Mennyire hatékonyak az Oroszország elleni szankciók?

Visszatérő kérdés, hogy hatnak-e az Oroszországgal szemben az Ukrajna lerohanása óta elrendelt szankciók, és hogy kit sújtanak jobban: azokat, akik elrendelték, vagy azokat, akik elszenvedik őket. Sokan úgy gondolják, hogy a cél nem lehet más, mint hogy jó útra térítsék a szankciók alá vont országot, és arra kényszerítsék, hogy megváltoztassa eddigi magatartását – ez Oroszország esetében azt jelentené, hogy befejezi a háborút, és katonáit az agressziót megelőző határok mögé vonja vissza. De valóban ez lenne a reális cél? Tényleg azt gondolnák a szankciókat elrendelők, hogy büntető intézkedéseikkel hatni tudnak Moszkva politikájára? Aligha.

A történelmi példák ugyanis azt mutatják, hogy az autokráciák sokkal inkább készek és képesek a szankcióknak ellenállni, mint a demokráciák. Az utóbbiak többnyire már a kilátásba helyezett büntető intézkedések hatására módosítanak politikájukon, míg az autokráciák beleállnak a küzdelembe. Tehetik ezt azért, mert az ország magatartását kevesek döntése határozza meg. És mivel ezen kevesek döntését többnyire nem a közjó szolgálata határozza meg, a szűkülő erőforrásokat azok felé a társadalmi csoportok felé irányíthatják, amelyeknek fontos szerepük van az autokratikus rend fenntartásában. Illúzió tehát abban reménykedni, hogy a szankciók következményeként az orosz vezetés megváltoztatja eddigi magatartását, és felhagy az Ukrajna elleni háborúval. A büntető intézkedések elsődleges célja nem ez, hanem annak határozott és egyértelmű jelzése, hogy a 21. század elején nem lehet következmények nélkül háborút indítani. Annak az országnak, amelyik ilyet tesz, viselnie kell döntésének következményeit.

Ilyen mértékű szankciókra eddig egyszer volt példa

Az Oroszország ellen elrendelt büntető intézkedések több tekintetben is különböznek a korábbiaktól. Átfogó szankciós politika bevezetésére eddig – talán egy kivételével – csakis relatíve kis gazdaságok (Irán, Venezuela) esetében került sor. Oroszország azonban nem ez a kategória. Az orosz gazdaság teljesítménye tavaly nominális értéken számolva több, mint 1700 milliárd dollárt tett ki, amivel az orosz volt a világ 11. legnagyobb gazdasága. Arra találni példát, amikor nagy gazdaság ellen rendelnek el célzott – vagyis nem a gazdaság egészére kiterjedő – szankciókat. Ez történt Oroszországgal a Krím annektálását és a kelet-ukrajnai megyék fellázítását követően. A 2014-2015-ben elrendelt büntető intézkedések érdemben csak a pénzügyi és az energetikai szektort érintették, de még azokat sem oly átfogóan, mint most. A jelenlegi szankciós politika újdonsága, hogy ezúttal egy nagy gazdaságot sújtanak átfogó, számos területet érintő büntető intézkedésekkel. Ráadásul ez egy olyan országgal szemben történik, amely számos fontos ásványi anyag és energiahordozó globális jelentőségű exportőre. Arra, hogy egy nagy gazdaságot átfogó szankciós politikával sújtsanak, eddig egyszer volt példa, amikor 1937-ben Kína ismételt megtámadása miatt a világ akkori 7. legnagyobb gazdaságát, a japánt vonták büntető intézkedések alá. De azok a szankciók is csak az után váltak hatékonnyá, hogy a bojkotthoz az Egyesült Államok is csatlakozott.

