Élet és Irodalom,

XLIV. évfolyam, 36. szám, 2000. szeptember 8.

ADAM MICHNIK

Az idősebb Alexandre Dumas jól tudta, hogy húsz év alatt a bátor testőrök is megváltoznak. Sorsukat a lengyel testőrök sem kerülhették el. A mai Lengyelország már egy más ország. Kommunista diktatúrából parlamentáris demokráciává és jogállammá vált, ahol minden emberi jogot tiszteletben tartanak. A Szovjetunió csatlósából független ország, a NATO tagja lett. A hajdani tervgazdaságot az állandó hiány és szegénység jellemezte; ma az ország a piacgazdaság szabályai szerint működik, és büszkék vagyunk a dinamikus növekedésre. Mindennek ellenére a lengyelek távolról sem eufórikus hangulatban ünneplik a Szolidaritás független szakszervezet megalakulásának huszadik évfordulóját. Az 1980. augusztusi forradalom két gyermeket hozott a világra: Lech Wałęsát és a lengyel demokráciát. A közelmúltban, az új elnökválasztás előtt, a jelöltek az átvilágító bizottság előtt adtak egymásnak találkozót: Lech Wałęsa, 1980 augusztusának történelmi hőse, Lengyelország béke Nobel-díjas volt elnöke, és Aleksander Kwaśniewski, a jelenlegi elnök, a posztkommunista párt volt elnöke, aki elfogadta a demokratikus rendet, a piacgazdaságot és az Európai Unióhoz való csatlakozást. Mindkettőjüket azzal vádolták, hogy a kommunista diktatúra rendőrségének besúgói voltak.

E szomorú idiotizmust a Gazeta Wyborcza így kommentálta: „Képzeljük el Franciaországot. Az elnökválasztás előtti napon kiderül, hogy a bíróságnak döntenie kell arról, vajon de Gaulle tábornok, akit politikai ellenfelei a nácikkal való együttműködéssel gyanúsítanak, indulhat-e jelöltként. Nem, ez elképzelhetetlen (…).” Majd az újság így folytatta: „A hivatalban lévő elnököt, aki egyben elnökjelölt is, és a közvélemény-kutatások tanúsága szerint magáénak tudhatja az állampolgárok 60 százalékának bizalmát, azzal vádolják, hogy hazudott, amikor nyilatkozatban tagadta a titkosrendőrséggel való kapcsolatát(…) Ez azt is jelentené, hogy az állampolgárok 60 százaléka nem szavazhatna többé saját jelöltjére.” A lengyel demokrácia szerencséjére a bírák nem találtak bizonyítékot a két férfi ügynöki múltjára: mindketten jelöltethetik magukat. De a vádak keserű szájízt hagytak maguk után. Sikerült megmérgezni a Szolidaritás megalakulásának évfordulóját.

*

Húsz évvel ezelőtt Lengyelországban csoda történt. A munkások sztrájkja az egész országot megbénító általános sztrájkká terebélyesedett. A gazdasági követelések egy alapvető feltételhez vezettek: a szabad szakszervezetek szükségességéhez. A gdański hajógyárak sztrájkját a demokratikus ellenzékkel és a munkások védelmére alakult bizottsággal (KOR) kapcsolatban álló személyek irányították. A hatalom tíz napig a sztrájk elfojtásával kísérletezett, s csak ezután kezdődhettek meg a kommunista kormány és a sztrájkolók között a tárgyalások. Az így létrehozott egyezmény értelmében először jöhetett létre kommunista országban független szakszervezet, a Szolidaritás, amelyik valójában a kommunista diktatúra ellen a szabadságért küzdő nemzeti konföderáció volt. 1981-ben a kommunista Lengyelország már a szociális tiltakozások eseménydús történetére tekinthetett vissza. 1956-ban Poznanban volt tömeges munkásmegmozdulás. Ezzel egy időben a kommunista párton belül is bekövetkezett egy lázadás, amelyik a sztálinista vezetőket elsöpörve Wladyslaw Gomulkát juttatta hatalomra. Őt később Edward Gierek követte, egy olyan kommunista, aki szomjúhozta a nyugati hiteleket és a nyugat-európai politikusokkal való személyes kapcsolattartást. A Gierek-kormány genetikus örökségként hordozott egy tabut: munkásokra lövetni nem szabad. Az politikai öngyilkosság lenne.

