A mindegybe, és tovább

Az enervált, unalmas politikai évadnyitók között a legerősebb mondat, ahogy lennie kell, egy rocklegendától hangzott el, Nagy Ferótól. Ó, azok a kilencvenes évek! Amikor még nem jogászok és hivatásos politikusok töltötték meg a Parlamentet, hanem hemzsegtek ott az írók, költők, tudósok, és hozták a maguk lényeglátását.

„Legyen ember, nyilván Viktor, aki megmondja, hogy na, erre fogunk menni. Az mindegy, hogy az nem jó irány. Egy a lényeg: ha elhisszük, akkor jó irány.” Ezt mondta Feró, ellazultan imbolyogva a Hír TV székében, és többet tett ezzel a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megértéséért, mint egy tucat tanulmány.

Szembeötlő például, hogy a nyilatkozó a jelek szerint régóta nem próbált valahonnan valahová eljutni. Alapvetően ha az ember a legközelebbi benzinkutat vagy kocsmát keresi, esetleg a hazafelé vezető utat, akkor nem mindegy neki, hogy jó-e az irány. Éles válságban, például az erdőben vagy a sivatagban úgyszólván elsődleges az irány helyessége, a dallama meg a történelmi örökséghez való viszonya pedig szinte mellékes.

Van abban egy úri, sőt dzsentroid nihilizmus, amikor magát az irányt így lefokozzuk.

Nem tesz ilyet tengerész, pilóta, vállalatvezető, de még egy kirándulást vezető osztályfőnök sem, mert őt aligha mentenék fel a szülők azzal, hogy meggyőzően mondta, merre fognak menni, ha aztán helikopterrel kell kiszedni a szakadékból az összemorzsolódott gyerekeket.

Feró azonban mégis pontosan képezi le a tábor életérzését: tudatában van annak, hogy ő az irány helyességéről nem győződhet meg, hiszen már a terep megismeréséhez is ellenséges sajtót kellene olvasnia. Ennél is fontosabb, hogy eljutott az agyáig: nincs ám garancia arra, hogy nem tévedtünk el. Ezt megerősíti a miniszterelnök beszéde, amelyből kiderül, Magyarország álláspontját kizárólag a Vatikán osztja, ami tekintettel a két ország jelentősen eltérő adottságaira, nem vetít előre sok sikert, hacsak fel nem építünk gyorsan egy pápát, nyilván Viktort. De még úgy se biztos.

Vajon mikor teheti meg az ember, hogy ilyen nagyvonalúan lemond arról, hogy az irány helyességéről meggyőződjön? Mikor engedheti el a gyeplőt ennyire hátradőlve? Akkor, ha nem az ő bőrére megy a vásár. Ha Nagy Feróval ketten bóklásznánk a Bükkben éjnek évadján, és nemhogy a sör, de a vizünk is fogytán lenne, akkor minimum elkérné a térképet, hogy ellenőrizze az irányt, mielőtt nekiindulunk.

A jó meleg stúdióban könnyebb úszni az árral. Az irány, amit ilyen könnyedén leokéz, másoknak jelöli ki az utat. Tanároknak, orvosoknak, ápolóknak, diákoknak, vállalkozóknak, önkormányzatoknak – de őket meg nem hívják be kommentálni a nyilvánviktor beszédét, szóval coki. Ők fognak szomjan kódorogni az erdőben, Feró meg a vadászházban csapatja, és szívesen elénekli újra meg újra, hogy mindegy.

Egy éve indította el ocsmány háborúját Oroszország. Oroszok milliói bólogatnak azóta is az émelyítő dallamra, miszerint legyen ember, aki megmondja, merre fogunk menni. Van. Megmondta.

Az már rég kiderült, hogy nem jó az irány. De ha elhiszik, akkor mehetnek arra még százezrek, rongyokban, rozsdás kalasnyikovokkal. És ha milliók mennek neki a géppuskának egymás után hónapokig, akkor végül csak elfogy a lőszer odaát, és kiderül, hogy jó irány volt az, csak át kellett hidalni a nehézségeket hullákkal. További mozgósítással akár Bahmut alsó is bevehető, lényeg, hogy továbbra is elhiggyék elegen, hogy az a jó irány, és aki nem hiszi, annak meg verjék be gumibottal a pofáját.

Ennél nincs is jobb példa arra, milyen veszélyes, amikor a birka a tompa körmével boldogan a húrokba csap örömében, hogy van, aki megmondja neki, merre menjen.

Talán csak egy. Maga Nagy Feró.

Lázadó zenészként, és nem utolsósorban rádiós műsorvezetőként emelkedett fel. Volt akkor is ember, aki megmondta az irányt, nem is egy: Kádár Jánostól Aczél Györgyön át Erdős Péterig tartott a parancsnoki lánc, amelynek a végén az jött ki, hogy neki nem lehet lemeze, mert túlságosan kezelhetetlen, hovatovább felforgató. Érdekes, akkor még nem csodálkozott rá, mekkora adomány, hogy van ember, nyilván János, aki megmondja, merre. És az se baj, ha téved, legfeljebb őt, Ferót eltapossa az úthenger. Pedig eljátszhatta volna az amuri partizánok dalát engedelmesen, ahogy most teszi, csak nem volt még hozzá eléggé csótány.

Keresett más lehetőséget, mert akkor a pártállam tagoltabb és sokszínűbb volt, mint ma, és a rádióban kapott is mikrofont. Százezrek hallgatták, mert arról beszélt, hogy nem annyira jó az irány. Érdekes, akkor még nem jutott eszébe, hogy elég lenne hinni az MSZMP Központi Bizottságában. Csak most, amikor a Központi Bizottság hinni kezdett benne. Meg aztán elmúlt harminc év. Könnyebb ma már csak felfeküdni a víz színére, püffedni kicsit és oszlásnak indulni, és eldörmögni akár hamisan, hogy mindegy. Hátha valaki még hallgatja a műsort.

Évszázadok felvilágosodása áll velük szemben:

soha semmi nem válik igazsággá attól, hogy hisznek benne. Tragédiává viszont nagyon könnyen.

A szerző a HVG újságírója