A sas felszállt

Fölhívom a figyelmet egy glosszára, ami e lapszámban olvasható, és arról szól, milyen hozadéka volt Novák Katalin államelnök floridai látogatásának. A szerző, Lázár György beszámol arról, hogy március 7-én Novák Katalin delegáció élén betoppant Floridába, ott találkozott a kormányzóval. „Fotót kattintott vele, majd kijelentette: »Az egyik legsikeresebb amerikai kormányzóval, a floridai Ron DeSantisszal találkoztam.  Gratulálok, kormányzó úr az eddigi eredményekhez!« A negyvennégy éves DeSantis a republikánusok elnökjelöltje lehet 2024-ben – folytatódik az írás. – Mosolyogva állt a magyar államfő mellett, míg én azon morfondíroztam, hogy vajon milyen politikai hasznot remélhet a találkozótól. Hiszen Novákot a Fehér Ház nem hívta meg, és a republikánusok vezetői sem tartják érdemesnek arra, hogy fogadják. DeSantis éppen azon a napon tartotta Florida állam évértékelőjét.”

Elképzelhető persze, hogy kellemetlen lett volna olyan politikussal hosszabban mutatkoznia, akinek a szimpatizánsai – többek között a kormányfő, Orbán Viktor – épp DeSantis ellenfelét, Donald Trumpot favorizálják és az ő győzelmét remélik, de bárhogy is, annyira már nem volt DeSantisnak fontos Novák, hogy a látogatást a helyi sajtónak is megemlítse, mélyen hallgatott arról. Az is valószínű, hogy az a külpolitikai vonal, amit a magyar kormány és a hozzá kapcsolódó részek képviselnek, különösen, ami az Oroszországra irányuló szimpátiát, valamint Orbán és Putyin már-már zavarba ejtő barátságát illeti, terhes minden olyan amerikai politikusnak, aki belátható időn belül az Államok elnöke szeretne lenni. (DeSantis tavaly ilyenkor „autoriter benzinkútkezelő”-nek nevezte Putyint.)

De nem érti vagy legalábbis megütközik a magyar kormány Amerika-ellenes kirohanásain a hivatalos amerikai külpolitika is, sőt, most már szokatlanul élesen teszi szóvá: „Most, hogy a szomszédban háború dúl, itt az ideje, hogy egységesen és határozottan fellépjünk Putyin agressziójával szemben és kiálljunk a transzatlanti értékek mellett” – írta a Twitteren David Pressman, az Egyesült Államok budapesti nagykövete, aki Antony Blinken külügyminiszterrel személyesen egyeztetett a magyar–amerikai kapcsolatokról. Pressman magyarországi fogadtatásáról február elején így írt a New York Times: „Az amerikai nagykövetség ellenséges területen találta magát Magyarországon”. Föltétlen figyelemre méltó, hogy a korábbi ütközések után még igen hetykén válaszolgató Szijjártó a mostani amerikai véleményt lapzártáig még csak nem is kommentálta. Nyáron még úgy beszélt, hogy érdektelen, mit mond Pressman Magyarországról, ma nem nyilatkozik erről semmit. Orbánnak is összesen egy rossz szóviccre futotta, miszerint „Biden elnök egy jó barát helyett egy présembert, Pressmant küldte nagykövetnek”, de jó lenne elkerülni, hogy következőleg valami „puccsini” (Puccini) nevű embert küldjenek, mondta Orbán.

Mint ilyenkor mindig, elismerő vigyor futott végig a hálás sorok közt Nagy Ferótól Frenreiszig. Lehet a magyar–amerikai kapcsolatok romlásán jópofáskodni, csak nem érdemes. Nem jelez semmi jót, ha már az amerikai kormány befolyásosabb diplomatája, Samantha Power is azt mondja a budapesti látogatásán, hogy aggasztóan alakulnak az amerikai–magyar kapcsolatok. Különösen, hogy a kormányfői szájaskodásnak egyre fogy a fedezete, egyre kevésbé tudni, mit akar Orbán. Sokat sejtet, hogy az orosz–ukrán háború elmúlt éve alatt erősödött az Amerika-ellenes és az uniót kritizáló hang, miközben Putyinról és politikájáról gyakorlatilag egyetlen bíráló szó sem hangzott el. Kínkeservesen és kényszeredetten, utolsóként az európai kormányfők közül kijelentette ugyan, hogy a háborúban Oroszország agresszor, de ennél messzebbre nem ment. Legfontosabb szövetségeseinket régen elvesztettük, Orbán ebből azt a vérszegény következtetést látta fontosnak levonni, hogy már csak Magyarország és a Vatikán nem keveredett bele a háborúba, amiben kétségtelenül igaz, hogy Ferenc pápa az orbáni értelemben békepárti.  De ezen túlmenően: van ennek a mondatnak szemernyi értelme is? Aligha. Viszont ahogy sorra veszítjük el a korábbi szövetségeseket és távolodunk egykor vágyott értékközösségeinktől, az uniótól és a NATO-tól – és ezzel nyilván csapódunk oda, ahonnét egykor elszakadni óhajtottunk –, mégiscsak föl kéne tenni a kérdést: kinek a bőrére megy Orbán öncélú játszadozása? Miközben kétségtelenül komoly hatékonysággal hülyíti a népet, oda tartunk, ahova a józan ész szerint nem tarthatnánk. A magyar társadalom nagy többsége a rendszerváltozás előtt szovjetellenes és erősen Amerika-barát volt. 1989 után kedvező helyzetbe jutottunk az EU- és a NATO-csatlakozással, de most egy hatalommániás, önmagától megrészegült politikai ripacs mindent egybevetve mégiscsak lejáratja az országot. Természetesen vannak még, ahol szóba állnak vele, de egyre kevesebben. Most például Párizsba repült, és amikor leszállt a gép, Facebook-oldalára a rá annyira jellemző szerénységgel a következőt írta: A Sas leszállt.

Nono.