Az áradozás helye

Kétféle olvasó van: hálás és hálátlan. Nem-olvasóból persze sokkal többféle: mit nem olvasni, hogyan nem olvasni, miért nem olvasni – ezerféle útja-módja, csínja-bínja van ennek. A hálás olvasó nem tud betelni a csodával, amivel az emberi műben találkozása van. Lenyűgözi, ujjongásra, áradozásra készteti. (A nem-olvasó ilyenkor blazírtan vagy nagylelkűen rákattint a lájk gombra. Így áradozik ő.) A hálás olvasó valamiképp a mű és alkotója adósának érzi magát. Ezzel szemben a hálátlan kutya olvasó kelletlenül morog, beleturkál a kincsekbe – „miféle kincs?” −, fintorog, fanyalog, a kákán is csomót keres, lehűti a kedélyeket, leteremt művet és alkotóját. Azért bocsátom mindezt előre, mert régimódi hálás olvasóként egy régimódi hálás olvasó könyvét − Szentpéteri Nagy Richard Név című és Nomen est omen alcímű, 2001 és 2021 között írt „publicistai dolgozatainak” gyűjteményét − szeretném ezúttal az áradozás helyeként bemutatni.

Szentpéteri Nagy Richard megrögzött áradozó, de nem mindenáron, főleg nem mindentől áradozik. Nem válogatás nélkül, parttalanul, összevissza, mintegy l’art pour l’art − az áradozás kedvéért – áradozik. Nem minden hozza lázba, de ha valami lázba hozza, lelkesedése nem ismer határt. Mivel mindig úgy fordítja maga felé az olvasásra rendelt vagy kiszemelt műveket, mint csúcsteljesítményeket, remekléseket, nagyszerűségeket, azoknak nincs is más választásuk, mint hogy annak bizonyuljanak. Méltónak az elragadtatásra, az ünneplésre, a szavakat alig találó csodálatra. Teljesítményt és alkotóját mindig odafenn, messze maga fölött pillantja meg – a költészet egében, a szaktudomány csúcsain, az erkölcsiség magaslatain –, hogy magát odalenn pozicionálhassa. Ez az abszolút távolság az előfeltétele az áradozó hanghordozásnak.  Elragadtatott viszonyba kell kerülnie a művel, így tud vonzáskörébe lépni, ráhangolódni, a mű értelmi világa ragyogásába behatolni, a művet vallomásra bírni, amire aztán az olvasó teremtményi vallomásával válaszolhat. Ezért keveredik az írások csodás teljesítményeket – régieket és újakat − ünneplő hanghordozásában a laudáció retorikus hangja az ódai szárnyalás lírai és az imádságos vallomás vallási hangütésével. Néha valósággal szerelmet vall a műnek. Hogyan is lehetne másként felérni a felérhetetlent. Röpködnek is ilyenkor a lelkesült „legek”: „páratlan remekmű”, „már-már tökéletes”, „lenyűgöző”, „bravúros”, „egészen kitűnő”, „legjobb”, „legnagyobb”, „nagyszerű”: „nagyszerű befogadó”, „nagyszerű jogtudós”, „legnagyobb tanáregyéniség”, „a legnagyobb nevek”, „a bölcsesség legnagyobb mestere”, „a mű óriási és beláthatatlan” stb. stb.

Három hiposztázisában jelenik meg a ciklusokba rendezett „publicistai írások” mindenkor áradozni kész szerzője: írástudóként (clercként), aki a nyilvános okoskodás még létező fórumain jelentős szerzők jelentős műveit méltatja; politikai szakértőként, aki a napi politika fejleményeit taglalja többnyire az éppen zajló vagy a múltban lezajlott, esetleg az épp soron következő magyar rendszerváltás horizontjáról nézve; végül harmadik, szerzői hiposztázisában konzervatív értékrendű alkotmányjogászként tűnik fel különféle alkotmányjogi, de a napi politikához is erős szálakkal kapcsolódó vitairatokkal, történeti áttekintésekkel, alkotmánytervezetekkel.