Az 1976-os munkásmegmozdulások idején a kommunista hatalom nem fordult a hadsereghez. Ez az óvatosság tette lehetővé a KOR létrejöttét, a demokratikus ellenzék és a születőfélben lévő független társadalom első intézményét. A KOR-t a hatalom üldözte, de nem semmisítette meg. Ebből a közegből nőttek ki később a szabad szakszervezetek.

A Gierek-csapat gazdaságpolitikája teljes csődhöz vezetett. De a nyugati kölcsönök függővé tették a kommunista hatalmat a nyugati kormányoktól. Gierek Helmudt Schmidt és Valéry Giscard d’Estaing megbecsült tárgyalópartnere akart lenni. És mindig újabb hitelekre volt szüksége. Mindennek a demokratikus ellenzék iránt tanúsított relatív tolerancia volt az ára. Mindennek tetejébe Karol Wojtyla bíboros pápává történő megválasztása is különös jelentőséget adott Lengyelországnak. A katolikus egyház különleges szerepe, egy szuverén állam egy nem szuverén csatlós államban, hirtelen új dimenziót kapott. Az új pápa 1979 tavaszi lengyelországi látogatása sokk volt, gyökereiben forgatta fel az országot. A szabadságra és nemzeti függetlenségre áhítozók végre egymásra találtak. Ők voltak azok, akik 1980 augusztusában a gdanski hajógyárak falára a pápa képe mellé a demokratikus ellenzék bebörtönzött tagjainak fényképét is kifüggesztették.

*

1981 augusztus: a lengyel forradalom, amelynek éltető ereje, a Szolidaritás, a kompromisszumok és az önkorlátozás útját választotta. 1956-tal ellentétben a szikra nem a kommunista pártból pattant ki. Az 1968-as prágai tavaszhoz képest is ez volt a nagy különbség. Ez a forradalom nem egy újabb szocialista utópiát akart megvalósítani. Emlékszem, én is azt gondoltam, hogy nem emberarcú szocializmust akarunk építeni, hanem mindenáron meg akarjuk védeni magunkat a kommunizmustól. Lengyelország soha nem volt olyan szép, mint akkor. Soha életemben nem találkoztam annyi energiával, önzetlenséggel és nagylelkűséggel. Tizenhat hónapon át tartott a hatalommal vívott csatákon keresztül a rendkívüli állapot bevezetéséig.

A Szolidaritás nagy vérkeveredésből született. A rendkívüli állapot bevezetése után a börtönben vagy az illegalitásban a hibákat elemeztük: ez a szakszervezet a nemzeti szolidaritás frontja volt, az azt létrehozó társadalom valamennyi erényével és hibájával – egy olyan társadaloméval, amelyiknek negyven éven át nélkülöznie kellett a demokrácia intézményeit, a politikai kultúrát, amelyet folytonos hazugsággal bombáztak, megaláztak, amelyik lázadó és bölcs is volt egy időben, és ahol a becsület, a szabadság és a szolidaritás volt a végső érték. A Szolidaritás a dolgozók demokratikus mozgalma volt egy antidemokratikus környezetben, a totalitárius rendszer keretei között. Mindez nem volt egyszerű. Egy széles körű mozgalom, követhető minta nélkül, amelyik a hatalommal vívott napi küzdelmekben formálódott. Könnyen belesodródott egyáltalán nem lényeges konfliktusokba is. Rendezetlen mozgalom volt. Egy acéllábú, de agyagkezű óriás. A központ erős volt az üzemekben, a munkások között, de fegyvertelen a tárgyalóasztalnál. Vele szemben pedig olyan partner ült, aki csak egy dologhoz értett: megtörni a társadalmi szolidaritást.

Harminchét éven át gyakorolta ezt a mesterséget. Hatalom a morális és pénzügyi csőd állapotában. Egyedül – és a Szolidaritás ezt figyelmen kívül hagyta – az elnyomó apparátus maradt érintetlen. A demokratikus parlamenti és helyhatósági választásokat követelő Szolidaritás-aktivisták mintha elfelejtették volna, hogy ezek a követelések a közelgő vég meghirdetését jelentették a hatalomnak. Ismételjük: a Szolidaritás soha nem akart kormányozni, és nem követelte a kommunisták lemondását. A hatalom apparatcsikjai azonban így értelmezték a követelések üzenetét. A decemberi államcsíny volt a válasz.

