Oroszország, a kitalált középkor

Ma épp békegalambnak öltözik az oroszrajongás, de kényelmetlenül feszeng a szűk jelmezben. Kiáltaná szíve szerint teli torokból, hogy Hajrá oroszok!, ám ott a zsebében a napiparancs, hogy ezt most békeharcnak kell álcázni. Jellegzetes, ahogy a saját ostobaságukhoz igazítják a hadműveletet; el sem tudják képzelni, hogy átlagos intelligen­ciájú polgároknak mennyire átlátszó, mire megy ki a békekövetelés, ha valahogy mindig Ukrajnán és a Nyugaton csattan az ostor. Zárt ökoszisztéma ez: hülyéktől hülyéknek.

De nem a semmiből jött. Látszólag igen: Oroszország és a Szovjetunió évszázados ellensége a magyar nemzetnek, a jobboldal még a pragmatikus együttműködést is árulásként kezelte Jelcin és a korai, nyugatos orientációval gyanúsítható Putyin idején. Készen volt viszont egy másik mitológia, egy szintén idiótáknak felépített narratíva egy letűnt, ám visszahozható jobb világról, ahol nincsenek liberálisok, mindenki féli az Istent, és földi helytartóját, Orbán Viktort. Ezt húzták rá Oroszországra, és látták, hogy jól áll neki. A jobber, aki tíz éve még a középkorba vágyott, ma Oroszországban látja a régi szép időket, a rendet, a hagyományt, a fehértemplomos falusi idillt. És mint általában, most is téved.

A modern világban kényelmetlenül fészkelődő ember a gőzgép óta vágyódik vissza a lovagkorba. Ezt a mehetnéket nem történelmi műveltsége táplálja, hanem meseélményei és gyermekkori emlékei a Playmobile-várkastélyok törvénytelen szocialista koppintásairól. A jobber természetesen mindig hercegként, de minimum ispánként képzeli bele magát abba a világba, és nem jobbágyként, akit az ispán kedvére botoztathat. Ez a retardált történelemszemlélet egyidős a jobboldallal, megvolt a Horthy-korban és a rendszerváltás után, ez bűzlik fel a bocskaik­ból és díszmagyarokból. Végletekig buta, kisgyerekeknek szóló történet ez. Jobbágyok nélkül a középkor nem működik, viszont maga Orbán Viktor se lenne más ott, mint viszonylag módos parasztgyerek, a felemelkedés esélye nélkül.

A középkor virtuálisvalóság-sisakként szolgált a jobber számára, aki az eszével – amikor még működtette – tudta, hogy az a világ, amit elképzel, nem létezhet, hogy az nem egyeztethető össze villamossággal, közoktatással, szekularizációval és internettel. Fejére húzta, és álmodott, és közben próbált jóllakni a neki dobott szimbolikus falatokkal: székely himnusz, ispán, tornaóra, hittan, vármegye. De verejtékes álom volt az, mert a saját gyermekei és unokái, minden egyes nap hírei emlékeztették, hogy amit ő rendes kerékvágásnak gondol, az nem jön vissza soha már, mert nem fér el benne a busz kereke.

Ebbe az ábrándba csörömpölt be Putyin Oroszországa – és a róla alkotott tévképzetek. Mindenekelőtt a rend illúziója. A távolról, hunyorítva rendnek tűnő berendezkedés, ahol mindenki a cártól függ, ezért nincsenek idegesítő magánkezdeményezések, mint például szabad sajtó, alternatív színházak, szabadegyházak, másként gondolkodó írók és egyéb művészek. Természetesen a jobber Magyarországon sem él ezekkel, nem is ismeri őket, viszont idegesíti, hogy vannak. Hogy vannak olyan dolgok, amiket ő nem fog fel, amik nem is szólnak neki, viszont a létezésükkel lehetővé teszik, hogy a szomszéd valami más és esetleg jobb élmények részese legyen. A jobber alapvetően irigy mindenkire, aki nem olyan korlátolt, mint ő. És az államtól várja, hogy mindenkit elvágjon az ilyen deviáns élményektől.

Oroszország – a középkori vágyálmokkal ellentétben – ezt a jelenben ígéri megvalósítani. Ha nem nézzük túl közelről, ha nem veszünk tudomást a valóságáról, és csak a propagandát fogyasztjuk, akkor az időtlen, hagyományaiban megkövült Középfölde rajzolódik ki, ahol mindenki tudja a helyét, ahol rend van, és Isten igazgatja a társadalmat két KGB-ügynökön keresztül; az egyikük elnök, a másik meg pátriárka. Lovagok, akiknek van tankjuk, és így legyőzik a liberálisokat… akiknek sokkal jobbak vannak valami okból, amely okokat kényelmetlen lenne megérteni.

És számukra ez az idill. Ahogy a középkorba nem jobbágyként vágynak vissza, úgy orosz alattvalóként sem akarnak burjátok lenni, vagy bármely más, egy szál gatyában mozgósított népcsoport. Nem is hajlandók elképzelni, hogy az a csodálatosan rendezett államrezon egy hajnalon becsenget, és viszi a gyereket meghalni Bahmutért – illetve még azért se, csak megtrágyázni a Bahmut környéki földeket.

Ahogy nem olvassák, vagy nyugati propagandaként eltolják maguktól a felfoghatatlan korrupcióról, az érinthetetlen szilovikokról szóló tudósításokat, a bármiért tüntető polgárok elhurcolását. Nem akarnak hallani gazdasági és demográfiai adatokról, és a csatatéren is örökké várják a második hullámot, amikor az igazi orosz hadsereg napok alatt rendet tesz. Miközben rajonganak az orosz államért, a legkevésbé sem érdekli őket annak valósága.

Ugyanazért, amiért nem gondoltak a középkori jobbágy sorsával. Ők nem szeretik Oroszországot, főleg nem ismerik. Hanem álmodják. Sok-sok millió orosszal együtt nyomják be a szundit akárhányszor, csak felébredni ne kelljen.