Elméleti művek hálás olvasóját „a megismerésből fakadó felismerés” túlcsorduló öröme indítja írásra. „Okulni és gyönyörködni” – a könyvekben e kettő kell neki. Úgy választ magának művet, vagy úgy fordítja maga felé azt, amelyet alkalom vagy szerkesztői felkérés eléje helyezett, hogy találjon bennük okulni- és gyönyörködnivalót. Olyan könyvekről szeret írni, amelyek lehetővé teszik – mint írja − „az olvasottakkal való érzelmi és értelmi azonosulást”, e „legnagyobb olvasói élményt”. Alkatilag és szellemileg egyaránt idegen tőle az, amit Emil Cioran a „bántás mámorának” nevez. Senkit nem akar megbántani: sem otromba jelzőkkel, sem éles hanghordozással, sem pálcasuhogtató iskolamesteri ítéletekkel. A nyelv révén közvetítő értelemnek ez nem esik nehezére. Az ellenkezője esnék nehezére. Nemhiába lett az értelmezés szárnyas istenének állandó jelzője – mint Kerényi Károly utal rá nagyszerű Hermész-esszéjében – az „akakétó”, vagyis: fájdalmat kerülő, rosszat, szenvedést nem okozó. Szentpéteri Nagy Richard egész olvasói-értelmezői habitusa ilyen. Tudja, hogy bármilyen ellentét, meghasonlás, harc és a nyomukban járó szenvedés, lelki kín csak az értelem közvetítése révén enyhülhet, ha meg nem is szűnhet. Ahol istenigazában elemében van − az az ünnep: szinte minden dolgozata az értelem, a megértés, az értelemre rátalálás örömünnepe. A szemben álló oldalakat az értelem lakomaasztalához ülteti, ahol mindenki „egyaránt vehet”, pontosabban: egyaránt részesülhet az értelem – részeket egésszé egyesítő − örömében, föltéve hogy erre az örömre készen áll.

Így hát nemhogy a dialektikus viszály, a megosztás, a kettészakítás, a szembeállítás – a tág értelemben vett polémosz – örömeiben nem járatos, de a ledorongolás opponensi és a fanyalgás körmönfontabb kritikusi örömei is idegenek tőle. T. S. Eliottal egybehangzón vallja − „az ítélet tárgya a mű, és nem az alkotó”.  Mivel csakis a legmagasabb polcra helyezett művekkel van találkozása – mindegy, hogy már e polcon találja, vagy ő maga helyezi oda őket −, eleve a szelídségre intő és ünneplésre hangoló alázat jellemzi értelmezői habitusát. Ha nincs mód az ünneplésre – ha nincs miért és nincs kit ünnepelni −, akkor hallgatni kell. Nemcsak terméketlennek, de kifejezetten kártékonynak gondol minden – a megértést, a dialógust, a közös belátásra jutás lehetőségét elvágó − sértést, bántást, gorombaságot, aminek következtében a nyilvános okoskodás tere beszűkül, a kommunikáció elsorvad, a „viszonyok világa” − a Hannah Arendt által „oázisként” jellemzett emberi világ − helyére pedig a „sivatag” nyomul (vagy a safe space, ami csak bizonyos „sivatagi homokozók” legújabb elnevezése).

Érzékeny bírálóként tudja, hogy „a szerző könnyen sérthető”, „az írók nagy sértődők”, de azt is tudja, hogy egyszersmind „nagy sértegetők is”. Értés és sértés. Tegyük félre, nem megy-e olykor sértésszámba a mű megértése is. Mindenesetre a sértő kritikával szemben Szentpéteri Nagy Richard minden írásában az értő kritikát képviseli. Az értés nem feltétlenül elfogadást, de feltétlenül értelmezést jelent, az értelmezés pedig a mű felemelése, felmutatása az értelmezés fényében az értelem – szerzőt, olvasót, bírálót valamiképpen egyesítő − közös ünnepén.  Igazán egy olyan utópiában vagy aranykorban érezné jól magát, ahol egyáltalán nincsenek sértések, bántások, nincs viszály, gyűlölet, acsarkodás, kegyetlenkedés. Nincs erőszak – az értelem e legocsmányabb tagadása. Nem folyik háború – még pennaháború sem. Ahol a tigris és a szelíd őz értő társalgást folytat közös erdei ügyeikről, a vadon felvirágoztatásáról, az alkotmányos erdei kormányzás bevezetéséről, mely hisz végtére is közös érdekük.  A negatív ősmodellt a portrészerűen is megrajzolt legnagyobb magyarok egyike, a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc mélységesen sértő Berzsenyi-bírálata és a megbírált vérig sértődése testesíti meg. Mély sajnálattal szól Kölcsey e „negatív kritikájáról”, amellyel – mint valami eredendő irodalmi bűnnel – a modern magyar kritikaírás kezdetét veszi. „Az ember valósággal sajnálja – írja Szentpéteri Nagy Richard −, hogy e két művelt ember (…) nem az ország számára fontos szabadságeszményről, reformprogramról, közéleti elképzelésekről vitatkoztak, hanem mondvacsinált stiláris jegyekről, szófordulatokról, dagályosságról, furcsa szóhasználatokról, dunai és tiszai nyelvhasználatról folytattak méltatlan vitát.”