Az orosz jegybank korábbi alelnöke, Szergej Alekszasenko számításai szerint az Oroszország ellen 2014-2015-ben elrendelt büntető intézkedések 2021-ig 16 százalékot vettek el az elérhető, vagyis potenciális GDP-ből, tehát az orosz gazdaság teljesítménye tavaly ennyivel lehetett volna nagyobb, ha nincsenek az Oroszország elleni szankciók. És azok messze nem voltak olyan kiterjedtek, mint a mostaniak. De arra vonatkozóan is léteznek megbízható számítások, hogy mekkora volt ez a veszteség Irán esetében a 2011-2014 között hatályban lévő szankciók eredményeképpen: Teherán veszteségét ebben a négy évben az ország GDP-jének 16 százalékára becsülik. Persze sok függ attól is, hogy a szankciós politikához hány és milyen gazdasági erőt képviselő ország csatlakozik, illetve attól, hogy a csatlakozók mennyire játszanak fontos szerepet a szankciók alá vont ország külkereskedelmében. Ha ebből a szempontból közelítjük meg Oroszország helyzetét, akkor azt látjuk, hogy Moszkvára meglehetősen aggasztó jövő vár. A teljes orosz import 49 százalékát ugyanis gépek és berendezések teszik ki, miközben az orosz behozatal 45 százalékában épp azokból az országokból származik, amelyek csatlakoztak a Moszkva elleni szankciós politikához. Az import korlátozása azért fontos kérdés, mert az sokkal pusztítóbb hatást fejt ki az orosz gazdaságra, mint a szénhidrogén-export bojkottja. Hatása azonban nem azonnali, csak hosszabb távon mutatkoznak meg következményei. Vannak azonban olyan területek, ahol már most is látszódnak a büntető intézkedések eredményei. A legdrámaibb hatás a személygépkocsi-gyártásban tapasztalható: a nélkülözhetetlen alkatrészek hiánya miatt a 18 oroszországi autógyárból ma már csak kettő működik. De vannak más példák is, amik azt mutatják, hogy a Moszkva elleni szankciók nagyon is működnek. Nem abban a tekintetben, hogy a Kreml urait már most eltántorítanák a háború folytatásától, hanem abban, ahogyan kezdik felőrölni az orosz gazdaságot.

A vas és az acél országa?

Azzal, hogy a személyautók gyártása gyakorlatilag leállt, három és félmillió ember munkahelye került veszélybe – ők adják a foglalkoztatottak közel 5 százalékát. Ugyanakkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy a most álló gyárak belátható időn belül újra elkezdhetnének működni. Az orosz Ipari és Kereskedelmi Minisztérium szerint az automata sebességváltók oroszországi gyártása 2035 előtt aligha kezdődhet meg. Ahhoz, hogy a kieső, külföldről immár nem beszerezhető alkatrészeket gyártani tudják, új üzemekre lenne szükség. Ezek felépítéséhez időre és nem kevés pénzre van szükség. Nem beszélve arról, hogy ezeknek az új üzemeknek megfelelő gyártósorokra, gépekre és berendezésekre lenne szükségük. Hogy honnan tudják majd beszerezni őket? Ez egyelőre talány; az orosz ipar egyik leggyengébb láncszeme ugyanis épp a gépgyártás. A tekintélyes moszkvai közgazdaságtudományi egyetem, a Viszsaja Skola Ekonomiki professzora, Igor Lipszic szerint az oroszországi szerszámgépek 70 százaléka tíz évnél, míg további negyede húsz évnél idősebb. Ebbe az ágazatba az elmúlt harminc évben alig fektettek, úgyhogy „importkiváltó” képessége felettébb korlátozott. Nincs jobb helyzetben a vas- és acélgyártás sem: az ágazati minisztérium előrejelzése szerint ennek az iparágnak a teljesítménye 2030-ig stagnálni fog. Ehhez a területhez másfél ezer gyár és üzem tartozik. Ráadásul ezek 70 százaléka meghatározó szerepet játszik annak a településnek az életében, ahol működik. Ha ezek a „gradoobrazujuscsije”, vagyis városalkotó gyárak bezárnak, annak beláthatatlan szociális következményei lesznek. Annak esélye pedig, hogy gyárak sora lesz kénytelen bezárni, azért is nagy, mert az ágazat jelentős mértékben exportra termel. A háború előtt az ágazat egyik óriása, a novolipecki vaskohászati gyár termékeinek 60, míg a cserepoveci székhelyű bányászati és acélipari cég, a Szeversztal termékeinek 47 százalékát értékesítette külföldön. Vannak, akik azt feltételezik, hogy Kína majd megveszi mindazt, amit az orosz cégek korábban más országokba exportáltak, de ez illúzió. Pekingnek ezekre a felszabaduló kohászati termékekre vagy azok nagy részére biztosan nem lesz szüksége, de ha lenne is, Oroszország nem tudná őket odaszállítani, hiszen az orosz vasúti hálózat áteresztő képessége keleti irányban ezt nem teszi lehetővé. Már ahhoz is csökkenteni kellett a Kínába tartó szénszállításokat, hogy az ágazat termékeinek egy részét átirányíthassák az ázsiai piacokra.

