Válságban élni, válságot átélni (3)

Az élet maga is tartós krízisnek tekinthető, mivel ellentmondások sora keretezi. Válságról azonban csak akkor szokás beszélni, amikor az ellentmondások/feszültségek közötti egyensúlyozás az addig kialakult módon lehetetlen. A társadalmak életében mindig találhatók kedvezőtlen tünetek. Némely csoport elégedetlensége, rossz közérzése, csalódottsága nem szükségképpen a válság jele, és főként nem egyetemes válságélményé. „A krízisszellemiség veszedelmesen hasonlít a tömeghisztériához. Kitűnő alkalom félni, arról beszélni, hogy a társadalmak felbomlanak”, és sok egyéb szörnyűség történik – figyelmeztetett Hamvas Béla. A válságélmény azonban tagadhatatlan, amikor a legtöbb társadalmi csoport egyetért, hogy a működészavar általános működésképtelenséghez vezet. Ellentétben egy szép francia aforizmával, ilyenkor az a határozott benyomásunk, hogy nem a jövő az, ami felé mi megyünk, hanem ami, sajnos, megállíthatatlanul jön felénk.

Először közel harmincöt éve (1988. március 4.) kezdtem hasonlóan az ÉS hasábjain. A cím is ugyanez volt, de előrelátásom híján, sorszám nélkül. Közel tizennégy éve (2009. április 10.) nem követtem el e hibát. A címhez zárójelben odatettem a 2-es számot, és hangsúlyoztam, hogy a hasonlóságoknál (növekvő eladósodás, infláció, munkanélküliség, kilátástalanság érzete) a különbségek fontosabbak. 1988 tavasza kizárólag a szovjet-bolsevik típusú politikai-gazdasági rendszer egyre tarthatatlanabb állapotáról szólt. Hogy alig két éven belül békés körülmények között megérhetem a teljes összeomlást, nem hittem volna. Amint korábban írtam, nem csak akkor nehéz – szó szerint – kivágni a rezet, ha elfogyott a rezünk vagy gyatra a vágószerszámunk. És nem csak akkor, ha a rézvágók érdemei számosak, de rezet, azt nem tudnak vágni. Az egész művelet gyökeres megújításra szorul. Ehhez kevés egy ellen-ellenreformált paternalizmus. Hacsak nem törekszik saját maga felszámolására.

2009 tavaszán azonban már a Nyugat sem mondhatta: köszönöm, mi jól vagyunk. A pénzügyi piac leválása a termelési folyamatokról pusztító következménnyel járt (a nem fiktív abszurd drámáról A lélek meg a hitel, ÉS, 2009. febr. 20.). Jóllehet foglalkozásom sem zsigeri, sem rendszerkritikai amerikaellenesség, csalódásom sokkoló akkor is, ha a globalizáció gerjesztője és legfőbb haszonélvezője rövid idő alatt sikeresen korrigálná magát – így az áprilisi cikkben. És folytattam azzal, hogy a legjobb társadalom megvalósításáról, az iszonyatos következmények miatt, már ifjúkorom vége felé lemondtam. De ekkora üzemzavar, ilyen tökéletlen működésmód arra figyelmeztet, hogy az elég jó társadalomról kialakított képem is maximalista volt. Egy sarkigazság azonban továbbra is érvényes maradt. Amit az Egyesült Államok úgy-ahogy megengedhet magának, Európa, főként nemrég még bolsevizált része sokkal inkább megszenvedi. Különösen a tanulásképtelensége, saját hosszan elnyúló válsága okozta ziláltságát tagadni hajlamos Magyarország. Groucho Marx aforizmáját ízlelgetem: „Álmomban sem jutna eszembe olyan klubhoz tartozni, amelynek olyanok lehetnek a tagjai, mint én.” Ha olyan ágrólszakadt és viselkedni nem tudó alakoknak, mint mi vagyunk, ajtót mutattak volna, egész jól kibírnák. A kölcsönös illúzióvesztés ellenére e helynek köszönhető, hogy a legrosszabbat elkerülhettük – fejeztem be.