De mitől válik méltatlanná egy vita? Vajon az érintkezés méltatlan módja (a malomalji indulatok és elfogultságok) teszi-e azzá, vagy a méltatlan (ily nagy emberek figyelmére nem méltó) tárgy? Netán egyik méltatlanság a másikból következik?  Nem lehetséges-e az „ország számára fontos szabadságeszményről, reformprogramról, közéleti elképzelésekről” is méltatlan módon vitatkozni? Nem lehetséges-e, hogy mégoly méltó tárgyról vitázva, két mégoly művelt ember elveszti a fejét, indulatba jön, képtelenné válik felhabzó dühe fékezésére (esetleg még élvezi is kicsit ezt a habzást), és sértéseket vagdos egymás fejéhez? Már hogyne lenne lehetséges, ha a vita – bármi okból − a tárgyról áttevődik a másik személyére, és nem ahhoz keresnek már érveket, hogy a hallgatóság előtt igazukat bizonyítsák, hanem ahhoz, hogy ellenfelüket lejárassák, jelentéktelenségét, alávalóságát, hiteltelenségét, romlottságát bizonyítsák, egyszóval mint „vitaképtelent” lesöpörjék a vita porondjáról. A döntésre váró kérdésről folyó tanácsadó beszéd (rábeszélés-lebeszélés) ilyenkor könnyen átcsap az ellentétes álláspontot képviselő személy viselt dolgait taglaló törvényszéki vádbeszédbe, ez pedig – hisz mégsem bírósági tárgyalás folyik itt – szemléltető beszédbe, ami az ellenfél ócsárlásában, szapulásában, gáncsolásában kulminál. De védekezhetünk-e az ellen, hogy erre a „tárgytévesztésre”, retorikai kisiklásra ne kerüljön sor? Mitől kellene óvnunk magunkat, hogy a nyilvános beszéd ne sértegetések és gyalázkodások indulatos − a hallgatóság számára megbotránkoztató vagy szórakoztató − cseréje, hanem az értelem érveinek cseréje – ha nem is sterilen érzelemmentes cseréje − legyen?

A beszédmód – a retorikai műfaj – elválaszthatatlan attól, amiről vagy akiről szó van. Méltó módon, vagyis egyenrangú felekként beszélni egymással csak akkor és addig lehet, amikor és ameddig a tárgy nem a másik személye, hanem valami harmadik dolog: közös ügy, mindenkit érdeklő téma, a közre tartozó eset. Ez nem azt jelenti, hogy a személy nem lehet retorikai tárgy, vagy hogy csak laudáció – dicsőítés, magasztalás – tárgya lehet, ami ellentmondana az ókori retorika egész rendszerének, csak azt jelenti, hogy a negatív beszédmód – a személy pocskondiázása, leszólása, szapulása, gyalázása – nem fér össze a méltósággal, sem a tárgyként vett másik személyi méltóságával, sem a beszélő, sem pedig a hallgatóság emberi méltóságával. Ahogy egy bombát nem lehet halkan felrobbantani, úgy egy személyt nem lehet méltóságteljesen, magunkból nem kikelve pocskondiázni, ócsárolni. Az ócsárlás lehet hatásos, retorikailag bravúros, de méltóságteljes aligha. A másik ember kivetkőztetése méltóságából – éspedig minél meggyőzőbb e kivetkőztetés, annál inkább – együtt zajlik a beszédet mondónak saját méltóságából való kivetkőzésével, e kettős vetkőzőszámot figyelő hallgatóság legnagyobb – de méltóságteljesnek aligha nevezhető – örömére.