Vagy szállítják a gázt, vagy elégetik

Ami a földgáz-szektort illeti, az idei oroszországi kitermelés az augusztus 15-ig tartó időszakban 13 százalékkal volt kisebb, mint tavaly ugyanebben az időszakban, az export pedig 36 százalékkal maradt el a 2021-es év hasonló időszakától. A Gazprom próbálkozhat a szállítások visszatartásával, de ez kétélű fegyver, és bevetése keményen visszaüthet. A szállítások csökkentése már csak azért is problematikus, mert az oroszországi tárolók szinte teljesen fel vannak töltve, úgyhogy vagy szállítják a felszínre törő gázt a megszokott útvonalakon, vagy elégetik. Más lehetőség nincs, belátható időn belül ugyanis az eddig Európában értékesített gázt nem tudják Ázsiába átirányítani. Hiányoznak ehhez a vezetékek, és Oroszország cseppfolyósító kapacitása is felettébb korlátozott. A szankciók által nehezített körülmények között Moszkva sem új vezetékeket, sem új LNG-terminálokat nem tud építeni. Egy olyan új vezeték megépítése, ami Szibéria északi részéről szállítana gázt Kínába, legkevesebb öt évbe telne, és legalább 200 milliárd dollárba kerülne. De még ha lenne is rá idő és pénz, akkor is reménytelen vállalkozás lenne a megfelelő műszaki háttér hiányában. Senki nem vállalná, hogy jó minőségű csöveket és kompresszorokat szállítson. Úgyhogy ha Moszkvának továbbra is az marad a célja, hogy zsarolja Európát, marad a gáz fáklyás elégetése. Megteheti, de sokra nem megy vele. Lehet, hogy nehéz tele lesz Európa egy részének, de ez a helyzet csak felgyorsítja a kontinens végérvényes leválását az orosz gázról.

Olaj és szén sem jöhet Európába – kivéve a gyevi bírót

Nem jobb a helyzet a kőolaj-kitermelés és -export területén sem. A kőolaj ára valószínűleg már túl van a nyár elejei csúcson, december végén pedig hatályba lép az EU hatodik szankciós csomagja, ami négy tagállam – Magyarország, Szlovákia, Csehország és Bulgária – kivételével megtiltja az orosz kőolaj vásárlását, március elejétől pedig hasonló tiltás lép életbe a kőolaj-származékok tekintetében is. Moszkva már eddig is igyekezett Ázsia felé átirányítani szállításai egy részét, de az embargó életbelépése után jóval nehezebb lesz tankereket és azok biztosítására kész társaságokat találni. Vagyis az a felfutás, ami a tavaszi-nyári időszakot jellemezte, az év elejétől biztosan megtörik, sőt az ázsiai piacokon értékesített orosz kőolaj mennyisége is csökken majd.