A Szolidaritás hármas felszabadítást tűzött ki célul: az állampolgárét, a nemzetét és a dolgozókét. Háromféle lengyel tradíció találkozópontja volt ez. Egyesek, jobboldali meggyőződéssel, a kommunizmus elleni harchoz csatlakoztak egy nemzeti (nem szovjet) és katolikus (nem ateista) Lengyelország nevében. Mások, a baloldali érzelműek, munkásirányítást követeltek az üzemekbe a kommunista bürokraták helyett. A demokratikus értelmiség képviselői pedig a szabadság ügyének biztosítékát látták a Szolidaritásban. Ez a sokszínűség adta a Szolidaritás erejét. De későbbi széthullásának is ez volt az oka. Az illegalitásba kényszerített és üldözött szervezet túlélte az 1981 decemberétől 1989 februárjáig, a „kerekasztalnak” nevezett tárgyalásokig terjedő időszakot. A megváltozott nemzetközi helyzet, a moszkvai peresztrojka lehetőséget adott a lengyel helyzet tárgyalásos megoldására.

*

A „kerekasztalnál” kidolgozott kompromisszum magyarázata mindkét fél gyengeségében keresendő. A kommunista hatalom megértette, hogy túl gyenge a Szolidaritás megsemmisítéséhez. A Szolidaritásnak pedig szintén nem volt elég ereje a hatalom megragadásához. Lengyelország, és talán egész Európa szerencséjére a lengyelek képesek voltak a tárgyalásra és kölcsönös megértésre. Ebben nagy érdeme volt annak a két férfinak, akik nem sokkal korábban még halálos ellenségek voltak: Lech Wałęsának, a Szolidaritás vezetőjének, és Wojciech Jaruzelski tábornoknak, a diktátornak, aki bevezette a rendkívüli állapotot, de aki később a kommunista diktatúrát is lerombolta. Lengyelország köszönettel tartozik ennek a két férfinak, akik nélkül a „kerekasztalnál” létrejött kompromisszum nem lett volna lehetséges. A lengyel történelem keserűsége, hogy honfitársaink mára a legcsekélyebb hálára sem képesek. Én soha nem kételkedtem abban, hogy húsz évvel ezelőtt, éppen itt, Lengyelországban kezdődött meg a berlini fal lebontása. Ekkor történt meg, hogy a gdanski hajógyárak munkásai végleg megfosztották legitimitásától a kommunista rendszert. Majd a Szolidaritás 1989-ben másodszor is megmutatta, hogy egy diktatúra szétverése vérontás nélkül is lehetséges. Lengyelországban voltak először olyan választások, melynek következményeképp egy egész nemzet utasította el a kommunizmust; és Lengyelország ma is példát ad abból, hogyan tud egy ország jó kapcsolatokat kiépíteni szomszédaival és saját nemzeti kisebbségeivel.

Mégis, húsz év elteltével és győzelmük után a lengyel testőrökből hiányzik minden győzelmi mámor. Életükben minden megváltozott. Az illegalitásban vagy börtönben töltött évek után a Szolidaritás ellenzékijei az „establishment” tagjaivá váltak: miniszterekké, nagykövetekké, képviselőkké. A politikai paletta teljes szélességében. És mégis keserűek. Miért nem bontunk pezsgőt? Azért, mert mi, lengyel testőrök, húsz év elmúltával saját hősi múltunk áldozataivá váltunk. Elfelejtettük, hogy az érdemeknek végük, mihelyt rossz ügy szolgálatába állunk. Ezért történhet meg, hogy a lengyel társadalom szinte bizonyosan egy hajdani kommunistát, Aleksander Kwaśniewskit választja majd elnökéül. Aleksander Kwaśniewskit hallgatva a Szolidaritás testőreinek büszkeséget kellene érezniük, mert ez a hajdani kommunista éppen az ő értékeikről beszél: a függetlenségről, a parlamentáris demokráciáról, az emberi jogokról, az Európai Unióról és a piacgazdaságról. Ez váratlan siker, amelyre egyáltalán nem számítottunk. De igazi siker.

(Szerkesztette és fordította: Petőcz György)