Söpredék, söpredék, söpredék!

Stendhal leírt egy bált a Vörös és feketében. Nagyon fényesre sikerült. Mindenki Mathilde-ot bámulta, aki az egyik legelőkelőbb francia családban született. Az ő köreihez tartozó emberek megvetéssel tekintettek a restaurációnak nevezett új időkre. Mit számít, hogy visszakapták a forradalom alatt elkobzott javaikat? Mit számít, hogy a több mint egy évtizedig tartó megaláztatás után végre visszatérhettek a palotáikba, és magas állami pozíciókba helyezték őket? Ez már nem az ő országuk volt. Ez már nem a Condék és Turenne-ek, a győztes csaták és a nagy arisztokrata románcok, a bálok és vadászatok, a szenvedély és az elérzékenyülés országa volt.

Most meg elparlagiasodott minden. Azok az emberek, akik ott nyüzsögtek a tömegben, a Bastille-t ostromló söpredékben, levették a koronát XVI. Lajos homlokáról, aztán lefejezték az uralkodót; akik háromszínű kokárdát tűztek, és megtaposták, semmibe vették a Bourbonok liliomát; akik mészárosként és suszterként kezdték, aztán tábornokok és márkik lettek belőlük; akik grófi címet vettek maguknak, a Bitorlót, azt a „korzikai banditát” szolgálták; akik lealacsonyították Franciaországot, vérrel és sárral mocskolták be a becsületét – most mind ott nyüzsögtek a párizsi szalonokban.

Mathilde lenézte az ilyen emberek világát. A nagy történelemben – Franciaország és a családja történetében élt. Számára 1574. április 30. volt a legfontosabb nap. Akkor fejezték le a Grève téren Boniface de La Mole-t, Navarrai Margit királyné szeretőjét.

Azt mondta Mathilde: „A Katolikus Liga ideje volt Franciaország hőskora! (…) Akkor mindenki azért küzdött, hogy elérje, amire vágyik! Hogy az ő pártja győzzön! S nem azért, hogy valami rendjelecskét kapjon, mint a maga császárja évtizedében! Vallja be, hogy akkor az emberek nem voltak olyan önzők és kicsinyesek!”

A maga császárja évtizedében… Ilyen megvetően fogalmazott Mathilde, amikor a társadalom alsóbb régióból fölkapaszkodott fiatalemberrel, Julien Sorellel beszélgetett, aki írnoki munkát kapott az apjától.

Julien Sorel szegény, vidéken élő parasztcsaládban született. A papi szemináriumon kereste a kiutat a nyomorból – más utat nem ismert. Egy becsületrenddel kitüntetett vén tábori sebész okította az életre, aki Julien szüleinél bérelt szobát. A kisváros polgármestere, a restaurációért lelkesedő karrierista szerint az illető „valószínűleg a liberálisok titkos ügynöke volt; ő maga persze azt bizonygatta, hogy az asztmája miatt vonult ide, a mi hegyi levegőnkkel gyógyítja betegségét… de hát ez egyáltalán nem biztos. Részt vett Bonaparte olaszországi hadjárataiban, sőt azt is mondják, hogy annak idején a császárság ellen szavazott”.

Szóval a tábori sebész „jakobinus” volt, ő kavarta föl a „gyűlölködő indulatokban” fortyogó kisváros életét. Ez a jakobinus ajándékozta Juliennek a Szent Ilona-i naplót, a kor kultikus könyvét – Napóleon száműzetésben tollba mondott viszszaemlékezéseit. Halála előtt Julienre hagyta a becsületrend keresztjét.

Julien, a plebejus gyerek számára a becsületrend, Napóleon és a forradalom jelentette Franciaország nagyságát. Sorel a forradalom és a dicsőség szimbólumának látta Napóleont. De mit jelentett Mathilde számára? Ő talán ismerhette az arisztokrata író és monarchista politikus, Chateaubriand úr gondolatait, aki a következőképpen írta le azt a pillanatot, amikor a forradalom császársággá változott:

„A meggazdagodott forradalmárok kezdtek beköltözni a Saint-Germain negyedben vásárolt palotákba. Amikor bárói és grófi címet kaptak a jakobinusok, akkor már csak az 1793-as kegyetlenségekről beszéltek, azt hangoztatták, hogy meg kell büntetni a proletárokat, véget kell vetni a tömegek kilengéseinek. Bonaparte Brutusokat és Scaevolákat ültetett a csendőrségébe, hogy hamarosan kitüntetésekkel halmozza el, címekkel mocskolja be őket. Kénytelenek voltak elárulni nézeteiket, becsületükön foltot ejtettek a bűnök. S közben növekedett a vérengzésből született új, erős nemzedék, most már neki kellett vért ontania, de csak az idegenekét – egyik napról a másikra végbement a nagy átalakulás, a republikánusok a birodalom hívei lettek, egyetlen ember despotizmusa váltotta föl mindenki zsarnokságát.”

Stendhal viszont azt mondta Napóleonról: „Ő volt az egyetlen ember, akit szerettem.”

[…]

Azon az előkelő bálon Mathilde és Julien mellett Altamira gróf is megjelent. E nápolyi liberálist halálra ítélték hazájában. Amúgy buzgó katolikus volt, Sorelt meglepte a „vallásosság és szabadságszeretet” különös kapcsolata. Jegyezzük meg, hogy Sorel szemében „minden fogalom közül az Isten fogalmának veszik leginkább hasznát a zsarnokok”. Altamira számára Isten fogalma volt az emberi szabadság kulcsa. Másként fogalmazva: Sorel tiszta szívből gyűlölte a világot, mert mindenhol rabságot talált; Altamira kicsit naivan szerette a világot, mert a szabadságot hordozta magában.

Sorel provokatívan lépett fel, amikor így szólt Altamirához: „Danton férfi volt!”1 Mathilde-ot elbűvölte Julien plebejus titokzatossága, ezért arisztokratikus fölénnyel visszakérdezett: „Ugye, Danton mészáros volt?” Mire Julien: „Vannak, akik mészárosnak nevezik (…) De az előkelőek szerencsétlenségére ügyvéd volt. (…) Ez pedig azt jelenti, (…) hogy úgy kezdte, mint itt jó néhány pair.”

Danton – ez a név baljósan hangzott a szalonokban a restauráció korában, mert a forradalom egyik szimbóluma volt. Egyeseknek a vakmerő remények, másoknak a rettenet szimbóluma volt. Az Ember jogainak nyilatkozatából merítették a reményt, a guillotine-terror keltett rémületet. A guillotine végül Danton fejét is levágta.

Altamira nem a guillotine embere volt. Nemrég vett részt egy „nevetséges, őrült összeesküvésben” – amint azt gúnyosan megfogalmazta egy történelmi nevet viselő márki. Az ilyen emberek számára magától értetődő volt, hogy „összeesküvőnek lenni idétlenség, jakobinus szaga van! (…) És akad-e szánalmasabb figura annál a jakobinusnál, aki megbukott?”

Altamira gróf az ügynek szentelte magát, „alig érdekelte más, csak a kétkamarás kormányzás bevezetése hazájában. (…) Lemondott Európáról, s már csak abban reménykedett, hogy a dél-amerikai államok megerősödnek és hatalmasak lesznek, és majd visszaadják Európának azt a szabadságot, amit ők Mirabeau-nak köszönhettek.”

Altamira azért lett „bukott jakobinus”, mert békülékenynek mutatkozott, hajlott a kompromiszszumra, mint Mirabeau, nem volt olyan engesztelhetetlen, mint Danton. Fölhívta Julien figyelmét a bál másik meghívott vendégére: „D’Araceli herceg, az …-i követ. Ma reggel kiadatásomat kérte a francia külügyminisztertől, De Nervaltól. (…) És De Nerval úr fontolgatja is, ne adjon-e neki, hiszen 1816-ban mi is kiadtunk Franciaországnak két-három összeesküvőt. Ha kiszolgáltat királyomnak, huszonnégy óra múlva lógok. És talán ezek közül a jó modorú bajuszos urak közül tartóztat le valaki.

– Gyalázatosak! – kiáltotta fojtottan Julien. (…)

– Nem is olyan gyalázatosak – mondta Altamira gróf. – Figyelje csak D’Araceli herceget! Ötpercenként aranygyapjas rendjelére pillant. Nem tud betelni az élvezettel, hogy ezt az olcsó cifraságot a mellén látja. (…) Akár egy várost felakasztatott volna, hogy megkapja!

