Illő tisztelettel

Valamikor 1973 őszén a Vasas kupameccset játszott a Sunderland nevű angol csapattal. Egész nap szakadt az eső, estére sem állt el, de a magyar klubnak jó esélye volt a továbbjutásra, idegenből egygólos vereséggel hazatérve várta a visszavágót. Este is esett még, és semmi sem úgy alakult, ahogy az egyébként akkoriban gyérnek számító harmincezres nézősereg remélte. A sokáig gól nélküli meccs vége előtt tíz perccel aztán betaláltak az angolok, és miután az akkori szabályok szerint az idegenben lőtt gólok duplán számítottak, az amúgy addig is rosszul játszó Vasas az utolsó tíz percet annak biztos tudatában játszotta, hogy kiestek. Ahogy lenni szokott, megjött az angolok hangja, Sunderland, Sunderland! A Vasas-kanyarban kábé annyit hallottak, hogy „szánderlend, szánderlend”, amire aztán jött is a válasz: „Szopjál meg, szopjál meg!” Nem hittünk a fülünknek. Csak később lett világos, hogy a magyar szurkolók ezzel vágtak vissza a húsz-harminc jelen lévő angol drukkernek, nekik ennyi öröm maradt. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen primitív verbális fordulattal valaha az életben találkozom még, de aztán vagy ötven évvel később a magyar kormányfő egy jelentős eseményen hasonló gondolati mélységben jópofáskodott. „Biden elnök egy jó barát helyett egy présembert, Pressmant küldte nagykövetnek” – mondta Orbán Viktor, de ennyivel nem elégedett meg, hozzátette: „de jó lenne elkerülni, hogy következőre valami »puccsini« (Puccini) nevű embert küldjenek” – és a jelen lévő eszmetársak földig érő bólogatása mellett igen jókat nevetett saját viccén.

Most figyelmen kívül hagyva azt az intellektuális szimplaságot, amit más nevének a gúnyolása vagy épp humorosnak gondolt lefordítása jelez, tartalmilag is tűrhetetlen, amit a magyar külpolitika, és általában is, a magyar kormány megenged magának. Nem egyszerűen unió- és NATO-ellenes politikát folytat, noha mindkét szervezetnek tagja maga is, de mindezt pimasz hangon és valamiféle homályos békepártiság tartalmatlan és hazug hangoztatásával. Eljutottunk odáig, hogy ma már bármiről kérdezik is a kormány bármely tagját – szabadságjogokról, menekültpolitikáról, vagy csak egyszerűen arról, hogy hova lettek az uniós pénzek, vagy épp ki itta föl az árvák könnyét –, jön a lapos szöveg a nyomásgyakorlásról. (Mint az iskolai vizsgán: az Ohm-törvényről momentán fogalmam sincsen, de sokat tudok a sivatagi rókákról, például.)

Az Egyesült Államok nagykövete az ismert szankciókról kijelentette, hogy azok ugyan Oroszországgal kapcsolatosak, de ezen túl Magyarország is érintett, mert szerepel a listán a budapesti székhelyű Nemzetközi Beruházási Bank is, és annak vezetői is. Pressman világosan kifejtette: „Aggodalommal tölt el minket, hogy a magyar vezetők egyre szorosabb kapcsolatokra törekednek Oroszországgal, annak brutális agressziója ellenére, és veszélyezteti a transzatlanti szövetség biztonságát” – fogalmazott az amerikai nagykövet. Pressman szerint bármilyen, a Kreml által irányított platform európai jelenléte potenciális veszélyt jelent mind az Európai Unió, mind pedig annak nyugati szövetségesei számára.

