444.hu, 2023. február 23.
UJ PÉTER
130.0.1. Hát mostan azért is megállom, kedves hallgatóim, hogy ne a kézenfekvőn hergeljem magunkat – Úristen, orbánozás! orbánozás!!!, ahelyett, hogy lemennák vidékre és megoldanám az emberek problémáit –, mondjuk azon, hogy mégis hogyan juthattunk idáig, amikor egy miniszterelnöki „évértékelőben” (valójában: szokásos kortesblabla, mint minden, mindig) nincsen már állítás, amit komolyan tudnék (tudnák) venni, vagy bármilyen átfedésbe hozni az általam ismert valósággal, és hogy ez mégsem volna így normális, és nyilván nem kedves hallgatóimat kellene győzködnöm, hogy hát nézzenek már rá az éppen aktuális gáz- és olajárakra, utána próbálják az inflációt Brüsszel/Nyugat/Soros/szangció nyakába varrni, de ezt is lejátszottuk már párszor, és hát inkább Nagy Ferónak meg Fábry Sanyinak kéne ajánlgatnom a módszert, mert ők ugye láthatólag egész másban vannak.
Akkor most mindez meg van állva, és kultúra vagy micsoda következik. Inkább mozi. Magyar.
130.1. Nem mindegy, hogy disztópia vagy diszkópia
130.1.1. Miszerint némileg értetlenül izélom, hogy a millenniálosok (tudják, akik tönkretették az internetet, a mozit, a tetoválásokat, kábé mindent) kultuszfilmművészeti csimborasszóvá próbálják emelni a Kontroll című szórakoztatóipari produktum piedesztálját. Szegények nincsenek eleresztve magyarfilmből, nem az ő hibájok, de azért az indokolatlanul kaseratív pszeudoálpótmítoszgyártásnak is megvan (megvolna) a határa. Tehát mielőtt előre megfontolt gondatlanságból megnyitnánk itten az Antal Nimród Tudásközpontot, próbáljuk meg egy kicsikét helyregyalázni a méltatlanul körbeapológiázott alkotást, és szembeállítani egy sokkal értékesebbnek tűnő, de sokkal kevésbé összehájpolt, tíz évvel korábbi magyar filmmel.
Mert szilárd (sziklaszilárd, demeterszilárd) meggyőződésem, hogy a Kontroll még a rendszerváltás utáni, tényleg nem túl izmos magyar filmmezőnyben sem minősíthető kiemelkedőnek. Művészi micsodáját tekintve. Oké, közönségfilm, és éppen ez az az időszak, amikor már a „magyar közönségfilm” szintagmát is oximoronszerűségként kellett értelmezni, tehát egy ilyen próbálkozás alanyi jogon szenzációszámba ment, pláne hogy rendezője Amerikában iskolázott, a hollywoodi vizuális nyelvet minimum középfokon bíró fiatal szakember, a közönségnek meg – mondom, ki volt az éhezve rendesen – nem kelletett sok, az első rendesen, amerikásan megkamerázott kockáktól hasra is esett az álla.
130.1.2. Antal Nimród látott és vezetett már rendes forgatást, tudja, hova kell állítani a kamerát, tudja, hogyan kell megcsinálni egy verekedést, hogy verekedésnek is nézzen ki, ne dzsesszbalettnek vagy mozgáskoordinációs zavarnak, a futás meg futásnak, satöbbi, és ez már bőven elég itthon vérprofinak, „amerikai stílusúnak” tűnni. Ettől még színészeink persze úgy igazán béna-magyarosan túljátszanak, a hollywoodi fazonú akciókomédia-kliséjelenetek ugyan a magyar átlagnál jobb minőségűek, de az igazi amerikainál sutábbak.
Antali profizmus ide, amerikás magabiztosság oda, a bizonyos részleteiben szépen kidolgozott film (Pados Gyula operatőr mestervizsgája) mégis tele van igazi, rosszmagyarfilmes üresjáratokkal. A kamera mögötti amerikaiprofiskodás sem leplelezheti, mennyire nincs megírva a fogatókönyv. Illetve, ami meg volt írva, az kábé húsz percre, de inkább negyedórára elég, onnantól a szokásos magyaros lötyögés, semmi habosítva, kínos oldalazgatás. Mintha egy jó videoklipet akartak volna nagyjátékkéfilmmé fújni. (Nem kizárt, hogy tényleg ez volt a terv. Antal elég jó kliprendező volt.) Ilyenkor van Mucsink, Schererünk, Badárunk, megoldják, összehülyéskednek valamit. (És kábé erre a modellre épül évtizedeken át a magyar közönségfilmipar.) De még ez is menthető lett volna, ha van hozzá néhány eredeti, erős művészi ötlet, ami viszont nem is lehetett, mivel „közönségfilm” (kisebb egyenlő: hollywoodi klisék magyar manírokkal) volt a cél.