– És csakugyan így jutott hozzá? – kérdezte Julien szorongva.

– Nem egészen – felelte Altamira hidegen. – De lehet, hogy odahaza vízbe dobatott harminc gazdag birtokost, akikre ráfogták, hogy liberálisok.

– Szörnyeteg! – fakadt ki a fiatalember.”

Altamira válasz helyett a nővéréről beszélt, aki „jó és kedves” aszszony volt, „vallásos, de nem bigott”. Mégis amikor megtudta, hogy kivégezték Ney marsallt, a napóleoni háborúk hősét, „táncra perdült”.

De miért? „Pártokra, táborokra hasadoztunk – folytatta Altamira. – A tizenkilencedik század már nem ismeri az igazi nagy érzéseket, azért is unatkoznak annyira a franciák. (…) Az emberek semmit nem élveznek, s mindent elfelejtenek, még a bűneiket is. Talán tíz férfit is mutathatnék magának itt a bálon, mindegyiket elítélhették volna gyilkosságért. Ők is elfelejtették már, a világ is. (…) Ha D’Araceli herceg buzgalma kárba vész, és mégsem akasztanak fel, (…) meghívom magát ebédre, nyolc-tíz ilyen tiszteletre méltó, lelkiismeret-furdalást nem ismerő gyilkossal együtt. Azon az ebéden csak maga meg én, csak mi ketten leszünk olyanok, akiket nem mocskolt be vér. De engem meg fognak vetni, sőt gyűlölni fognak, mint egy vérengző jakobinus szörnyeteget; magát pedig megvetik egyszerűen azért, mert paraszt, aki csak befurakodott a jó társaságba.”

Ilyen beszélgetések folytak a párizsi szalonokban 1830-ban, nyár elején. A bál vége felé Julien így szólt Altamirához:

„– Milyen szép bál! (…) Innen aztán semmi sem hiányzik!

– Csak a gondolat! – felelte Altamira.”

[…]

Stendhalnak megvoltak a maga nézetei, de távol tartotta magát a politikától. Azt írja a biográfusa, hogy mindig „képes volt alkalmazkodni a körülményekhez, mint egy közönyös megfigyelő, aki ügyel arra, hogy ne ragadják el az érzelmei”.

José Cabanis, aki nagyszerű életrajzot írt X. Károlyról, az ultrák királyáról, még ennél is tovább megy. Amikor az ultrák ellenzékét jellemzi, Montlosier-t és Béranger-t idézi. Béranger számára „az arany közép költője, az árfolyamtáblázatok után rögtön őt kell olvasni”. És Stendhal?

„Stendhal sokkal komolyabb ellenfél lehetett volna, de nem volt erős oldala a bátorság, csak külföldön, névtelenül megjelent cikkekben és a leveleiben írt arról, hogy gyűlöli az egyházat, de félelmében még ott is „fekete kabinetnek” nevezte, Róma helyett „Omart”, „Decazes” (a restauráció korának miniszterelnöke) helyett „Házat” írt, és így tovább, ebben a stílusban. Bár arra predesztinálta a géniusza, hogy komoly befolyást gyakoroljon a közönségre, valójában nem volt semmiféle hatása. Azt mondta, fogadni merne arra, hogy 1935-ben is olvassák majd, de azt már elfelejtette hozzátenni, hogy csak rajta múlott, olvassák-e a jelenben: sem Montlosier-nek, sem Béranger-nek nem esett bántódása azért, mert nyílt sisakkal támadta a jezsuitákat. Stendhal viszont inkább írt Rossiniról, mint De Villèle úrról, akiről több mondanivalója lett volna. Csak angol lapokban támadta De Villèle-t, de még ott sem írta alá a nevét. Egyébként hetet-havat összehordott ezekben a cikkekben. Azt írta, hogy De Villèle 1793-ban jakobinus volt, Napóleon kinevezte Toulouse polgármesterének, s amióta hatalomra került, milliókat szedett össze. „Milyen eszközökkel? Könnyű kitalálni, de nem ajánlatos kimondani.” Stendhal még névtelenül sem akart semmiféle kockázatot vállalni. „A Bourbonokról – írta – csak annyit mondhatunk: a fény után sarat kaptunk.” De még ezt is csak a kézirat margójára jegyezte föl, a „Bourbonok” szót pedig a kezdőbetűvel jelölte, ilyen óvatos volt. Bátorság, vonzalom vagy elhatározás híján megmaradt a „papi pártot” támadó ellenzék kulisszái mögött, pedig az a csoport méltó ellenfelet talált volna személyében. Amikor 1830-ban megjelent a Vörös és fekete, vagyis az a regénye, amelyben olyan emberként mutatta be „a kongregáció rendőrfőnökét”, aki a gyilkosságtól sem riad vissza, a Bourbonokat már megbuktatták, Stendhal pedig az új rezsim konzulja volt. Kihasználta a győzelmet, pedig nem tett érte semmit.”

