Két úr szolgája

Kormányunk nem fogja ratifikálni a svéd NATO-csatlakozást, hiába kérik erre a Facebookon volt külügyminiszterek és egyéb notabilitások, minek is tenné. Mindannyian tudjuk, hogy Svédország, de mellesleg Finnország is a legválogatottabb jelzőkkel sértegeti Magyarországot, vagy legalábbis ezt állította az országházmester két héttel ezelőtt, amit pedig ő egyszer kimond, az úgy igaz, vagy ha mégse, akkor is. Az udvari sajtó rögvest neki is látott, hogy a válogatott jelzők egy csekélyebb hányadát tételesen felsorolja. Az e tárgyban született Így gyalázzák Magyarországot a svéd és finn politikusok című fogalmazvány egyetlen konkrét példát se tudott említeni, ám ezen tudtunkkal senki se csodálkozott.

Mi tagadás, honunk legjobbjainak orcáján ekkor már némi bizonytalanság kezdett tükröződni, kormányzó urunk azonban megmutatta a helyes utat: „Azért váltsunk már pár szót ezekkel a derék finnekkel és svédekkel. Mert az mégsem járja, hogy gátlástalan hazugságokat terjesztenek rólunk, a magyar jogállamiságról és demokráciáról, az itt folyó életről”, mondta ő, kisvártatva pedig nagy örömmel hallottuk, hogy Hende Csaba vezetésével büntetőexpedíció indul a két északi államba, sorra járja az elkövetőket, és mindenkit felpofoz.

Ez már önmagában is örömteli fejleménynek számított volna, ám a kimenet még ennél is szívderítőbben alakult. Delegációnk vezetője a svéd vendéglátók vállát barátságosan megveregette, buksi fejükre barackot nyomott, véleményét és intelmeit pedig négy pontban foglalta össze: 1. Elégedettek vagyunk a látogatással. 2. Támogatjuk Svédország NATO-tagságát. 3. Ne terjesszék rólunk, hogy nálunk nincs jogállamiság. 4. Nem szabad hazugságot terjeszteni. Ebből nyilvánvalóan a 2. pont a legfontosabb, amelyik szerint Svédország NATO-tagságát támogatjuk. A többi másodlagos. A 3. pont nem is értelmezhető, hiszen azt, hogy nálunk nincs jogállamiság, az Európai Bizottság állapította meg és az Európai Bizottság szankcionálja, a svédeknek ehhez semmi közük. Ami pedig a negyedik pontot illeti, amely szerint hazudni nem helyénvaló, azt a svédek se vonják kétségbe. Nem is igen hazudnak, főleg nem a sajtóban, még kevésbé kormányszinten és folyamatosan, ha kell, ha nem.

Más kultúra, más életmód, kissé fád, unalmas, de az övék.

Hogy aztán Hende Csaba föntebb jelzett engedékeny megnyilvánulását miképpen kell keresztény-nemzeti szempontból értelmeznünk, arra vonatkozóan központi direktíva a jelek szerint még nem érhető el, sőt erről kérdeztetvén a legigazabb hazafiak homloka is elfelhősödik. Mi magunk e tekintetben, lévén outsiderek és ennek megfelelően százszázalékosan inkompetensek, találgatni se bátorkodunk, sőt úgy érezzük, hogy a jövő e sorsfordító órákban minden korábbinál bizonytalanabb.

Amit mégis tudni vélünk, az mindenki számára nyilvánvaló. Nálunk most látszólagos és átmeneti stílusváltás zajlik, kormányzatunk úgy döntött, hogy demokráciásdit fog játszani, ez olyasféle, mint a számháború, avval a különbséggel, hogy kevesebb értelme van. Úgy tesz, mintha a parlamentnek a bólogatáson kívül egyéb funkciója is volna, például irányt mutathatna a kormánynak abban a tekintetben, hogy bizonyos külpolitikai kérdéseket illetően miképp foglaljon állást. Parlamenten értelemszerűen a kormánypárti frakció értendő, a többi nem számít, ez a frakció pedig most átmenetileg két macskának képzeli magát, és játszik egymással. Értelme ennek a színjátéknak nincs, hiszen a magyar törvényhozás működésmódját a világtól elzártan élő brazíliai awá törzs tagjainak kivételével minden élő ember ismeri: Semjén éjjel egykor beviszi a parlamentbe a joganyagot, és az a reggeli Magyar Közlönyben már olvasható. Vagyis a magyarok vezetője most a legkegyelmesebben truccolni méltóztatik, az érintettektől pedig csupán annyit vár, hogy pukkadjanak meg.

