Zöldgombosok

Sokan biztosan emlékeznek rá, hogy az EU-tagságról folytatott népszavazás kampányában volt egy ilyen óriásplakát: „Nyithatok cukrászdát Bécsben?” Már akkor is rengeteget gúnyolódtak rajta, de ha meggondoljuk, ez réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban történt, ahol és amikor a Magyar Köztársaság (létezett ilyen) kormányának nem volt saját propagandaminisztériuma, viszont a szerződtetett piáros magáncég számára mi sem volt természetesebb, mint hogy a bécsi cukrászdanyitás csábító távlat lehet egy olyan társadalmi csoport számára, melynek a szavazataira az EU-tagsághoz szükség van. Hát tévedtek. Pontosabban fogalmazva: feltételezték, hogy Magyarországon kellően sok – és vonzó modellt képvisel – az olyan kis- és középvállalkozó, aki terjeszkedni szeretne akár gazdagabb országokban is, ehhez pedig van forgatható tőkéje vagy könnyen hozzájuthat hitelhez.

Tévedtek. Nem azért, mintha fátum, a világmindenség gyémánttörvénye volna, hogy mezei magyar vállalkozó nem nyithat cukrászdát Bécsben, hanem az volt a hiba, hogy a kérdés megfogalmazója nem akarta észrevenni: az adott pillanatban, 2003 elején uralkodó gazdaságpolitika ténylegesen a hazai kis- és középvállalkozók ellen dolgozott. A piárügynökség megbízója, a Medgyessy-kormány éppen fedezet nélküli osztogatással foglalatoskodott, vagyis az államadósság növelésével, maradandóan rombolva a magyar gazdaság növekedési és fejlődési esélyeit.

E ritkamód kártékony politikai művelet indítékainak bővebb elemzésére itt nincs helyünk, de az egyik motívum – prózára fordítva – a szavazatvásárlás volt, ráadásul, minden észszerűséget meghazudtolva, három-négy évvel a következő választások előtt. Éspedig – mivel akkor még nem jöttek busás uniós pénzek – mindenekelőtt az adófizetők, azaz a szavazók saját pénzéből, illetve a szavazók következő generációjának terhére. Közben megerősítette azt a Kádár-korból örökölt tévképzetet, hogy az egyéni sors javulásának elsődleges forrása az aktuális politikai hatalom bölcsessége és jósága. (Akkor még közelebb voltunk a Kádár-rendszer utolsó éveihez, mint ma 2003-hoz.) Lengyelországban például nem tengtek túl az ilyen illúziók, és – személyes tapasztalat – a lengyel vállalkozások, a kicsiket és a közepeseket beleértve, bátran és kreatívan üzleteltek otthon s terjeszkedtek külföldön. Be is értek hamarosan a sokkal mélyebbről induló lengyelek. (Ők is.)

Azóta sok minden megváltozott idehaza, de a gazdaságpolitikát leginkább meghatározó elv a szavazatvásárlás maradt. Csak most már nem a választások megnyerése (pontosabban: el nem vesztése) a cél, mivelhogy tisztességes választások sincsenek, hanem az egyszer már megragadott politikai-gazdasági teljhatalom megőrzése, körülárkolása, tartóssá tétele örök időkre.

Ami a gazdasági teljhatalmat illeti, ma nem az lenne a reális kérdés, nyithatok-e cukrászdát Bécsben, hanem hogy érdemes-e cukrászdát nyitnom Pesten. Minek? Nyitni ugyan nyithatok akármit, cukrászdát, szállodát, sajtüzemet, bankot, logisztikai céget, műtrágyagyárat, fenn is tarthatom egy ideig, ha úgy tartja úri kedvem. De nincs értelme növekedni, fejlődni, piacot szerezni és hódítani, egyáltalán, sikert elérni, mert ha feltűnően sikeres vagyok, akkor bizton számíthatok rá, hogy a vállalkozásomat kinézi magának és különféle kivédhetetlen módszerekkel elveszi Orbán valamelyik rokonának vagy kliensének a cége; szerencsés nyertes lehet még a családtag barátja, a kliens üzletfele, az üzletfél rokona, a családtag üzletfelének jogásza stb. Változatosak a kombinációk, de a számuk nem végtelen, és a zsákmány pénzben mérhető értéke egyenes arányban van a politikai hatalom csúcsán álló személyhez való közelséggel.

Tömören: a fennmaradásért érdemes vállalkozni, a sikerért nem.

Akár még gyarapodni is lehet alapszinten túl, ha valaki a föntebb leírt hálózathoz igazodik, de amit egy piacgazdaságban sikernek neveznének, azt nem innovációval, ötlettel, tehetséggel, vállalkozói érzékkel, rámenősséggel és kitartással lehet elérni, hanem csak úgy, ha az ember jó családba, jó helyre születik, oda házasodik, arrafelé akadnak barátai. Vagy ha nincs ilyen szerencséje, akkor ellenkezés nélkül vagy akár örömmel, meggyőződésből elvégzi a rárótt maffiafeladatot, szemrebbenés nélkül teljesíti a parancsot, még ha megalázó is; még ha tudja is, hogy gazemberséget művel.

Mindezt március 15. előestéjén írom. A kettővel korábbi rendszer tankönyvei szerint 1848 polgári forradalom volt, és bár valójában inkább a vezető politikai rend, a köznemesség liberális forradalma, amaz esős pesti nap nem mehetett volna végbe megemlékezésre méltó módon a pesti polgárság lelkesedése nélkül. Századunk liberális demokrata irányú rezsimváltásai pedig nem mehetnének végbe a posztkommunista térségben az autonóm városi középosztály, szebbik nevén polgárság lelkes, olykor hősies részvétele nélkül.

Ilyentől Magyarországon már csak azért sem kell tartani, mert az autonóm városi középosztály harmatgyenge. A politikai autonómia Tbiliszitől Krakkóig mindenütt a gazdasági önállóságon alapul, Magyarországon viszont a pártok nem számolnak a vállalkozók és magánvállalkozásból élők tömegével, s ők sem magukkal mint politikai erővel. Jellemzően vagy megalázott állami alkalmazottak tiltakoznak; vagy pedig elégedetlen fogyasztók az állami szolgáltatások gyalázatos színvonala miatt. Elismerem, ezek a szolgáltatások, mint az oktatás és az egészségügy, létfontosságúak és történelmi presztízsűek. De bármennyire igazuk van a protestálóknak, az ilyen elégedetlenségtől meg se rezdül a politikai rendszer, és a tiltakozásokból nem születik meg a polgárság.

A vállalkozásokról piacgazdaságban és liberális demokráciában a merészség, az innováció, szakértelemmel átgondolt tervek megvalósítása jutna eszünkbe. Közben milyen egy magyar (nem nagy-)vállalkozás? Ott van például a munkaközvetítő, amelyik zöldgombos embereket közvetít. Nem a dzsekijükön zöldek a gombok. Hanem arról van szó, hogy a 2010 előtti köz- és szakoktatásból kikerült emberek közül azok, akik rendesen tudnak írni, olvasni, számolni, ha tehették, már rég elmentek Németországba meg hasonló helyekre (vagy például bécsi cukrászdába felszolgálónak). Magyarország viszont újraiparosodik, értsd: fejlettebb gazdaságú országokba szállít alkatrészeket. Egy új műhelyben működik mondjuk húsz CNC-forgácsológép. Összesen egy ember kell, aki a programot be tudja állítani rajtuk, a többiektől elég, ha be tudják rakni az anyagot, és megnyomják a zöld gombot. Kereslet-kínálat, erre van piac.

Így polgárosodunk mi itt.