Cabanis rosszmájú kommentárjának van egy komoly hibája: Stendhal sosem állította, hogy az első sorokban harcolt a restauráció ellen. Baj, hogy álnéven írt? És óvatos volt? Hány író tette ugyanezt Stendhal előtt és után is? Végül is jobb álnéven megbélyegezni egy elviselhetetlen rezsimet, mint saját néven hízelegni neki… Baj, hogy inkább Rossiniről írt, nem pedig a restauráció minisztereiről? Mi olyan különös ebben? Melyikünk nem írna szívesebben Stendhalról, mint…

Szögezzük le még egyszer: Stendhal nem volt sem politikus, sem ideológus. Esztétikai és morális okokból undorodott a restaurációs rezsimtől. „Érzékeny ember volt – mondja róla Lampedusa –, lelkileg könnyen sebezhető. Szenvedéssel reagált a külső ingerekre, megbántottságát cinizmussal és nagyképűsködéssel leplezte a közéletben; egyébként olyan ügyesen viselte az álarcait, hogy még a legjobb barátait is rendre megtévesztette.”

És mi a helyzet Stendhal bonapartizmusával? Azt mondja Lampedusa, hogy „Stendhal nem rokonszenvezett Napóleonnal, a despotával, ki nem állhatta, mert republikánus volt. Ugyanakkor bálványozta, az „energia mesterét” látta benne, őszintén csodálta közigazgatási módszereit, melyeket nagyon jól ismert.”

Így Lampedusa. Ami Stendhal republikanizmusát illeti – erről hosszasan lehetne vitatkozni. A lehető legegyszerűbben fogalmazva: monarchiában republikánus volt, köztársaságban pedig a királyt magasztalta volna. Mindig a kritikus megfigyelés. A polémia, a dacos szembenállás szelleme éltette. Talán ezért írt remekműveket?

Másként fogalmazva: miért szeretjük Stendhalt? Nem a cselekvő heroizmusért. Nem volt a szabadságért küzdő rendíthetetlen összeesküvő, nem volt egyetlen „igaz ügy” mártírja sem. Ellenkezőleg: brillírozott a párizsi szalonokban, melyeknek unalmát olyan gúnyosan írta le; közhivatalokat töltött be, bár csalódott volt, úgy érezte, nem ismerik el intelligenciáját és régi érdemeit; a „papi párt” uralma idején olyan istenkáromló kijelentéseket tett, hogy „Isten annyit hozhat fel mentségéül, hogy nem létezik” – és nem esett ezért semmiféle bántódása.

Tehát nem volt sem mártír, sem hérosz. Éles eszű, hiperintelligens szkeptikus volt, bölccsé tette csodálatos iróniája és tehetetlen dühe. Kegyetlen tréfákat űzött, mert nagyon jól eligazodott az emberi lélek titkai között. Szóval azért szeretjük Stendhalt, a képmutatás jó ismerőjét, mert nem hazudott, őszinte volt önmagával, méltóságot állított szembe a gazemberséggel, tisztában volt a saját értékével, nem zavarta meg a narcizmus vagy a személyiségromboló megalománia. Politikai cselekvésképtelensége zseniális dühöngéssé változott, amikor képet adott a jellemek legkülönbözőbb változatairól, a restaurációról, erről a furcsa időszakról, amikor elaljasultak a jellemek, elzüllöttek az emberek, Franciaország ereje mégis egyre nőtt, polgárai hónapról hónapra gazdagabbak lettek.