Így válik érthetővé Szentpéteri Nagy Richard makacs ragaszkodása a laudáció – az áradozás – műfajához mindenütt, ahol a tárgy egy személy, vagy valamilyen személyes teljesítmény, mű vagy cselekedet. A pszogosz (vituperatio) beszédfajával ott él, ahol általános vagy különös rosszról – közrosszról −, hatalmi féktelenségről, politikai jogtalanságról, visszaélésről, vagy ennek szégyentelen igazolásáról, elleplezéséről van szó. De amire ilyenkor nemet mond, amit tagad és kigúnyol, az mindig a rossz dolog, a jelenség, nem pedig a személy, lett légyen az akár egy hatalmat zsarnoki módon gyakorló politikus. Mindig megtartóztatja magát személy és hatalom azonosításától. A hatalom emberei – Simone Weil szép szavával – számára dolgok, nem személyek. Személyükben ők is végtelenül fölül állnak azon, amivé a hatalomban váltak. Mindent megtesz hatalom és személy, dolog és személy – nem nagylelkű, hanem kegyelmező − szétválasztásáért, megkülönböztetéséért, ami pedig a manapság minden felületen folyó ádáz törzsi-hatalmi harcokban a legritkább esetben fordul elő.

Nem műveli még azt a művekre (és nem a szerző személyére) irányuló „metsző kritikát” sem, amelyről Salamon János filozófus A szív arisztokratikus szokásai című gyűjteményes tanulmánykötete kapcsán ír áradozó elismeréssel: „Jaj annak a munkának, amely az ő kritikusi asztalán fekszik, és nem üti meg az általa számonkért minőséget.” Nos, ennek épp az ellenkezője igaz Szentpéteri Nagy Richard kritikusi asztalára: örvendezhet az a mű, amely az ő kritikusi asztalára kerül, hisz eleve csak akkor kerülhet oda, ha nemhogy megüti az általa elvárt minőséget, de messze túl is teljesíti ezt az elvárást. Egyetlen mű képez csupán kivételt ez alól, ennek viszont jaj, ezerszer jaj, igaz, ez a mű nem Szentpéteri Nagy kritikusi, hanem alkotmányjogászi asztalára kerül, a címe pedig: Magyarország Alaptörvénye. Ezt a művet, mellyel a 2010-es rendszerváltó hatalom koronázta meg ennenmagát, bizony nem felfelé vetett tekintettel, a jogrendszer csúcsán pillantja meg, hanem mélyen az alatt, a jogtalanság Tarta­roszában. Nemhogy nem üti meg azt a minőséget, amit egy alkotmánytól – nevezzék bár Alaptörvénynek – alkotmányjogászként elvár, de semmiféle minőséget nem üt meg. Egy alkotmány ugyanis – írja Szentpéteri Nagy Richard – „mindenekelőtt jogokat garantál a polgárainak, és kötelezettségeket ír elő az állam szerveinek, ha ezt nem vagy ellentmondásosan teszi, akkor még lehet szép, veretes vagy ünnepélyes szöveg, de alkotmánynak nem tekinthető, hacsaknem giccsnek vagy az alkotmány paródiájának”. Mindezt aztán behatóan taglalja Az alkotmányozás alanya című briliáns dolgozatában, amely alapfokú alkotmányjogi ismeretek oktatásában kötelező olvasmány is lehetne, már ha létezne ilyen ismeretek oktatása. Ennek az írásnak legfontosabb tétele így hangzik: „alkotmányos államban nem a törvényhozó hatalom hozza létre az alkotmányt, hanem a nép által létrehozott alkotmány hozza létre a törvényhozó hatalmat (is). (…) A törvényhozó hatalom törvényeket hoz, és nem alkotmányt. A törvényhozó hatalom nem megalkotja az alkotmányt, hanem alá van vetve az alkotmánynak. Ha a törvényhozó hatalom hozná létre az alkotmányt, az azt jelentené, hogy a törvényhozó hatalom dönthetne a végrehajtó és a bírói hatalom kompetenciájáról is, és egyben a saját kompetenciáját is saját maga határozná meg. Ez abszurditás lenne (nálunk mégis ez a helyzet).” De hát mi más is lehetne a helyzet Abszurdisztánban? Végtére is az Alaptörvény megalkotója, kinek neve időközben – ha nem is ezért – egyfajta emlékezetpolitikai damnatio memoriae áldozatául esett, nem ezt nézte, amikor Brüsszel és Budapest között jövet-menet laptopjába pötyögte a szövegét, hanem valami mást. „Milyen legyen az új alkotmány?” – tették fel neki 2011. szeptember 5-én a kérdést a Kossuth rádió Vasárnapi Újságjában, amire kivágta: „Szívdobogtató”. Vagyis olyan legyen, hogy amikor Európa liberális rabigában görnyedő népei egy szép nap szembe találják magukat vele, így kiáltsanak föl: „ha azt hallom: Magyarország Alaptörvénye, szűk lesz a brüsszeli plundra rajtam!” Nos, az alkotmányjogász Szentpéteri Nagy szívét nemhogy megdobogtatja az Alaptörvény szövege, de szinte eláll tőle a szívdobogása. Megszólalásig olyan, mint egy alkotmány, csak akkor van baj, amikor megszólal (pontosabban: szólásra bírják). Akkor derül ki, hogy nem az − ami. Valami más. Mert más a rendeltetése: nem az, hogy az ország alkotmánya legyen, hanem az, hogy megteremtse a fékek és ellensúlyok nélküli, azaz illiberális rendszer alkotmányosságának látszatát, megvesse a de facto permanens rendkívüli állapot legitimációs alapját, rendelkezésre álljon a rendszeralkotó szuverén bármely szeszélyéhez, mint a mesebeli táltos paripa: „mit parancsolsz, édes gazdám?”

