Bús magyar sors

Hol van mindenki? – kérdezte Enrico Fermi 1950-ben az űrlényeket hiányolva, és felvetésén azóta nagy koponyák tucatjai gondolkodtak el. A megoldások között szerepel egyebek mellett, hogy az értelmes élet valóban egyedi fejlemény, valamint az is, hogy az ilyen civilizációk hajlamosak elpusztítani önmagukat fejlődésük során. Szellemes ötlet továbbá, hogy egy szimulációban élünk, amelyet nekünk játszik a gép, és egyszerűen nincs a programban semmiféle földönkívüli.

Hol van mindenki? – kérdezhetjük magyar észjárással, vagyis kizárólag saját magunkhoz mérve az univerzumot: hol vannak a bará­taink? Hogy maradhattunk ennyire egyedül? Magyarországnak ma nincsenek szövetségesei Európában. Sikerült összeveszni a lengyelekkel, a sokat ígérő olasz hatalomátvétel sem hozott barátságot. Emlékszünk még, hogy 2017-re egyes fékezhetetlen agyvelők a lázadás évét jósolták? Amikor felkél minden európai nép, és kikényszeríti az orbánizmust?

Semmi hasonló nem történt. A magyar kormánnyal egyetértő halmazok megtalálhatók mindenfelé, de sehol sem képesek tartósan megragadni a hatalmat, nemhogy hegemóniát építeni. Ebben szerepet játszik az is, hogy ezek az emberek jellemzően tülkökkel a fejükön kérik számon a gyíkembereken a pizzába sütött keresztény gyermekek vérét – a magyar észjárással leginkább a QAnon, a Querdenken és a hasonló holdkóros mozgalmak rezegnek együtt spirituálisan.

Hogyan lehetséges, hogy míg nálunk teljhatalmat ért ez az irányvonal, mindenhol máshol marginális szubkultúraként létezik?

Elméletileg létezne egy tisztességes megoldás. Eszerint a magyarok annyira különböznek Európa minden népétől, hogy az ő politikai akaratukat egészen más pártrendszer képezi le, mint a szlovákokét vagy a románokét. Mintha kilencmillió aztékot ejtőernyőznének le a Kárpát-medencébe, aztán ők persze mást gondolnak az emberáldozatról, mint a környező népek. Csakhogy mi nem most érkeztünk, nem vagyunk különlegesek; pont ugyanolyan autókra, csokoládékra és mobiltelefonokra fáj a fogunk. A politika az egyetlen kivétel: mi a nacionalista, moszkovita egypártrendszerre esküszünk, miközben egyetlen szomszédunk sem süllyedt idáig. Az orbánizmus sikere Magyarországra korlátozódik. Nem lép ki a határon, és nem befolyásolják a külső események.

Nos, vajon mit gondolunk a pókerjátékosról, aki meghazudtol minden statisztikai esélyt? Mi a titka annak, aki valahogy folyton nyer a lóversenyen? Igen. Az, hogy csal.

Nem olyan bumfordi módon csal nagyot, mint Fehéroroszország, hogy a választáson elsüllyesztik az ellenzéki szavazatokat. Sok kicsit csal, a folyamat minden stációjában, és ezek összegéből jön ki a pálya dőlésszöge. Beágyazottságát, hálózatait, lekötelezettjeit végtelen közpénzből gyarapítja, de még ezt is ezernyi, egymással is versengő parazitával szívatja ki a haza testéből. Propagandájának terjesztésére csak a közmédiában többet költ, mint a független sajtó egész bevétele, aztán még egyszer ennyit a KESMA-ra, és akkor még nem beszéltünk konzultációról, spamről, Megafonról és plakátokról, amelyektől gondosan távol tartja riválisait. Hibáinak és bűneinek következményeitől megvédi a megszállt intézményrendszer, versenyhivataltól a jegybankon át az ügyészségig. Nemhogy a kormány, de egy piti behajtója sem bukhat meg. Hazudhat kedvére, annak tudatában, hogy a helyreigazítás legfeljebb évek múlva jut el a sajátjaihoz, és akkor majd hazudik még nagyobbat. Nem kell helytállnia vitákban, megmagyaráznia téves és bűnös döntéseit Paks­tól az oktatásig. Ha el nem futhat, odaveti, hogy boldog karácsonyt, oszt jónapot. A szavazatokkal ezek után nem is kell manipulálnia – népszavazásokkal viszont kedvére packázik. Ha kell, jogászkodással, ha nem elég, akkor jöhetnek a verőemberek. Mindennek hátterében kontroll nélkül hallgatózik a titkosszolgálat, egy gyakorlatilag beszámíthatatlan manöken névleges irányítása alatt.

Egyszerűen más játékszabályok szerint játszik, mint Trump, Meloni, Fico vagy Kurz; saját magának írta a szabályokat, és ha akarja, átírja őket reggelre. Ezt valóban nem tudja utánacsinálni Európában senki. Ázsiában viszont ez a kotta évszázadok óta.

Azért nincsenek barátaink Európában, mert ez nem európai berendezkedés. Működőképes demokráciában ez nem fenntartható. Rég megbukott volna, mint Trump, Fico és Kurz, felnőtt volna helyette akár saját pártján belül más, vagy fair küzdelemben felülkerekedik az ellenzék, ahogy Budapesten. Hatalmát úgy őrzi, hogy visszaél vele. Az evolúció lehetőségét tevőlegesen zárja el.

Talán csak az időben tévedt el. Volt Európában sok hasonló rendszer az elmúlt századokban. A Bourbonok, a Szent Szövetség, a Habsburgok és a kommunisták pont ugyanígy őrizték a hatalmukat: kiküszöbölve a választás lehetőségét a szent hagyomány nevében. Belesüppedtek vitathatatlan, mesterséges teljhatalmukba, és részeg ébredésben vették csak észre, hogy ég fölöttük a ház. Elpusztították önmagukat a verseny leépítésével. Ezek a civilizációk hajlamosak arra, ahogy a Fermi-sejtésből tudjuk. Hol van mindenki? A történelem szemétdombján, ott. De ne féljetek, barátaink! Jövünk!