Élet és Irodalom,
LXVII. évfolyam, 8. szám, 2023. február 24.
KOVÁCS ZOLTÁN
Ha mindig szerencséd van, az is lehet, hogy tudsz valamit – mondta hétvégi évértékelő beszédében a miniszterelnök, majd biztos, ami biztos, még valahogy odaráncigálta a baloldalt, és azt üzente, hogy a győzelemhez nem elég a sok millió dollár és a befolyásos pártfogók. „A győzelemhez, kedves Barátaim, szív kell, és nem elég a szerencse” – összegezte a kormányfő. Ami a beszédet hallva fixen megállapítható: pillanatnyilag nincsenek nagy szónokok az országban, de minek, ha ennyi is elég a kétharmadhoz.
Kétségtelen, Orbán eddig bármit tett, legyen az IMF-ügy, a nyugdíjalap annektálása, paktálás Putyinnal, valamiképp, ahogy mondani szokás, kiforogta magát (a Putyin-ügy azért még erősen zajlik), és kétségtelen, ezekhez szerencse is kellett. A miniszterelnök azonban láthatóan vérszemet kapott, koponyájában ez ma már úgy áll össze, hogy neki mindent lehet. Ez az ember egykor demokrata volt, mára kiiktatta a társadalom demokratikus intézményeit, üldözi a civileket, megőrjíti, ha valaki mást mond, mint ő. Ez az elaggás nyilván nem egyetlen nap alatt történt, miként az ember sem úgy öregszik, hogy leroskad egy székre és azonnal megőszül. Ahogy nem is egy nap alatt tanul meg féregként élni: olvashatjuk Franz Kafkánál, hogyan megy ez, hogyan is történik az átváltozás. Elszenvedni legalább annyira keserves, mint látni. Diktátor nem egyetlen nap alatt lesz, ahhoz évek kellenek. Kiváló példa erre a Fidesz-közeli fiatal elemzők egész csapata: lelkesen vagy félig lelkesen éveken keresztül magyarázzák, hogy az illiberalizmus csak a gazdaságra vonatkozik, ettől Orbán még demokrata marad. Ez természetesen nem igaz. A gazdaság államosítása – illiberalizálása, ha úgy tetszik – egyszersmind a gondolkodás és a cselekvési lehetőségek szűkítését is jelenti. Ahogy annak idején a hetvenes-nyolcvanas évek gazdasági nyitása egyben a gondolkodás nyitását is jelentette.
A miniszterelnök fenti szerencseelméleti fejtegetésének persze vannak előzményei.
2014-et írunk, ismerős és emlékezetes kép a magyar közelmúltból. A magyar miniszterelnök az 1-es buszon az Oktogon felől utazik a Bajcsy-Zsilinszky út felé, tekintete a tovasuhanó balettintézetre vetődik. „Kié most ez az épület?” – kérdi a legcsekélyebb érdeklődés nélkül. „Valami portugáloké”, hangzik a közelből. „Kell ez az épület?” – kérdi Orbán a mellette kapaszkodó, úgyszintén látványbuszozó főpolgármestert. „Kell” – mondja Tarlós. „Na, hát akkor törvényt hozunk az ügyben.” De akkor még alig hagyták el az Operát, ki tudja, mi lett további épületek sorsa, vagy hogyan alakult korábban a Divatcsarnoké. Egyetlen buszozás, ki tudja, hány törvény. Ezen az egészen jót mulat a szintén látványutazó újságírói csapat – ne legyen kétség, az ellenzéki szaktársak is igen jót derültek, pedig hát a nyájas kollégák azt a keserű pillanatot örökíthették volna meg, amikor két jobboldali politikus a demokrácia, a józan gondolkodás és nemkülönben a törvényesség határait próbálgatja, azt, hogy meddig lehet elmenni. Hát elég messze. Korábban a magánnyugdíjpénztári vagyont már erőszakosan államosították, a Margitszigetet eljárási és előkészítési szabályok megszegésével egy éve elcsatolták Angyalföldtől. Ez ellen még Áder János is vétót emelt: az Európa Tanács Helyi Önkormányzatok Chartájára hivatkozott, amely kimondja: „Nem lehet megváltoztatni a helyi önkormányzatok határait az érintett közösségekkel való előzetes konzultáció, vagy ahol ezt törvény lehetővé teszi, esetleges helyi népszavazás nélkül.” (A törvényt Navracsics Tibor készítette elő, aki újabban komoly erőfeszítéseket tesz, hogy bizonyítsa, a magyar kormány mindenütt törvényesen járt el.) És hol voltak még a lakossági tiltakozások ellenére nemzetgazdasági beruházási területekké átminősített önkormányzati földek. A törvényekkel lefedett erőszakoskodás.
Ehhez képest ugyanebben az évben – 2014-et írunk – Orbán tekintete az Egyesült Államokra vetül, Tusnádfürdőn rosszalló megállapításokat téve, a jog és törvényesség pompájában díszelg: „Megtörténhet az, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy az Egyesült Államokban – tegnapi hírt láttam – az Egyesült Államoknak talán a Szenátusa, az is lehet, hogy a Szenátus és a Képviselőház együtt úgy döntött, hogy beperli az amerikai elnököt folyamatos hatáskörtúllépés miatt. (NB. ekkoriban az Egyesült Államok elnöke Barack Obama – KZ.) És amikor ezek mögé nézek, kiderül, hogy nemhogy beperlik, többször elítélték már az amerikai elnököt hatáskörtúllépése miatt… Képzeljék el Magyarországon, amikor a parlament beperelné a magyar miniszterelnököt hatáskörtúllépés miatt, és akkor a bíróság el is ítélne. Meddig tudnék én hivatalban maradni, tisztelt hölgyeim és uraim?” Hát persze, bármeddig, de vajon mi kavaroghat ebben az agyban, amelyikben a szenátus egyenlő a parlamenttel, és még az is belefér, hogy utóbbi még be is perli a kormányfőt, amelyiket maga amúgy kétharmaddal támogat. Különben pedig a világ civilizált környezetében egyáltalán nem az a hír, hogy az elnököt vagy a kormányfőt hatásköri túllépések miatt elítélik, hanem az, hogy a hatásköri túllépéseket nem torolják meg.