Ez az a pont, ahol Szentpéteri Nagy Richard szabadjára engedi vitriolos iróniáját, most tűnik csak ki, mennyire visszafogta eddig. A kötet Egymagyar című ciklusának nyitó írása, Az egy magyar preambulum olyan, mint egy frenetikus humoreszk vagy kabarészám, amelynek nagyot csattanó poénjait az alkotmányjogász szerző nem kiötli, hanem magának az Alaptörvénynek a szövegében találja meg: felszedegeti őket, mint tűzszerész a taposóaknákat. Ennek a vitriolos remekműnek egy-egy poénja, mondata, bekezdése, azt hiszem, nagyon jól érezné magát egy Bödőcs-féle stand-up- monológban, és megérdemelten aratna vastapsot és harsogó hahotát a nagyérdeműnél. Ilyenformán Szentpéteri Nagy Richard – és nemcsak ebben az egyetlen alkotmányjogi publicisztikájában − a jókedvre derítés keserű mesterének a hiposztázisában is színre lép a kötetben. Itt derül ki, hogy egy swifti én is lakozik konzervatív lényében. Csak egyetlen példa erre a magyar sírva nevetésre, amely már-már a bödőcsi bődületes határát súrolja: „Az alaptörvény tehát itt, az utolsó szavaiban végre igazat mond. Csakhogy ezzel meghazudtolja a preambulumban tett állítását. (…) Vagy a posztambulum önmeghatározása felel meg a tényeknek, vagy a preambulumé. A kettő együtt nem lehet igaz. (…) A valóságnak az felelne meg, ha kimondanánk: a magyar alaptörvény meghozatalában a nép vagy a nemzet semmilyen formában, sem direkt, sem indirekt módon, sem közvetve, sem közvetlenül, sem ráutalás-szerűen, sem ténylegesen, sem előzetesen megkérdezve, sem utólagosan jóváhagyva, sem konkrétan, sem absztraktan, se így, se úgy nem vett, nem vehetett részt.” Kis magyar alkotmányjogi abszurd – ez a mi alaptörvényünk, s ez nem is kevés. A liberális alkotmányosságot (és nem úgy általában a liberalizmust) felszámoló 2010-es rendszerváltás a hatalom legitimációs eszközévé degradálta az alkotmányt, és éppen a „kétharmados alkotmányozással” tette meg az első kapavágást 2011-ben a választásos autokrácia rendszerének kiépítésében Magyarországon, ami persze már nem fulmináns szatíra és közröhej, hanem csak szent borzadály és közfelháborodás tárgyát képezheti. Mindenesetre addig is, amíg Szentpéteri Nagy Richard e kötetben közreadott jogálmai teljesülnek, vagy legalábbis modellalkotmánya a következő rendszerváltáskor egy új alkotmányozási testület asztalára kerül, zárjuk jelen áradozásunkat egy szerény javaslattal, amely e könyv szinte minden egyes magyarembereknek szóló lapjáról süvölt felénk: ceterum censeo Alaptörvényt esse delendam…