Nekünk nem Mohács kell

Már dolgozik a mohácsi csata forgatókönyvén Rákay Philip, tűrve a balsors nyűgét s nyilait, melyeket lendületes ecsetvonásokkal vázolt fel a minap: kicsúfolták a gyerekeit az iskolában, és egyesek még a Mercedes terepjárót is felemlegették, ami tisztára Tanácsköztársaság. A producer úr szereti a grandiózus képeket, például a mohácsi csatáról szóló filmjét már most úgy írja le, hogy olyan lesz, mint A Rettenthetetlen; mármint nyilván annyira lesz olyan, mint amennyire vörösterror rácsodálkozni a puszta fideszességgel összekapart vagyonra. Számára tök ugyanaz, mindenki más meg ordítva röhög.

Nem megy ez nekik. Mivel azonban mindent még nem gyűrtek a seggük alá, megszülethetnek az igazi magyar hőstörténetek, pátosz és giccs nélkül akkor is, ha magáról a giccsről szólnak, és ehhez állami milliárdok sem kellenek, csak hozzáértés meg teljesítménykényszer. Zámbó Jimmy történetéből nem a Filmalap vagy a százmilliárdokat elégető közmédia csinált sorozatot, nem kormányrendelet adott alá pénzt és paripát, hanem az RTL. És senki sem azért nézi meg, mert politikailag illendő, hanem mert érdekes, hiteles és főleg mert nem érezzük úgy, hogy le akar tolni a torkunkon egy iskolai ünnepélyt.

Zámbó Jimmyt milliók imádták, és milliók hánytak a giccstől, ami négy oktávon áradt belőle. Ettől ideális téma: harminc alatt mindenki tud róla. Az Aranybulla vagy a mohácsi csata nem vált ki érzelmeket senkiből. Jimmy igen – ezért jó téma annak, aki nézőkre is igényt tart.

Jimmy az RTL saját hőse és halottja volt; a bőrt lehúzták róla életében és halálában. Mégis tisztességes, igazságkereső alkotómunkát végeznek, nem aranyozzák be a címszereplőt, hanem megmutatják esendőségével, proliságával és kivételes tehetségével együtt őt és a kort, amelyben élt. Különösen erős a kései kádárizmus ábrázolása: a lassan boldog békeidővé torzuló időszak elemi erővel jelenik meg a fosbarna belsőépítészetben, az éhes hízósertésként forgolódó funkcionáriusokban, az akadálypályaként felépített bürokráciában.

És ebből már sejthetjük, miért nem képes ilyen alkotásra a végtelen pénzből gazdálkodó, Rákay Philip szakértelmét sem nélkülöző apparátus. Pedig lenne alkalmas történelmi figura. Árnyaltan körbejárható, pro és kontra, fény és árnyék, felemelkedés és bukás: Kádár János. Az ember a fosbarna enteriőrök mögött. A kontraszelektált, buta funkcik, az abortuszbizottságtól a mikrofon­engedélyig mindent átfertőző korrupció atyja, a rendszer névadója, ahol Erdős Péter állagú bíborosok csináltak szupersztárt a szeretőjükből és tettek keresztbe bárkinek szeszélyük szerint. Egyben a gulyáskommunizmus apostola, a békés, paprikás-szaftos jólét, az úttörőtáborok védőszentje – ha van történelmi téma, ami milliókat vinne be a moziba, az ő. A Jimmy-sztori fele is róla szól, miatta is érdekes. Ha valamivel tartozik a filmgyártás a nemzetnek, az Kádár János története, és most apró mozzanatokban és mellékszereplőkben látjuk, hogy mekkora potenciál van benne.

Csak hát erre Philip és barátai sohasem lesznek képesek. Akkor sem, ha visszavonulnának könyvelni és pénzért szaladgálni, még ha felkérnék az RTL-t a megvalósításra, úgy se lenne lehetséges.

Mert minden egyes jelenetből tükör csiszolódna, és ők tajtékozva rohannának be a díszletbe leállítani a forgatást. Magukat látnák a cenzúrában, a központból a sajtónak szétküldött direktívákban. A szeretőjét, gyerekét, unokaöccsét pozícióba emelő komcsiban. A vadászházakban dorbézoló elitben, az oroszoknak hajbókoló miniszterben, a hanyatló nyugatról deliráló illetékes elvtársban. És végtelen szégyenünkre: a béketáborban.

Ami még kínosabb: látnák, hogy azok a régi komcsik mennyi mindent csináltak hasonlóan, és mégis jobban, mint ők. Hogy meghosszabbították az úttörővasutat, de nem csak maguknak. Hogy volt nekik Ludas Matyijuk és Rádiókabaréjuk, amiben magukat gúnyolták, és a nép kajálta. Hogy akkor a rendezői székben Szabó István ült, Sára Sándor és Tarr Béla, és egy Rákay Philip legfeljebb vizet vihetett nekik. Hogy még történelemhamisításban is jobbak voltak, mert A Tenkes kapitányára nem kellett lasszóval fogni a nézőket.

A történelem, ha nem puszta adat, mindig a máról szól. Ha egyszer felidézik, akkor ahogy esik, úgy koppan, és ezeknek a figuráknak nem tud jól koppanni a számunkra releváns történelem, mert tükröt mutat nekik – a legvisszataszítóbb mellékszereplők képében. A mohácsi csata meg az Aranybulla legalább nem izgat senkit, pénzt meg lehet rá költeni így is.

Közben észrevétlenül összehozzák a kulisszákat a jövő történelmi filmjeihez, amelyek róluk fognak szólni. Persze csak mellesleg. Náluk érdekesebb szereplők történetének fosbarna háttere lesznek, egy elejtett poén, egy felszakadó közröhej, egy hatmilliárd forintos lyuk. Egy saját fontosságától elalélt senki, akiről szégyellősen fordul a kamera tovább, és az utánunk jövők hitetlenkedve latolgatják, valóban létezett-e, vagy eltúlzott, túlhajtott karikatúra. Ezúton üzenem, hogy nem. Nekünk ő jutott, a Rettenthetetlen. Legjobb mellékszereplő, legjobb smink és speciális effekt. Ennyi marad.