Az Egyesült Államok és nyomában (nem csak) a Nyugat valóban hamar túljutott a nehezén. Nem úgy Magyarország. A nyomasztó élmény: így lehetetlen folytatni, OrbánFidesz földindulással felérő és – ki hitte volna akkor – mindmáig tartó győzelmét hozta. Amúgy, ha nem is nyugodtabb (2015: menekültválság), de prosperálóbb évek következtek 2020-ig. Most a csapás ellenkező irányból, Kínából érkezett. A koronavírus-világjárvány miatt létünket közvetlenül fenyegetettnek éreztük. Azt sem tudtuk, mi vár ránk az utcasarkon. Végletekig fokozva éltük át, amit Pascal már négy évszázada úgy fogalmazott meg: „Egy határtalan szféra belsejében vitorlázunk, örökké bizonytalanságban sodródva.”

Az 1918–1920 között dúló, pontatlanul elnevezett spanyolnátha-világjárvány ötszázmillió embert, vagyis az akkor élők közel egynegyedét megfertőzte. A halálozási szám meglehetősen tág határok közé tehető: legkevesebb tizenhétmilliótól legalább ötvenmillióig. Hozzávetőleg egy és három százalék közötti. Ez a vírus hasonló idő alatt, 2022 végéig az élők legfeljebb egy százalékát fertőzte meg, és a halottak száma a megfertőzöttek egy százaléka közelében volt. Még ha az adatok pontatlanok is, a különbség hatalmas. Annak ellenére, hogy a népesség száma ma több mint négyszerese az 1918-asnak, vagyis a növekmény hozzávetőleg négyszáztizenöt százalék, a fertőzöttek száma alig tizenhat százalékkal haladja meg az akkorit. A halottak száma még kedvezőbb: minimum fele, meglehet, csak egynyolcada a spanyolnátháénak. Ráadásul, annak áldozatai között a fiatal felnőttek aránya meghökkentően magas volt. A különösen veszélyeztetett életkorúak felettébb vén tagjaként kijelenthetem, hogy a COVID–19 méltányosabb. Ott tarol(t), ahol nélküle is a legnagyobb a halandóság. Még gorombábban: sokkal-sokkal valószínűbb, hogy a vírus engem segít hozzá a végső távozáshoz, mint a fiamat vagy unokámat. Ami abszolút rendben van.

És a magyar adatok? A 2022-es országgyűlési választások is bebizonyították, hogy jókora többséget egyáltalán nem érdekli, vajon népességarányosan miért lehetett akár tízezerrel több évente a COVID–19 okozta halál, mint némely közeli jobb helyeken. Egyébként is, a válasz nem különösebben bonyolult: mert ebben is jobbak. Tudjuk (?), és ha tudjuk is, nem éljük át, hogy „Aki megment egy embert, egy egész világot ment meg” (Talmud), továbbá „Bárki meghal, én vagyok a vesztes” (Donne). Minden gond ellenére a ma élők jelentős hányada messze jobb táplálkozási, higiéniai, gyógyítási feltételek között találhatta magát, mint az első világháború végén élők. És még itt volt az egész világ példátlan (hirtelen és hihetetlen) többszöri bezárása hónapokra, mintha egy nem túl fontos kis bolt lett volna. Remélve, hogy a pandémia endémiává szelídül, haszon/kár elemzésnek egyszerre kell megbecsülnie, miként alakult volna ugyanekkora átoltottsággal/maszkviseléssel, ám bezárások nélkül a járvány, illetve a világ és egyes kontinensek/országok gazdasága, valamint oktatása, pszichés és fizikai állapota. A rév meg a vám meséje.

A bezárások után visszapattanóban a gazdaság, de a termelési-kereskedelmi láncok megszakadásának, a hirtelen megugró energiaszükségletnek meg az úgymond járulékos károknak a következménye kevésbé globalizált világban is érzékelhető lett volna. Akkor is, ha az Európa tekintélyes részét gázzal és olajjal ellátó Oroszország 2021 őszén nem kezdte volna manipulálni a gázpiacot (kb. tízszeresére növelve az árat). Még el sem hagytuk a COVID–19 válságot, az éghajlatváltozás miatt kinél az aszály, kinél az árvíz valószínűsége nő. A megterhelő hatást szemléltetendő felütöm a Roget’s 21st Century Thesaurus szinonimaszótárát a válság címszónál. Csapás, előre nem látott esemény, holtpont, katasztrófa, kínos állapot, konfrontáció, szerencsétlenség, megszorultság, szükséghelyzet, trauma, végletesség, vészhelyzet, zűrzavar. 2022. február 24. – az egymásra torlódó válságok hírhedtté váló napja – óta abszolút figyelemre méltó a velük járó két formula: az igazság pillanata és a pont, ahonnan már nem lehet visszafordulni.

