Atomja van, nem szabad bántani!

Az Ukrajna elleni orosz invázió megindításának első évfordulójáról méltó – erkölcsi színvonalához és politikai felelőtlenségéhez méltó – módon emlékezett meg a magyar kormány.

Szijjártó külminiszter az egyik orosz állami hírügynökségnek ecsetelte, mennyi mindent megtesz, hogy levetesse Putyin kilenc oligarcháját a szankciós listáról (ha sikerülne, nyilván kisebb lenne a magyar infláció, de nyilván nem fog sikerülni).

Orbán a soros pénteki rádiószózatában reciklálta a kamu érveket, miért nem támogatja a magyar állam a megtámadott, háborús és emberiesség elleni bűncselekmények tömegét elszenvedő Ukrajna katonai védekezését, és miért sürget „a béke érdekében” azonnali tűzszünetet. Aminek a racionalitását szerinte a nyugati világ politikusainak túlnyomó többsége képtelen belátni.

Talán – jegyzem meg én – azért nem látják be, mert tudják, hogy az azonnali tűzszünet csak az oroszoknak kedvezne, részben mert nyugalomban pihentethetnék és erősíthetnék csapataikat, részben mert beláthatatlan ideig a kezükön maradna, akit és amit az utóbbi egy évben elraboltak, a tizenhatezer deportált gyermektől kezdve a Mariupol melletti lítiumérctelepen át Európa legnagyobb atomerőművéig.

A mostani, új fázisában a mielőbb megkötendő tűzszünet melletti érvelésnek az a lényege, hogy „ezt a háborút nem lehet megnyerni”, akkor viszont ne hulljon több orosz és ukrán vér, mert az oroszok célja, ez csak természetes, a vérontás megakadályozása, ezért is indították meg az agressziót. Az ukránok, illetve mit is mondok, az amerikaiak (ne keressünk az orbáni propagandában következetességet, fő, hogy legyen ellenség) ellenben valami érthetetlen okból fegyverrel védekeznek, céljuk tehát a vérontás. (Ha valaki azt gondolja, hogy ez így hülyeség, igaza van, de nem az én eszem ment el).

A háborút pedig azért nem lehet megnyerni, mint azt Orbán már a rádiószózat előtt, a füredi kihelyezett frakcióülésen is elmagyarázta, mert – nem tudni, mennyire szó szerinti az idézet, de jobb híján bízzunk a kormányoldali lap értesülésében – Ukrajna mögött felsorakozott az egész nyugati világ, Oroszország pedig atomhatalom, és egy atomhatalmat nem lehet sarokba szorítani, mert atomháborút robbanthat ki.

Ha ezt mondta, és komolyan gondolta, mi derül ki mindebből?

Először is az, hogy a miniszterelnök külpolitikai tanácsadói, ha vannak ilyenek, vagy azok, akiket a médiája szakértőknek állít be, nem szakértők, hanem rodázó sarlatánok. Nem zárva ki azt a szintén valószínű esetet, hogy a kormányfő mindezt belpolitikai érdekből vagy külső kényszer hatására mondta (erre még kitérünk).

Másodszor azt jelenti, hogy Orbán részéről a dolgok normális menetéhez tartozik, ha Oroszország megszegi a budapesti memorandumban tett ígéretét, miszerint Ukrajna nukleáris leszereléséért cserébe tiszteletben tartja Ukrajna határait, szuverenitását (ez, láttuk, nem történt meg), és nem támad rá atomfegyverrel.

Harmadszor azt jelentené, hogy Orbán gonosz őrültnek tartja ugyanazt a Putyint, akivel szerinte az ukránoknak meg kell állapodniuk, ugyanis Putyin számára (ellentétben Orbán propagandistáival és esetleges tanácsadóival) nyilvánvaló, hogy a harcászati atomfegyverek bevetése őrültség lenne, mert

(1) az atomcsapás orosz vagy orosznak nyilvánított területeket is sújtana, (2) a Nyugat és ezen belül legalább a budapesti memorandumot aláíró két nyugati nukleáris hatalom, az USA és az Egyesült Királyság válasza olyan lenne, amihez képest az Ukrajnának eddig nyújtott katonai támogatás és az összes amerikai és európai szankció meg biztonságpolitikai lépés szerető simogatás. Oroszország sorsa beláthatatlan időre megpecsételődne, és várható új hűbérurával, Kínával szemben még a mostaninál is pocsékabb lenne az alkupozíciója.

