltső?, kérdezi búcsúzóul. „Az az együgyű erőmiv, melly által az emberi erő határ nélkül nagyobbittathatik.” Ezt már ceruzáim rengetegéből mondja, és fád tekintetével megveregeti a vállamat, mint sok éven át annyiszor, ha végét vetettem valaminek anélkül, hogy bevégeztem volna.