Voltaképpen Kelet-Ukrajna egy részének és Krímnek az elfoglalását meg egy utasszállítógép lelövését követően már 2014-ben elértük. De az Európai Unió az általam is nagyra becsült Merkel kancellárral az élén, némi zajongással, napirendre tért felette, ragaszkodva ahhoz, hogy a kölcsönös kereskedelmi előnyök pacifikálják a feleket. Elmulasztották hozzátenni, hogy ha amúgy is pacifikáltak, és fura szokásuk tisztelni a szerződéseket. A nemtörődömség – lenne súlyosabb szavam is – ára az otromba ürüggyel megindított imperialista orosz agresszió. Hetvenhét év elteltével rendkívüli horderejű európai háború. Az előző két világháború Európában, ott is a leglabilisabb kelet-közép-európai területen robbant ki, azzal az eltéréssel, hogy a mostani kezdeményezője atomnagyhatalom. Nyolc éve kisebb költséggel (válsággal) megelőzhető lett volna. Most azonban bárhogy és bármikor érjen véget, oly frappánsan jött el az igazság pillanata, ami a háborút követő években is kizárja a korábbi viszonyok helyreállítását. A folytatást pedig meglátja, aki megéri. (A 2014-et követő évben jelzett menekültválságnál Merkel kancellár ugyancsak döntő szerephez jutott, amikor úgyszólván egy csapásra befogadott kb. egymillió, Ázsiából és Afrikából érkezett illegális menekültet. Akkor is teméntelen gonddal járt volna, ha a befogadóéval azonos a nyelvük, vallásuk és kultúrájúk. De abszolút nem az volt. A jó szándék nem igazán politikai kategória, ahogy a kancellár hamarosan belátta, és itt még módja volt korrekcióra. 2016-ban mindmáig működő megállapodást kötött a török elnökkel, újabb hasonló válság elkerülése érdekében.)

A világválságoknak nem pusztán a szele ér el bennünket. Ami fájdalmas, nálunk fájdalmasabb. Ha értékéből veszít több valuta, a mienk még inkább ezt teszi. Ha megdrágul az energia, nálunk az átlagjövedelemhez képest nagyobb mértékben történik. Ha nő az állami, vállalati és egyéni eladósodás, nálunk fokozottabban nő. Ha infláció van, a mi inflációnk nagyobb, mint akár a közvetlen környezetünkben. Még aszályban is verünk sokakat. Mindez a népnemzeti jókedv, a közelégedettség meg a ragyogó jövőbe vetett töretlen hit kárára válik. Ilyenkor szokták a kormánytól tüstént megvonni a bizalmat. Ezt a helyzetet mint bevált receptet írják fel az ellenzéknek, hogy látványosan felülkerekedjen, ahogy – utaltam rá – csattanósan tapasztalhattuk 2006-tól, már szinte nyomban a választásokat követően. Meg is lett 2010-ben a fényes eredménye.

Most azonban – ez is hungarikum – a recept hatástalan. A páciens az istennek se veszi be. 2022. április elején OrbánFidesz hárommilliót meghaladó tábora a jó másfél hónappal későbbi mérések szerint csak duzzadt, csak duzzadt. Számosan azok közül is a győztest preferálták, akik el sem mentek szavazni vagy voksukat másra adták (miközben az infláció már kétjegyű: 10,7 százalék!). Félreteszem (nehezen) kétségeim a szerepüket pártos újságírókéval összetévesztő közvélemény-kutató cégek vezetői által jegyzett adatok érvényességéről és megbízhatóságáról. Kivált kilenc hónappal az országgyűlési választások után és másfél évvel a kevésbé fontos erőpróbák előtt. Elfogadom a kétmillió-hatszázezer körülire apadt számot (ami egyébként több mint 2018-ban a maximum volt). A lemorzsolódásból az ellenzék egészében képtelen profitálni. Harsányan akciózó része annyival gyarapodott, amennyit elmart sajnálatra nem méltó anyapártjától meg némely kisbolygótól. Pompás alkalom újabb önáltatásra és képtelenségek halmozására. Mária országából Klárika országa? Nagyon nem erre gondoltam, amikor a 2018-as választást követően, majd 2022-ben megismételve az ÉS-ben hangot adtam annak, hogy kihívóként csak hiteles-egységes ellenzéki néppártnak lehet esélye.

