Az uralkodó elit

„I. György: Megjelenik egy cikk. Hát bazdmeg!

II. György: Ki nem szarja le? (…)

I. György: Mi a faszomnak? Megjelenik egy cikk, leírják, hát bazdmeg, leírják.

II. György: Amúgy magunk közt: ki nem szarja le? (…)

I. György: Most egy Telex-cikknek miért kell a Kúria elnökének odabaszni? (…) És mi a faszom az, hogy követelem? (…) Illetőleg, ha lépten-nyomon minden basztatásra meg baszomtatásra csinálunk egy közleményt, és visszautasítjuk, akkor az utána semmit nem fog érni.

II. György: Szaros Telex-cikkre ne bassza már meg – már bocsánat – a jó ég, hogy a Kúria elnöke reagáljon.

I. György: (…) Egy újabb támadást bazdmeg.”

A fenti pár sor uralkodó elitünk két érdemdús tagjának, Senyei (azaz I.) és Schadl (azaz II.) Györgynek eredetileg nem a nyilvánosság okulására szánt eszmecseréjéből készült sűrítmény.

Kihúztam belőle minden fölösleget, csak a szellemi tartalom legmakulátlanabb, legéteribb esszenciája maradt. Nagyjaink, mint látható, kertelés nélkül, lefegyverző őszinteséggel és láttató erővel, sőt a költői nyelvre jellemző szuggesztivitással fejezik ki magukat akkor is, amikor a jobbító szándék a legszűkebb körben tör ki belőlük, amikor tehát oly keresetlenül nyilvánulnak meg, ahogy a madár dalol. Ezt nem lehet tanulni, erre születni kell. „Az uralkodó elit” kifejezést egyébként Charles Wright Mills amerikai szociológus hasonló című, nálunk 1962-ben megjelent könyvéből kölcsönöztem, éspedig azért, mert hazai körülményeink között is beválhat. Mills szerint nincs olyan halandó, aki kizárólag a maga erejéből emelkedne föl, igazából a hierarchiában felette állók választják ki az általuk alkalmazott kritériumoknak megfelelően. Egy további megfigyelése szerint a tudás értékét a hatalomra és vagyonra vezető eszköz, valamint a társalgási ékesség mivolta szabja meg, azt pedig senki se vitathatja, hogy a fentebb idézett Györgyök társalgási ékesség dolgában nehezen überelhetők.

Elokvenciájuk legfőbb jelentősége abban áll, hogy a magyar nyelv szókincsének valamennyi rétegéből elfogulatlanul, széles mozdulatokkal merítenek. Visszatérve evvel nyelvünk olyan érdemdús művelőihez, mint például Apor Péter, aki a Metamorphosis Transylvaniae című munkájában egyebek között korának vérbő erdélyi káromkodásait is ránk hagyományozta, és nem mellékesen magasztalta „az alázatosságot, együgyűséget, igaz atyafi szeretetet”, tehát azon erényeket, amelyek napjainkban is a ranglétrán való rapid és töretlen előrejutás legfőbb zálogai. Akinek sok ideje van, az Pázmány Péter gigantikus életművében is bőven találhat szövegrészeket, amelyekkel szembesülvén minden finom úriasszony repülősóért kiált, pedig hát Pázmány mégiscsak jezsuita szerzetes volt, nemkülönben bíboros, esztergomi érsek és minden egyéb. Más kérdés, hogy oly korban élt, amelynek a nyelvi normái a tizenkilencedik és a huszadik század lingvisztikai szemforgatásával össze se hasonlíthatók. Ráadásul ez a bizonyos átmeneti prüdéria magyar jelenség, hiszen a világirodalom Arisztophanésztól D. H. Lawrence-en át Apollinaire-ig és tovább obszcén nyelvezetű művek impozáns tömegét vonultatja föl. Talán azt is tudjuk, hogy Bornemisza Péter magyar nyelvű Elektra-átdolgozásában Clitemnestra az ő leányához ily szókat intéz: „…vesztegj csak, kurvanő leánya, szent asszony úgy segítsen, fizetsz ezért…”, de azt talán kevésbé tudjuk, hogy Bornemisza eredeti fordítását, amely az idézett szövegrészt is tartalmazza, játszani nem igazán szokás. Kivétel a kolozsvári magyar színház bemutatója 1974 tavaszán.