Persze nem mindenki gyarapodott. Voltak, akik még mindig nyomorban éltek. Stendhal szolidáris volt, őszintén együtt érzett a néppel, és – ugyanolyan őszintén – megvetette a csőcseléket. Másként fogalmazva: imádta és tisztelte a népet, amely lerombolta a Bastille-t, harcolt a szabadságért és a polgári jogokért. Amikor viszont átalakult valami mássá a szabadságharc, a nép kíméletlenül hatalomra tört, és kegyetlen bosszút akart állni – a nép Csürhévé változott. Ellentétébe fordult a Szabadság, az Egyenlőség és a Testvériség: Terror, Rabság és Kegyetlenség lett belőle. „Légy a testvére, vagy megöllek” – mondták a jakobinusok. És öltek is.

„Minden heves harcban úgy követik az érdekek a hirdetett nézeteket, mint a keselyűk a harcra kész csapatokat. A gyűlölet, a bosszúvágy, a mohóság és a hálátlanság arcátlanul parodizálja a legnemesebb példákat, mert mindhiába szólítanak fel ezek követésére. A hitvány barát, a tisztességtelen adós, a sötét besúgó, a csaló bíró előre mentséget talál a konvencionális nyelvben. A patriotizmus lesz minden bűn banális igazolása” – írta Benjamin Constant, e kor tanúja.

Stendhal túlságosan is jól ismerte ezt a mechanizmust…

„A sok őrült lélek utánozhatatlan festője – írta François Mauriac, Stendhal XX. századi katolikus ellenfele – mind a művészetben, mind az életben kerülte a túlzásokat. Bár nagyszabású gaztetteket magasztalt, ő maga csak verbális kilengésekre volt képes. Arányérzéke, önmérséklete megóvta a romantikus rossz ízléstől, de nem óvta meg attól, hogy eljátssza a szalonokban a szörnyeteg férfi szerepét. Rémülten menekültek a hölgyek, ha belekezdett a történeteibe. (…) Stendhalban nyoma sincs aljasságnak.” Lehet, hogy ezért szeretjük Stendhalt?

[…]

Azt hinné az ember, hogy a jakobinus terrort és a napóleoni háborúkat követő béke – bár tele volt intrikával, képmutatással, és a pénz uralkodik – nem olyan rossz változás. Sőt, nyilvánvalóan minden jobbra fordult. Végül is jobb élni és lassan gyarapodni, mint a vérpadtól reszketni vagy meghalni a Berezina partján. Nem így van?

Dehogynem – csak éppen nem Julien Sorel szemszögéből. Az ő élettapasztalata más volt. Julien sosem reszketett a vérpadtól, és nem harcolt a halállal a Moszkva alól visszavonuló Napóleon hadseregében. Julien számára – ezt Marx Károly is így gondolta – a guillotine „pörölycsapás volt, eltakarította a feudalizmus romjait”. Az ő szemében Napóleon minden háborúja egyszerűen „a dicsőséghez és a hírnévhez vezető út volt”.

Julient a düh hajtja előre. A stendhali erőtlenség és a plebejus sértődöttség dühe. Ez a kielégítetlen ambíciókkal párosuló sértődöttség haragot és gyűlöletet szül, az előkelő származású, gazdag, az életben sikeres emberek világa ellen hangol. Sorel úgy látja, ez a világ összeesküdött ellene – és kihívja maga ellen. Sorel sértődöttsége olyan, mintha megmérgezte volna az irigység vírusa. Az irigység gátlástalan törtetésre vagy esztelen lázadásra ösztönözhet. A restauráció korában mindkettőre találhatunk példát.

Victor Cousin, a kor filozófusa teljes filozófiát hozott létre a karrieristák számára. E filozófia szerint – írta Adam Sikora – „a győztesnek mindig igaza van, mert ő csak a Gondviselés tervét megvalósító eszköz”. Tehát meg kell szabadulni a vesztesek iránti terméketlen rokonszenvtől. „Csatlakozni kell a győztes párthoz – írta Cousin –, mert ott a morál, a civilizáció és a jövő, miközben a legyőzöttek pártja már csak a múltat képviseli.”

