HVG, 2023/13., 2023. március 30.
TÓTA W. ÁRPÁD
Gazdátlanul, atyai irányítás nélkül hányódott eddig a magyar popzene, de ennek vége. A Petőfi Zenei Tanács nekirugaszkodik a munkának, új utakat keres, feladatokat szab, felkutatja a tehetségeket, és megállapítja, mi szolgálja a fiatalság erkölcsi épülését és tartalmas kikapcsolódását.
Viszonylag kevés poplegendát kreált agg nyugdíjasok bizottsága. Valójában a popzene minden irányzata lázadásból született, maga a kreativitás eleve lázadás, a konkrét ellentéte a zsolozsmának. Minden új és sikeres áramlat azonnal morális pánikot szült a konzervatív tömegben: a jazz és a szving is nemkívánatos volt, a beat erkölcstelen, a rock sátánista, a metál maga a pokol, az elektronikus zene a drogozás előszobája, a rap meg nem is zene, hanem néger gengszterek kiabálása.
Viszont a lázadás ebben a rendszerben ősbűn: legyen az tanár, orvos vagy tudós a földrajzinév-bizottságban, a büntetés postafordultával érkezik. Papok prédikációjából cenzúrázzák ki a gyanús részeket a közrádióban. Nem beatzenésznek való vidék.
Érdemes emlékezni arra, hogy látott már Magyarország popzenefejlesztési programot, mégpedig a Gyurcsány-kormány idején. Ez volt a PANKKK, amely az egyetlen járható utat választotta: művházakat, koncerttermeket támogatott, és igyekezett esélyt adni körülbelül bárkinek, aki zenélni akart – csekély eredménnyel. Ez az a pont, ameddig értelme van a beavatkozásnak. A program finanszírozását épp az Orbán-kormány szüntette meg több mint tíz éve. Idáig vissza lehet tapogatózni; létrehozható újra az infrastruktúra, lehet hangszerkölcsönzésen és támogatáson gondolkodni, és segíteni az új dalok terjesztését adásidővel és pénzzel. Ennek a végén pedig a közönség dönti el, hogy mi lesz sláger.
Ez tulajdonképpen nemes cél, Demeter Szilárd pedig esküszik, hogy pont erről van szó és nem többről, cenzúráról pláne nem. Ma is ott vannak a fiatalok között a jövő Máté Péterei, Bródy Jánosai, Cseh Tamásai és Zámbó Jimmyjei. Felfedezésük közérdek. Viszont ott vannak a Neumann Jánosok meg Szentgyörgyi Albertek is, akiket a közoktatásnak kellene felszínre hoznia, de a lehetetlen tantervek és a földönfutó tanárok arra engednek következtetni, hogy a tehetséggondozás ennek a rezsimnek valahogy nem szívügye. De lesz más baj is.
Lássuk be, a popzene csúcsteljesítményei szinte mindig úgy keletkeznek, hogy kiáll egy huszonéves fiatal a gitárjával, és elsírja a bánatát. Hogy a világ furcsa, mindenki hazudik, Zsuzsi sem szeret, hatvanéves kopasz kappanok döntenek a sorsomról, és a felnőttek fák helyett akkugyárakat meg orosz tömeggyilkosokat ölelgetnek. Na, erre kellene ráütni a jóváhagyás pecsétjét ahhoz, hogy megszülessenek az új idők új dalai. Arról ugyanis nem lehet rockslágert írni, hogy éljen a rendszer.
Abban a pillanatban, hogy a Petőfi Zenei Tanács egy előadót beválogat a maga portfóliójába – politikai felelősség keletkezik. Ha Demeter Szilárd nem hazudna, akkor neki tartania kellene a hátát azért, ha egy kezdő metálzenekar megénekli a papi pedofíliát, vagy ha egy fiatal énekes a korrupcióról dalol, mondjuk olyan lendülettel, ahogy Petőfi a királyokról és dicsőséges nagyurakról. Aha. Reális.
Abban a székben, amelyből Demeter Szilárd ezt a forradalmi szabadságprogramot szervezi, öt éve még Prőhle Gergely ült. Azért kellett felállnia, mert aprópénzzel támogatott ellenzéki írókat és költőket (minthogy kormánypártiak nincsenek), valamint Kassák Lajosról rendezett kiállítást. És akkor most higgyük el, hogy a Petőfi Zenebutik politikai megfontolás nélkül kirakatba teszi a művészi kreativitást.
Adjuk is át a szót Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettesnek (valaha a művelődésnek önálló minisztériuma volt), aki 1981-ben tárgyalt a magyar könnyűzenészekkel, és hibátlanul megüzente, mi várható az efféle hatalomtól, amikor popzenét kezd szervezni.
„Általában… Nem lehet, értsék meg. Kérem önöket, hogy vegyék figyelembe azokat a normális, hivatalosan nem körülírható, de minden tisztességes ember által érzékelhető határokat, amelyeken belül bőven kifejezésre lehet juttatni mindazt, ami minden emberbe’ él. De amikor ez olyan formát kap, hogy kategorikusan és közvetlenül valami ellen beszél, hogy egy nihilista… egy szervezett társadalomellenesség hangulatát, atmoszféráját, akusztikáját terjeszti a maga nagyon hatásos eszközeivel – az általában sem helyes, de ebben a társadalmi-politikai helyzetben azt mondhatom, hogy tilos! De ez értelemszerű. Ez nem valami határszűkítést jelent, hanem az eddig is meglévő határoknak a művelődéspolitika részéről történő betartását! Mi a francnak, már bocsánatot kérek, olyan neveket adni együtteseknek, hogy Orgazmus? URH? Most azt mondják, hogy na, ez az öreg pali itten micsoda prűd vagy izé? Hát nem értik, hogy itt a normális emberi ízlés van megfricskázva?”
Értették egyébként. Eleve ez volt a tervük, és már akkor is a normalitás jelszavával bunkózta le őket a komcsi apparátcsik. És nyilván arra gondoltak akkor, hogy Dezsőnek meg kell halnia. Arra viszont nem számítottak, hogy egy napon megérkezik a felkérés: eljátszhatják Dezsőt. Mert Dezső élt, él és élni fog.