130.1.3. Tizenhárom évvel a Kontroll előtt már volt – szerintem érvényesebb, színvonalasabb – kísérlet mérsékletlen amerikás magyar közönségfilm megalkotására, ráadásul a disztópikus (sőt: föld alatti!) kváziscifi zsánerében, ami minimum ritkaság hazai pályán, és ez ugrott be nekem minap, valami langyos Netflix-disztópia okán: a Meteo.
130.1.4. Monory Mész András filmjének bemutatóját annak idején talán némileg háttérbe szorította az évszázad egyik legnagyobb hazai szórakoztatóipari projektje, az úgynevezett rendszerváltás: éppen egy hónappal az első szabad választások előtt, kampányidőben, fél évszázada nem tapasztalt közéleti zsongás csúcsidejében nyitott a mozikban.
Ezzel azért nehéz lehetett konkurálni hírverésileg. Pedig igyekeztek egyébként, a filmnek minden korábbinál erősebb és ötletesebb rekmlámkampánya volt, mai napig emlékszem, hogy ott parkolt a főszereplő, lesmirglizett Csajka a Felszabon napokig.
De a filmnek nemcsak a kampánya esett történelmi kútba. Kicsit a tartalma is, mivel még a nyolcvanas években készült, és a nyolcvanas évekről szól (annak ellenére, hogy nem akkor játszódik), de már másik évtizedben, tök másik világban, tök másik rendszerben, tök másik táradalomlélektani helyzetben mutatták be.
130.1.5. A Meteónak és a Meteóban viszont megvan az, ami a Kontrollnak nincsen: forgatókönyve. Sztorija. Eleje, közepe, vége. Értelme.
Bereményi Géza írta, ami nyilván nem nagy meglepetés, évtizekeden át szinte csak ő volt képes épkézláb filmforgatókönyvet írni. Hozzá kell tenni, nem ez a legerősebb Bereményi-könyv, az életrajziak, a Megáll az idő és az Eldorádó is jobb, a Meteón lehett volna még néhány kört motorozni, igazítani mondjuk a főszereplők nyelvezetén, ami hol telitalálat, hol kínosan erőltetett, semmibe vesző műszleng.
130.1.6. Az már nem a forgatókönyv, hanem a rendező érdeme, hogy a Meteo képeivel, utalásaival, helyszíneivel, minden módon a magyar avantgardba és undergroundba kapaszkodik, egyik helyszíne a neoavantgard mozgalom történetében is fontos Ganz-telep pincerendszere, ahol az egyik főszereplő, Kistamás László, akkoriban épp a Balkan Futourist zenekar tagja, társaival éppen a forgatás idején nyitja meg a később Fekete Yuk néven ismertté váló klubot. De különböző formákban megidézi a film Bódy Gábort, Xantus Jánost, Jeles András színházi projektjeit, sőt Tarkovszkíjt is, több utalást nyilván csak erősen hiányos filmes tájékozottságom és rossz memóriám miatt nem ismerek fel.
130.1.7. Szemző Tibor és Másik János nyomasztofuturisztikus zenéi tökéletesen disztópizálnak, és igazi filmzenék, hajtják a képeket, a filmet előre. Ez nem valami félkommersz prüntyögés csak azért, hogy ne legyen csend, és soundtracket lehessen forgalmazni CD-n.
130.1.8. A Meteo messze nem hibátlan film. A túlszínészkedés itt is van bőven, pláne, hogy az egyik főszereplő a legtúlabb magyar túlszínész, Eperjes Károly, aki éppen a nagy Bereményi-áttöréssel (Eldorado) a háta mögött néha zseniális, néhol meg egészen kontrollálatlanul az „Eperjes megint emlékezetest alakít” karaktert alakítja Berlioz helyett. (Ez a Cseh Tamás-lemezes névválasztás sem túl stílusos egyébként, hogy egy újabb forgatókönyvproblémát jelezzünk.)
130.1.9. De viszonylag szépen van itten adagolva jellegzetes kelet-eu reménytelenségek és remények random kavargó katyvasza (nincs az a szisztéma, nincs, ugye), zeitgesitiag meg a komputerek akkor még a nagy közönségtől nagyon idegen, nagyon távoli, félelmetes, de beláthatatlan jótéteményeket ígérő (elvisz a tutiba), 8 bites, csipogó, pixeles világa.
Szóval a Meteo minden hibájával együtt fontos filmnek tűnik ma is, megkultozhatónak, ellentétben az ellenőrparódiák értelmetlen rohangászásával.