Jogos óhaj, hiszen ő, aki mindig is arra vágyott, hogy embereket, érdekcsoportokat, pártokat, sőt országokat marionettfiguraként mozgasson, mindinkább tűrni kénytelen azt a valószínűtlen érzést, hogy darab ideje már őt is mozgatják, és ezt csak egyféleképp háríthatja, igyekszik úgy tenni, mintha ő fújná a passzátszelet. Van viszont egy óriási fórja, nevezetesen az, hogy mértéktartó becslések szerint is bő tizenkét éve folyamatosan zagyvaságot beszél, szaván fogni tehát nem lehet, már senki nem is próbálkozik ilyesmivel. Skandináviába küldött büntetőexpedíciójának parancsnoka kinyilvánította, hogy a svédeknek adtunk egy-két kokit, leesett néhány saller, kiosztottunk egypár baráti tarkón legyintést, egyébként pedig a svédek tök jó fejek, a NATO kötelékébe való felvételüket tehát támogatjuk. Csakhogy ehhez már Erdogannak, a magyarok nagy barátjának is van egy-két szava, kéri azt a százhúsz-százharminc kurd szabadságharcost, illetve az ő szavajárásával terroristát, akiket saját kezűleg óhajt megnyuvasztani, a svédek beintenek, Erdogan pedig komolyan orrolni kezd, és akként nyilatkozik, hogy coki. Ha pedig ő úgy, akkor mi is úgy, mert muszáj hogy legyen a világon Putyinon kívül legalább még egy olyan nagy hatalmú figura, aki a magyar kormánnyal, pontosabban annak vezetőjével is szóba áll.

Vagyis a svédek most, hétfő este, amikor ezt a szöveget gépbe pötyögöm, mégse tök jó fejek, hanem nagy huncutok, őnekik a NATO keblén belül helyük nincs, kívül tágasabb. Ez a mi sziklaszilárd álláspontunk, amelyhez tántoríthatatlanul ragaszkodunk, hacsak Erdogan időközben meg nem gondolja magát. Mi, magyarok, az elvek emberei voltunk, vagyunk és leszünk, persze nem mereven és dogmatikusan, hanem avval a lenyűgöző és mások által fölöttébb csodált rugalmassággal, amely ősidők óta sajátunk minekünk. Ez a lenyűgöző flexibilitás nyilvánvalóan vezérünkben ölt testet leginkább, ő két vasat tart a tűzben, más megfogalmazással két úr szolgája, mint Goldoni hasonló című darabjában Truffaldino, és ez különféle mókás bonyodalmakhoz vezet. Az egyik úr nyilván Putyin, a másik Erdogan, a bonyodalmak pedig nem egyértelműen mókásak, hanem a jelen szöveg elején említett volt külügyminiszterek és egyéb notabilitások szerint a pokolba vezető út lépcsőfokai, épp ezért „[a]lapvető érdekünk, hogy helyreálljon a baráti, szövetségesi és bizalmi viszony a NATO és az Európai Unió tagállamaival (…) Ez alapvető nemzeti érdek.” Hogy a nemzeti érdek micsoda, azt a nemzet vezetője, vagyis a két úr szolgája dönti el. Truffaldino az általam látott előadások egyikében avval zárta a történetet, hogy „[a] sok munkában, lótás-futásban nyilván botlottam is, de ha jól mulattak, nyilván megbocsátják.”

Viszont a mai néző egyre rosszabbul mulat, megbocsátani pedig semmit se szándékozik.