A jelen állapotnál kedvezőbb tartósítószert Orbán, ha akarna, se találhatna ki. Gondozza is folyamatosan. Nem mintha hiábavalón és túlkompenzálón tagadni próbált tehetségéből kizárólag erre telt volna. A tehetség – mindössze (?!) – adottságok/képességek halmozódása, ami bizonyos tevékenységnek, ezúttal a menedzseri tehetség sajátos formájának: a politikusi tehetségnek átlag feletti sikeres művelését teszi lehetővé. A több évtizedes (és befejezésének jeleit nem látom) meghatározó szerepnél meggyőzőbb mutató elképzelhetetlen. Ezen nem változtat, hogy fellépésének-működésének se stílusa, se eredménye nem tetszik nekem. Inkább határozottan taszít. Ha az utókor ítélete kellő történeti távlatból negatív lenne, az se a tehetségét vitatná el. Azt boncolgatná, vajon a személyiségét kibontó feltételek között milyen lehetőségei voltak, hogy nemzetét más, kedvezőbb útra irányítsa.

De nincs szükség erre a távlatra ahhoz, hogy Orbán megnyilvánulásainak néhány ismérve világossá váljon. A kilencvenes évektől érvelése-kifejezésmódja folyamatosan veszít formanívójából, és egyre primitívebb. Akkor is, ha a korábbiak variációs ismétlése, akkor is, ha nem; akkor is, ha féligazságokat hangoztat, akkor is, ha komplett koholt valóságot állít elő hevült vagy rezzenéstelen arccal. Nem következtetnék azonban ebből intellektuális hanyatlására/megfáradására. Alkalomadtán nem(csak) komolytalan külföldi politológusokkal, történészekkel vagy éppen politikusokkal találkozva, illetve műveikről beszámolva, rokon- és ellenszenvi társainál igényesebb és rugalmasabb elméről árulkodik.

Ezzel összhangban egyre hatékonyabban megtanulta felismerni és rájátszva alakítani a törzsszavazóinál hol többé, hol kevésbé tágasabb kör fogékonyságát, várakozását, mentalitását, meggyőződését. A Tárki Zrt. 2009  tavaszán végzett reprezentatív vizsgálatai szerint a magyar társadalom értékszerkezete bizalomhiányos. A normakövetésre és normaszegésekre vonatkozó attitűdjeink felemások. A paternalizmus meg az igazságtalanságérzet uralkodik. A magyar gondolkodásmód jegyei a nyugati keresztény kultúra magjától távol, az ortodox kultúrához közel vannak. Az alapvető kulturális értéktérképen Magyarország Bulgáriához, Moldovához, Ukrajnához vagy Oroszországhoz közelebb található, mint Szlovéniához, de akár Csehországhoz vagy Szlovákiához. Lengyelország, a baltiak és a nyugat-európai országok? Ugyan. A „keleties” beállítottság még a magyar felsőfokú végzettségűekre is jellemző. Magyarország a nemzeti jövedelmet és teljesítményt mérő saját bruttó hazai termékéhez képest is zárt, hatalmi erőt tisztelő, intoleráns, azonnali sikerre/jutalomra törő, a következményekkel nem számoló társadalom. Az ellenirányú belső tendenciák, szellemi és testet öltött intézményeikkel elégtelenek.

A 2010-es ciklustól kezdve Orbán alapjában ehhez tartja magát. A képlet nyugatiasabbá formálásának kockázatát végképp elvetette. A befolyásolás/befolyásoltság amilyen kölcsönös, olyan tartós. Orbán nem Cipolla, és hívei nem mindannyian Mariók, habár a művelet meghökkentő eredményt hozott. Miféle keleties attitűdből volna levezethető, hogy a folyó háborút honfitársaim, jócskán túl a totaliter Orbán-hitűeken, egyáltalán nem élik át zsigereikig ható orosz bűntettnek? Lanyhának is csak fenntartással nevezhető együttérzés a korántsem angyalian ártatlan, de pokolian szenvedő és konokul ellenálló áldozattal. Kirívóan csekély támogatás, az is vonakodva. Zord homlokráncolás, hogy példánk – lám, milyen romlott ez a világ – se közel, se távol nem talál követésre. Pedig már rég béke lenne. Meg szankciók se, infláció se. Ja, és Ukrajna se. Szégyellem magam.