Ezt diktálta az elmélet. A gyakorlatot viszont az a meggyőződés határozta meg, hogy a restauráció rendszere, különösen Lajos Fülöp korában, ideális volt, ezért bármiféle jobbító szándékú kísérletet kártékonynak, ostobaságnak tartottak. Ebben hitt François Guizot, a történész és politikus, amúgy kormányfő. Andrzej Zahorski szerint „fényes elme, személyes tisztességéhez kétség nem férhet”.

„Guizot – írja Zahorski – túlságosan is brutális következtetéseket vont le imponáló történelmi ismereteiből. Mélységesen hitt ugyanis abban, hogy az ember bűnös, és úgy gondolta, mindenkit meg lehet vásárolni, csak egy probléma van, meg kell valahogy állapodni az árban.”

Az éles eszű Lampedusa följegyezte, hogy az 1830-as júliusi forradalom pontosan ilyen embereket juttatott hatalomra: „Thiers (1836-ban kormányfő) is ilyen Julien Sorel volt, azzal a különbséggel, hogy az ő esetében elmaradt a végső lövöldözés”..De az elkeseredés nem tartotta vissza Julient a „végső lövöldözéstől”. A keserűség lázadást szült, ennek pedig bárki áldozatul eshetett. Franciaországban az egész 19. század a restauráció korában felhalmozódott keserűségből született sértettség története volt. A Nagy Csalódás Kora, amikor kiüresedtek, frázisokká váltak a nagy eszmék, de a forradalmi terv nagysága – Szabadság, Egyenlőség, Testvériség – és a napóleoni sasok dicsősége újra meg újra reményt adott, még sok nemzedék álmaiban tért vissza.

Az újabb összeesküvések, lázadások és forradalmak megmutatták, hogy Julien Sorel sérelme örök. A nyomorúságra ítélt, megalázott, vérig sértett fiatalemberek a forradalom útját választották, mert meg akarták változtatni a világrendet. A Sorellel egykorú Louis-Auguste Blanqui – összeesküvő és forradalmár, akit csodáltak a lázadók, és gyűlöltek a sikeres emberek – elvetette Cousin elméletét és Guizot gyakorlatát. Azt hirdette, hogy az egyesült származási és vagyoni arisztokrácia „élet-halál harcot folytat” a republikánusokkal és minden elnyomottal. Elkerülhetetlen a Forradalom, mert csak az „tisztítja meg a terepet, aztán beragyogja a horizontot, lassan felvonja a függönyöket, megnyitja az új rend felé, a társadalom gyökeres átalakításához vezető utat”.

Szét kell verni a létező államapparátust – mondta Blanqui –, „föl kell oszlatni a hadsereget és a bíróságokat”, „le kell váltani minden közép- és felsőszintű vezetőt”, „ki kell utasítani az országból a papságot”, államosítani kell az egyházi tulajdont, hatályon kívül kell helyezni az érvényben lévő büntető törvénykönyvet, le kell rombolni a jogrendet, a burzsoázia diktatúrája helyett létre kell hozni a fölfegyverzett nép diktatúráját.

Íme, Julien Sorel hangja, aki a „végső lövöldözés” helyett a forradalmi tábort választotta. Nehéz lenne nem rokonszenvvel gondolni a szegény plebejusi családból származó fiúra, aki nem tudott megbékélni a sorsával. Kihívta maga ellen a Gonosz Világot, elindult, hogy megvalósítsa az álmait – és elment a végsőkig…

De érdemes elgondolkodni ezen a végen. A bölcs Stendhal megtalálta Julienben azt a hűvös tekintetet, amelyből a „legmélyebb megvetés” sugárzott. „A legkegyetlenebb boszszúba vetett vak reményeket” is megtalálta. „Az ilyen megaláztatás – jelentette ki Stendhal – kétségkívül Robespierre-eket teremtett.”

Robespierre! A jakobinus terror szimbóluma… Amikor a vérpadra küldték Dantont, képviselők egy csoportja követelte, hogy hallgassák meg. Robespierre megvetően utasította vissza a követelést mondván, hogy „bűnös, aki reszket ebben a pillanatban”.