Mi az, ami nem érthető ebben a gondolatban? Ez csak Hollik Istvánnak, a Fidesz kommunikációs igazgatójának nem egyértelmű, aki mi másra bökött volna, mint a békepártiságra: „Teljesen világos, hogy az amerikai nyomásgyakorlás oka a háború, illetve az, hogy mi milyen álláspontot foglalunk ebben a kérdésben.” Hollik szerint olyan szövetségi rendszerekben vagyunk, amelyekben a szövetségeseink más álláspontot képviselnek. Hogy mindkét világszervezetben a magyar kormány az egyetlen, amelyik ellentétes álláspontot képvisel a többi tagországgal szemben, arra a képtelen helyzetre nem tért ki. „Minden tiszteletünk az Egyesül Államoké, elfogadjuk, hogy nekik háborúpárti álláspontjuk van, bár őket egy óceán választja el attól, de mi azt kérjük, hogy ők pedig fogadják el, hogy Magyarország a béke oldalán áll. (…) Ha amerikai barátaink képesek elfogadni azt, hogy mi nem a háború oldalán vagyunk, akkor szerintem képesek vagyunk együttműködni” – mondta a kormánypárti szóvivő. Innét aztán már csak egyetlen lépés ahhoz a nyálas fordulathoz, miszerint „illő tisztelettel üzenjük a nagykövet úrnak, hogy nem fogunk változtatni az álláspontunkon, mi a béke pártján állunk”.

Más kérdés, hogy nem egészen huszonnégy órán belül kiderült, az illő tisztelettel küldött üzenet már akkor is komolytalan volt, mert a magyar kormány illő tisztelettel kilépett az orosz kémbankból. Ilyenformán pártvezetői akár meg is kímélhették volna (illő tisztelettel) Hollikot attól a bejelentésétől, hogy 12 éve van kormányon Orbán Viktor, de nyomásgyakorlásnak nem enged.

Ezen túlmenően még illő tisztelettel hívom fel kedves kormánypárti mindnyájuk figyelmét, hogy nem a kitiltással meg Sorossal meg a büsszeli bürokratákkal, pláne Gyurcsánnyal van a baj, hanem azzal, hogy a világ nem abba az irányba halad, amelyet Orbán előszeretettel jósolt. Nem elég, hogy az általa favorizált és olykor pénzzel támogatott szélsőjobbos félnótások vagy egyszerű politikai dilettánsok többnyire elbukták a választásokat, nem következett be az Európai Unió gazdasági és politikai erőviszonyainak átalakulása. Orbán Viktor világpolitikai jövendöléseinek egyik régi eleme – ahogy azt Mészáros R. Tamás a Telex oldalán említi –, hogy a lomha nyugati tagállamok vesztenek relatív erejükből, a gyorsabb gazdasági növekedést produkáló kelet-közép-európai térség pedig felértékelődik. „Már régen nem a német–francia tengelyről szól csak az EU” – hangzott a miniszterelnöki összefoglaló egy 2020-as szlovén eseményen, és általában is azt harsogja a kormánypropaganda, hogy – térségünk politikai, kulturális, gazdasági értelemben egyre erősebb, miközben Nyugat-Európában komoly problémákat tapasztalunk”. Orbán Viktort feltehetően tévesen tájékoztatták. Handabandáinak sorában kiemelt helyet foglal el az a jellegzetes féligazság, amit szeret emlegetni, miszerint Németország ma többet kereskedik a visegrádi négyekkel, mint Franciaországgal; ez például úgy igaz csak, ahogy a Telex cikke írja, hogy ez a kereskedelmi viszony nem egyenrangú felek között folyik: nem a visegrádi országok vállalatai kereskednek német partnereikkel, hanem nagyrészt német cégek kereskednek saját kelet-közép-európai leányvállalataikkal, amelyek az olcsóbb munkaerőt kihasználandó kiszervezték keletre és délre az alacsonyabb hozzáadott értékű termelési folyamataikat.

Az ukrajnai háború valóban felborította az európai prioritásaikat, és javította Lengyelország vagy a balti államok brüsszeli renoméját. A tavaly februárban megindult invázió legitimálta Moszkva-kritikus nézeteiket, ez pedig Brüsszelben és Washingtonban is azt az üzenetet hordozta, hogy nekik volt igazuk, nem az oroszokkal jó viszonyra törekvő németeknek és franciáknak. Illő tisztelettel tesszük hozzá: és nem is a magyaroknak.