A kőszén esetében már augusztus 10-től érvényben van az EU embargós döntése. Itt ugyanaz okoz gondot Moszkvának, mint a kőolaj esetében: a szállítási kapacitások korlátozottsága. Lehet, hogy Kína és India is hajlandó lenne a korábbiaknál nagyobb mennyiségben orosz szenet vásárolni, de ehhez azt el kellene juttatni a Csendes-óceán partjára, és ott hajóra rakni. Erre azonban az orosz vasút képtelen. De ha odáig el is juttatná a szenet, a kikötőkben újabb problémába ütközne: a teherszállító hajók hiányába. Ahogyan ez már most is látszik, nem nagyon lesz olyan társaság, ami a szankcióktól tartva merné vállalni a kockázatos rakomány szállítását.

A szankciók által sújtott területek sorát lehetne még említeni, de már az eddigiekből is látható, hogy az átfogó büntető politika már eddig is megtette hatását, és a későbbiekben csak fokozódik majd. A szankciók ugyanakkor nem csak az ipart érintik: a mezőgazdaság sem tudja kivonni magát hatásuk alól. Orosz agrárszakemberek szerint az ágazat drámai mértékben kiszolgáltatott a külvilágnak, kiváltképp ami a vetőmagok beszerzését illeti (a kukorica esetében a külföldön vásárolt vetőmag a teljes oroszországi szükséglet 58 százalékát teszi ki, míg a napraforgó és a cukorrépa esetében ez az arány 73, illetve 98 százalékos).

Dmitrij Medvegyev, amikor még miniszterelnökként szolgált, egy nyilatkozatában elmondta, milyen aggasztó mértékben kényszerül Oroszország külső beszállítókra hagyatkozni a gépgyártás területén. Ez a függés a szerszámgépek gyártása esetében 90 százalékos, a repülőgépgyártás esetében pedig 80 százalékos. A nehézgépeknél 70 százalékos az import aránya, a gáz- és olajipar számára nélkülözhetetlen berendezések esetében 60 százalékos. A mezőgazdasági gépek 50-90 százalékát külföldön kénytelenek beszerezni az orosz cégek.

De nem csak a nehézipar különböző ágazataiban mutatkoznak nehézségek: valószínű, hogy rövidesen látványosan csökken majd a ruhák és a cipők választéka is. Az orosz könnyűipar ugyanis a hazai kereslet mindössze 17 százalékát képes kielégíteni, a többit idáig külföldről szerezték be – most majd ez is megváltozik.

Oroszország a kilencvenes évek teljesítményszintjére esik vissza

Egyáltalán nem arról van szó tehát, hogy az Oroszország ellen bevetett szankciók ne fejtenék ki hatásukat, sőt már most is jól érzékelhetők, és ezen még az sem tud változtatni, hogy az orosz gazdaság idei visszaesése nem lesz olyan nagy – 8-12 százalékos –, mint ahogyan azt még a háború korai szakaszában az orosz jegybank, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap feltételezte. Most úgy tűnik, hogy a recesszió mértéke nem lesz nagyobb 4-6 százaléknál, ugyanakkor szinte biztos, hogy a visszaesés jövőre is folytatódik. Sőt, az sem kizárt, hogy még 2024-ben is recesszióval kell számolni. Ha pedig így lesz, az azt fogja eredményezni, hogy az orosz gazdaság a kilencvenes évek teljesítményszintjére esik vissza. Van azonban egy nagyon fontos különbség az akkori és a most kialakuló helyzet között. A kilencvenes években ugyan mélyre zuhant az orosz gazdaság, de a jelcini, és a korai putyini évek idején Oroszországot rendkívül kedvező külpolitikai környezet vette körül. Ennek következtében a kétezres évek elejétől a külföldi működő tőke gyorsuló ütemben kezdett beáramlani az országba, ami a globális energiakonjunktúra Oroszország számára kedvezővé válásával együtt meghatározó szerepet játszott abban, hogy a gazdaság robusztus növekedésbe kezdett. Most – és még jó ideig aligha van remény ennek megváltozására – ez a kedvező külpolitikai környezet teljes mértékben hiányzik, és amíg nem tér vissza, addig Oroszországnak vajmi kevés esélye van arra, hogy újra tartós növekedési pályára álljon.

A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója.