Élet és Irodalom,
LXVII. évfolyam, 15. szám, 2023. április 14.
KOVÁCS ZOLTÁN
Emlékeztetek a Fidesz 2009-es európai választási programjának egy gondolatára: „Sokszor kerültünk abba a helyzetbe, hogy a magyar polgárok érdekeit éppen Brüsszel képviselte a magyar kormánnyal szemben (…). A Fidesznek ugyanakkor meggyőződése, hogy közös értékeink és elveink érvényre juttatását nem lehet mérlegelés tárgyává tenni. Fel kell tehát ruházni az Európai Uniót olyan eszközökkel, hogy tagjait folyamatosan az értékek képviseletére és az alapelvek betartására késztesse; enélkül nincs erős Európa. Ellentmondás, ha elvárjuk az uniótól, hogy vegye rá a normakövetésre a tagállamok kormányait, de vonakodunk attól, hogy ehhez a szuverenitásunkat esetleg csorbító felhatalmazást adjunk.” (A Fidesz európai választási programja, 2009, 28. oldal, 35. oldal). Vagyis ahhoz, hogy Európa erősödjék, nem szabad vonakodni a nemzeti szuverenitást esetleg csorbító felhatalmazástól – mondja a szöveg, de aztán minden a helyére kerül. A Fidesz–KDNP-pártszövetség megnyerte a választásokat, és az Orbán vezette kormány nekilátott az általa egy évvel korábban még védelmezett értékek fölszámolásának: a médiaszabadságot, véleménypluralizmust, bírói függetlenséget érintő, kétharmados parlamenti többséggel meghozott törvények nemcsak a jogbiztonságot sértették, de a jó ízlést is, bár az ország közéletében ez utóbbi már semmiféle szerepet nem játszik.
2012-ben vagyunk, és már ekkor szóba került a Magyarországgal szemben esetleg felhasználható hetes cikkely. Az eljárásról a miniszterelnök beszélt nagy nyilvánosság előtt, egyben tájékoztatva az EP-elnököt: „Magyarországon eddig a közvélemény majdnem teljes mértékben Európa-párti volt, de ami most zajlik, az megváltoztatja a hangulatot az országban. Nekem ez nem tetszik. Megpróbálom a jobbközép szavazókat Európa-párti vonalon tartani.”
Mekkora hazugság volt ez már akkor is, hiszen minden szava az Európa-párti vonal ellen szólt, napjainkban pedig már a magyar kormány védi az Európai Uniót, jószerivel saját magától. Az oroszpártiságot, az energiaszankciók kritikáját a tengerpart hiányával magyarázza, némi honfibúval leöntve: „Valamikor nekünk is volt tengerünk.” Hogy nem kevesebb mint három cikluson keresztül tartó (tizenkét évnyi) kormányzásuk idején miért nem tettek akár csak kísérletet a függőség feloldására, nincs válasz.
Ehelyett Orbán most épp a svédeket igyekszik jobb belátásra bírni, amennyiben Kocsis Máté fideszes frakcióvezetőn keresztül kijelentette, a frakció igencsak szabódik a svéd ratifikációt megszavazni, mert a skandináv vezetők sok rosszat mondanak Magyarországról. Szavait erősíti a házelnök, aki nyomatékul a hálátlan finneket hozza fel példaként. Finnország hátba támadott minket: „Mihelyt mi megadtuk a ratifikációs döntésünket a NATO-csatlakozáshoz, rá másnapra ők beléptek Magyarországgal szemben az Európai Bíróság előtt zajló perbe az LMBTQ-ügyben. Gratulálok!” – panaszolta a Hír TV-ben. Mennyire lapos gondolkodás. Részben, mert a házelnök koponyájában keveredik belpolitika az európai biztonságpolitikai meggondolásokkal, másrészt honnét veszi Kövér, hogy mi kegyet gyakorolunk a finnek irányába, ha ratifikáljuk a szerződést? A finnek ugyanazt mondják, mint korábban.
A magyar kormány vezetőiről újabban egyre világosabban mutatkozik meg, hogy kispályás figurák. Ez igaz Orbántól Szijjártón keresztül a külpolitikában egészen a házelnöki tisztéhez képest sokszor indokolatlan vehemenciával megnyilatkozó Kövérig. Hogy a kormány miként vezeti az országot, az alapjában véve kormánystratégia kérdése, bár igaz, hogy választásokon ilyenről nem volt szó (sőt, semmilyen stratégiáról), tehát nincs mit számonkérni. De hogy miként járatják le és miként szigetelik el Magyarországot a világtól, az nem kizárólag Orbán Viktor döntése kellene hogy legyen. Európában már páriák vagyunk, nem véletlen, hogy amikor Szijjártó arról beszél, mekkora a magyar béketáborság (vagy mi) támogatottsága, szóba sem hozza Európát, helyette nagyobb körletet emleget: Indiát, Brazíliát meg Kínát. Korábban említette ugyan a Vatikánt, de mióta kiderült, hogy a pápa számára az igazságos béke azt jelenti, az orosz erők kivonulnak Ukrajna területéről, ritkábban hozza elő – már ha előhozza még. Amikor Orbán a három legnagyobb ellenséget sorolja, a Biden-adminisztrációval kezdi, másodsorban a „nemzetközi spekulánsokat” említi (vezetőjük természetesen Soros), és persze a dollárbaloldal vezetőjét, Gyurcsányt. Eddig jutott a magyar politikai vezetés az atlantista értékek védelmében, sőt, most már egészen veszélyes vizekre is evez: néhány napja a rádióban úgy nyilatkozott, „közel vagyunk hozzá, hogy legitim, elfogadott, bevett kérdéssé váljon az európai vezetők közötti beszélgetésben az, hogy valamilyen formában valamilyen békefenntartó típusú csapatokat küldhetnek-e az Európai Unió tagállamai, vagy ezt inkább ne tegyék”.
Ezt eddig senki nem erősítette meg, szóba sem került, valószínű, hogy semmilyen alapja sincsen, viszont a feszültséget fokozza. Nem kéne ebből a szédelgésből visszavenni?