Adam Sikora igen alapos tanulmányt írt Blanquiról, ebben így összegzi a nagy forradalmár nézeteit: „A társadalmi élet demokratizálása, a politikai jogok kiterjesztése, a választási reform és az általános választójog nagy érték, de csak eszköz, nem pedig cél. Ezért a demokratikus reformok körét annak függvényében kell meghatározni, mennyiben segítik a stratégiai cél elérését, a tudatosság milyen fokán áll a nép, mennyire szervezett, milyen erőket tudnak felvonultatni az ellenségei.” „Az általános választójogtól várjuk a megváltást? – kérdezte Blanqui. – Ez rövidlátó stratégia.” S mi több, veszedelmes, kudarcra ítélt stratégia. Hiszen „a rabságba döntött népet kérdezni annyi, mintha uraikhoz fordulnánk”. Tehát „a tudatos kisebbségnek, az élcsapatnak kell vállalnia a felelősséget, és meg kell teremtenie a diktatúrát, amely a nép nevében, legfontosabb érdekeivel összhangban jár el, de nem mindig kéri ki a nép véleményét”.

Azt mondták Blanquiról, „a forradalom legtisztább szeretete tölti be szívét és értelmét”. Ugyanezt mondták Robespierre-ről, a megvesztegethetetlenről. De mindig meg fogjuk kérdezni, mennyi volt ebben „a legkegyetlenebb bosszúba vetett vak remények” „legtisztább szeretete”. Sorel sérelméből keletkezett ez a sajátos amalgám, minden XX. századi forradalom tragikus tapasztalata.

Ha sértettség és bosszúvágy tüzel lázadásra, a felkelő hóhérrá változik – erre következtethetünk Robespierre és Danton, Julien Sorel és Auguste Blanqui örököseinek sorsából. Ezért nagyon figyeljünk a lázadók szavaira, akik az egész világunkat föl akarják forgatni. És a kezükről sem vehetjük le a szemünket.

Ismerjük a mi világunk minden bűnét és gazemberségét. Néha minket is hatalmába kerít a stendhali düh. Próbáljuk megérteni azt a folyamatot, melynek során kialakul az a közös sérelem, amiből aztán kirobban a céltalan lázadás.

Tudjuk, minden forradalom után lesznek kiváltságosok és csalódottak. A kiváltságosok magasztalják a forradalom legnagyobb vívmányait: az állampolgári szabadságjogokat és a képviseleti kormányzást, a nyitott határokat és a cenzúrázatlan lapokat, a gazdasági növekedést és a szabad piacot, az újonnan alapított iskolákat és egyetemeket, a virágzó bankrendszert és a tőzsde jótéteményeit, a konvertibilis valutát és az alacsony inflációt.

A vesztesek és az elkeseredettek, a kirekesztettek és megalázottak pedig átkozzák a világot, az is megtörténhet, hogy újra benyújtják a számlát. Nekünk, kiváltságosoknak.

[…]

Végeláthatatlan oszlopban vonulnak előttünk a lefizetett képmutatók, a rinocéroszbőrű demagógok, a megvásárolható képviselők. A hétköznapi hitványság, a felfuvalkodott hazugság és az aljas cselszövés – igazán remekül érzi magát.

A mi világunkban ma már nincs jelen a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség nagy eszméje. Napóleon sincs köztünk a hatalmas dicsőség ígéretével. Nem hiszünk már a gondviselés küldte vezérekben. Az abszolút igazságos rendbe vetett hitünkből is sikeresen kigyógyítottak minket. De ez nem jelenti azt, hogy elfogadunk minden mocsokságot, semmi bajunk az abszolút igazságtalansággal. Hisz Julien Sorel még most is tűri a megaláztatást, miközben egyre gyűlik a szívében a harag, az irigység – gyűlöli a kiváltságosok világát, a mi világunkat. Vajon még most is azt hajtogatja magában: söpredék, söpredék, söpredék? Vérpadról és bosszúról álmodozik? Vagy egy reménykeltő jelre vár?

Vagy arra, hogy akad egy Lafayette, aki nem lopott, és nem fejezett le embereket; akit ezért mindig csak egy lépés választott el a nevetségestől, de mindig távol állt tőle az aljasság?

That is the question…

(Pálfalvi Lajos fordítása)

1 A regényrészleteket Illés Endre fordításában közöljük.