Prüdériánk a múlt század vége felé kezdett oldódni, érezhető párhuzamban a létező szocializmus korhadásával, de az oldódásban a kortárs irodalom élvonala is szerepet játszhatott. Esterházy, Petri vagy Spiró egynémely munkáinak olvastán a kultúrpolitika ügyeiben illetékes kiválóságok rendre tökön szúrták magukat, evvel együtt lassacskán el kellett fogadniuk, hogy az idő nem nekik dolgozik. Azt már nyilván kevésbé voltak képesek tudomásul venni, hogy a nyelv alpárinak gondolt rétege nélkülözhetetlen funkciókat lát el, oldja a feszültséget, a serényen káromkodó ember kevesebb kommersz szeszes itallal is beéri, képes leszokni a dohányzásról, a pártcsoportbizalmira pedig nyájasabban tekint.

Sokan persze leginkább azért káromkodnak, hogy nyelvi kreativitásukat megcsillogtatván némi instant elismerést csiholjanak ki a környezetükből, azaz pozitív visszajelzésekhez jussanak. Egy 2015-ös tanulmány (doi.org) arra az eredményre jut, mely szerint a gördülékeny káromkodás képessége a Big Five személyiségjegyekkel (barátságosság, érzelmi stabilitás, extraverzió, lelkiismeretesség, intellektus) pozitív korrelációt mutat. Ékesen káromkodó felebarátunkról tehát joggal tételezhetjük fel, hogy jó természetű, kiegyensúlyozott, társaságkedvelő, felelősségteljes és intellektuális figura.  És ez még nem minden, ugyanis a hongkongi egyetemen dolgozó Gilad Feldman szerint (doi.org) a szabadszájúság és az őszinteség között szintén pozitív korreláció mutatkozik. A trágár beszédmód individuális szinten szerényebb mérvű csalást és hazudozást involvál, társadalmi szinten pedig tisztességesebb gyakorlatot.

A hatásmechanizmus ismertetése Bethlen Miklós önéletírásában található: „Tudjuk, minő nagyszerű érzés, mikoron a megharagudt s kigyúlt szívnek lángját, kormát, hamvát a szájnak kéménye kiokádja, kihányja.” Dühünk elillan, vadsertésből galambbá változunk vissza, környezetünk nem hisz a szemének, ám őszintén örvendezik.

Van viszont egy gyakorlati problémánk. Az 1994. évi LIII. törvény 238. § (1) szerint „a végrehajtó a kinevezését követő egy hónapon belül a Kar elnöke előtt esküt tesz”. Két bökkenő merül föl evvel kapcsolatban. Az egyik az, hogy a Kar elnöke momentán tömlöcben ül, a másik pedig az, hogy a végrehajtó, aki az esküjét időben nem abszolválta, az nem végrehajtó, hanem szimpla magánszemély, s mint ilyen, kisgyerekes családokat és magatehetetlen aggokat szerény otthonaikból ki nem akolbólíthat, ingóságaikat el nem kobozhatja, bárhogy szeretné is. Ellenkező esetben törvényt tipor, sőt a nekünk járó, ám Brüsszel által jogtalanul visszatartott pénzek folyósítása elé is akadályokat gördít.

Javaslatom a következő: az esküdni vágyó végrehajtók kettesével látogassák meg a beszélőn a Kar elnökét, tegyék le az esküt, s a haza fényre derül. Pláne akkor, ha egy arra kószáló börtönőr hajlandó lesz elszavalni az odaillő versikét: „Idő, állj meg egy pillanatra, / S ti rohanó percek, várjatok, / Amíg ők ketten esküt tesznek, / Hogy egymáshoz örökké hűek lesznek, / Csak addig várjatok!”

Az örök hűség említése arra utalna, hogy a Kar elnöke igény esetén a végrehajtókat össze is adhatja akár. Tanúk, násznép, vőfélyek a helyszínen, megfelelő öltözék ugyanott bérelhető. Szabása konzervatív, anyaga ízlésesen csíkozott.