Putyin azonban nem őrült, az utóbbi hónapokban, többek között Biden mindenkinek, így Orbán szövegíróinak is hozzáférhető figyelmeztetése óta éppen hogy visszavett az atommal való fenyegetőzésből.

Negyedszer, ha Putyin őrült, abból az következnék, hogy Orbán nyíltan bevallja: Putyin iránti hűsége az őrülettel határos. Pontosabban, ha reális tényként fogadja el, hogy Putyin atomtámadásra vetemedhet, akkor Orbán ennek jegyében tett lépései sem normálisak. Hiszen akkor egy általa őrültnek tartott zsarnok igényeihez igazodva vállalja az elszigetelődést és a lemoshatatlan szégyent a nyugati világban, és süti rá százharmincezer magyarra kéretlenül azt a bélyeget, hogy egy olyan kormány védi őket, amely az ország háborús ellenségéhez lojális.

Persze lehet, hogy a megcélzott hazai közönséggel ellentétben nem veszi komolyan, amit mond, és részben külső kényszerből, részben a belpolitikai haszon érdekében belement egy utcába, ahol nincs más irány, mint egyre beljebb.

A külső kényszer sima ügy: azt kell tennie, amit Putyin mond. Hogy a környezetének is előnyös üzleti kötelezettség okából, vagy valamilyen erőszak (zsarolás) hatására, nem tudom. Az előbbinek vannak jelei, az utóbbi elmélet nagyon népszerű a politikai folklór világában, de semmi bizonyíték nincs rá.

A belpolitikai haszon utcája a következőképpen írható le: Orbán tisztában van azzal, amivel kritikusainak nagy többsége nincs: hogy a magyarországi népesség zöme két, ösztönné rögzült politikai tapasztalattal érkezett meg abba a rendszerbe, ahol a kormányzás jogát szabad választásokon lehet elnyerni. Az egyik, hogy az egyén biztonságának és jólétének feltétele az államhatalomhoz való alkalmazkodás – és mivel demokratikus hatalomról nem volt élménye, sőt az átalakulás sajátos menete miatt elképzelése sem, ez a zsarnoki hatalomhoz való igazodást is jelenthette.

A másik, hogy kollektív, nemzeti ügyekben a Trianon-fókuszú sérelmi nacionalizmus minden érvet és értéket felülbírál, tehát ha az ukránok csorbítják a kárpátalji magyarok jogait – ez sajnos az oktatási törvénnyel megtörtént –, akkor az igazság semmiben sem áll mellettük, kövessenek el bármilyen bűnöket ellenük az oroszok, minden rosszat el lehet hinni – az ukránokról.*

Kevésbé neurotikus nemzeteknél ez nem így van – a lengyelek sokkal több és mélyebb sérelmet szenvedtek el a történelem során az ukránoktól, ez azonban nem akadályozta meg, hogy most ők legyenek az ukránok legnagyobb segítői humanitárius téren s erejükhöz képest katonai téren is.

Magyarországon az egyirányúsított állami és vazallusmédia, mely a tűzoltófecskendő-elv alapján működik, és igyekszik kiszorítani minden más információforrást, azt a feladatot kapta (és akár kapja, akár nem, végzi), hogy az orosz háborús narratívát sulykolja. Ezt pedig megkönnyíti a fent leírt két, rutinosan kihasznált politikai ösztön, aminek értelmében az ukránok ellenségeink, ezért utálni kell őket és megvetni, Putyin pedig ha nem is a barátunk, de olyan hatalom, akivel a „békénk és biztonságunk” érdekében jóba’ kell lenni, mert ő adja a gázt, és atomja van.

Innen már csak egy-két lépés a téboly vállalása, bár a magyar politikai szféra, tisztelet a kivételnek, annyira le van butulva, nem először, hogy a vállalt téboly is könnyedén képes józan észnek álcázni magát.

* Megjegyzés: az oktatási törvényt a magyar politikában szinte kötelező – pártállástól függetlenül – összekeverni a nyelvtörvénnyel, a nyelvtörvényt pedig a nemzeti kisebbségekről/közösségekről szóló még újabb törvénnyel. Így aligha lesz javulás, ha még azt se tudjuk, mit akarunk.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.