Minél rosszabb, annál rosszabb

A legutóbbi választásokkal véget ért Lengyelországban a „szolidaritásos antikommunizmus” korszaka.

A piacgazdaság megkérdőjelezése

A posztkommunista SLD (Demokratikus Baloldal Szövetsége — Sojusz Lewicy Demokratycznej) választási győzelme keserű lecke a kommunistaellenes ellenzék minden tagja számára. Számomra is. Amikor a társadalom bizalmatlanságot szavaz nekem a parlamenti demokrácia nyelvén, kötelességem, hogy újra végigvegyem gondolatmenetem minden elemét.

Mi tehát a tanulság a választásokból?

Azt hiszem, hogy a piacgazdasághoz vezető lengyel út drámai megkérdőjelezéséről van szó. Mindazok, akik az SLD-re, PSL-re (Lengyel Néppárt — Polskié Stronnictwo Ludowe) és a Munka Unióra (Unia Pracy) szavaztak, sajátjukként fogadták el pl. Wlodzimerz Cimoszewicz és Karol Modzelewski érvelését és diagnózisát.

Cimoszewicz ezt írta Jan Krzysztof Bielecki kormányáról ,,A visszavágás órája’’ (Czas odwetu) c. könyvében: ,,A rendszerváltás és a folyamatosság kormányának megalakítását ígérte (…) Ma térdre rogyott, mintegy kiütött Lengyelországot hagy maga után. A gyűlölt állami vállalatok az utolsókat rúgják, seregnyi a munkanélküli, a művészek otthon ülnek a színház helyett, a betegek fizetnek, a kifosztott nyugdíjasok kényszerdiétán vannak, a tudósok megszabadultak attól a lidércnyomástól, hogy pénzért kelljen művelniük a tudományt.”

Karol Modzelewski sokkal finomabban fogalmazza meg ítéletét, de az értelme ugyanaz: Balcerowicz reformja nem állta ki az idő próbáját. „Hasonlítsuk össze — írja Modzelewski — azt a könyörtelenséget, ahogyan az egészségügyre, a szociális ellátásra, az oktatásra, a kultúrára és lakásépítésre fordított állami kiadásokat megnyirbálták, azzal a bőkezűséggel, ahogyan a nemzeti vagyont és a költségvetési bevételeket pazarolták a különféle privatizációs programok keretében. Majd kiszúrja a szemünket a liberális kormányzat társadalmi részrehajlása és a jövedelmeket differenciáló politika osztályjellege. Ez a politika elvesz a szegényektől, hogy a gazdagoknak adhasson.”

A győztes pártok, amelyek ideológusai Modzelewski és Cimoszewicz, azt ígérték választóiknak, hogy megfordítják az utolsó négy évben — általuk „elpazarolt időnek” nevezett években — végbement változások logikáját.

Sok sikert kívánok nekik, bár előre látom kudarcukat. Vagy folytatni fogják a lengyel reformok alapvető irányát, vagy teljesítve a választások előtt tett ígéreteiket, felgyorsítják az inflációs spirált, és nevük a lengyel gazdaság tönkretevőiként kerül be a történelembe.

A választók ugyanilyen csodaváró hangulatban voltak, amikor Wałęsa győzött az elnökválasztáson. Egy évvel később a dekommunizálás jelszavával valami hasonlót ígért Kaczyński, Olszewski, Moczulski. Szerencsére egyikük sem tartotta be ígéreteit, mert nem is voltak betarthatók. A mai győztesek sem fogják megvalósítani ígéreteiket.

Vegyük Litvánia példáját: Brazauskas győztes pártja, a közelmúltig Litvánia Kommunista Pártja, ugyanolyan piacpárti politikát folytat, mint kommunistaellenes elődei, és esze ágában sincs beváltani azt, amit a választási kampányban ígért.

Valószínűnek tűnik azonban, hogy az új kormány nem lesz elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a választások előtti ígéretek valóra váltását követelő választói nyomásának.

A dekommunizálás bumerángja

A választók azzal, hogy a kommunista diktatúra korszakában gyökerező pártokra szavaztak, egyúttal elutasították a Harmadik Lengyel Köztársaságnak a kommunistaellenességből, a ,,Szolidaritás”-tól való származásból és az egyház áldásából összeálló eszmei identitását. Ennek az azonosságtudatnak ki nem mondott eleme volt annak a tézisnek a hallgatólagos elfogadása, hogy a Lengyel Népköztársaság időszaka a szovjet megszállás egy formája volt, a LEMP pedig az idegen hatalommal együttműködő árulók gyülekezete.

Itt nincs helye a vitának arról, mi is volt igazán a Lengyel Népköztársaság és a Lengyel Egyesült Munkáspárt, bár a fenti állítás durva primitivizmusa sohasem tetszett. Csak az a fontos, hogy megértsük: ezt a gondolatmenetet Lengyelországban a választók általánosságban megkérdőjelezték.

A múlt megszűnt az emberek és politikai csoportosulások értékelésében döntő szerepet játszani. A LEMP-hez és a régi rendszer más erőihez való tartozás már nem kompromittáló, a „szolidaritásos” életrajz már nem adu.

Legyünk őszinték: mi, a Szolidaritás emberei magunk csináltuk ezt magunknak. A „csúcson” vívott háborúink, „gyorsításaink”, átvilágításaink és dekommunizálásaink szükségképpen viszolygást váltottak ki. Amennyire elkerülhetetlen volt az az ár, amit a sokakat munkanélkülivé tevő átalakulásért fizetnünk kellett, egymás kompromittáló bemocskolását minden bizonnyal elkerülhettük volna. Mi több, a zajos dekommunizálási kampány az SLD köré tömörítette a gyakran különböző nézeteket valló, de közös múltú embereket.

Antoni Macierewicz dossziéi lejáratták a közvélemény szemében a „Szolidaritás” embereit. Hiszen azokat, akik Macierewicz listáira kerültek, korábban természetes tisztelet övezte a kommunista diktatúra elleni önzetlen és bátor, üldöztetést is vállaló harcukért. Most kiderült, hogy ugyanezek az emberek belügyes ügynökök voltak, akik pénzért kiszolgálták a diktatúrát. Egy kis pártfunkcionárius miért lenne rosszabb, mint egy BM-es ügynök?

Létezik egy másfajta értelmezés is: Jan Nowak-Jeziorańskinak az a véleménye, hogy azok a legfőbb bűnösök — közöttük is elsősorban Adam Michnik — akik normális kapcsolatot tartva a korábbi rendszer embereivel, és elutasítva a tegnapi kommunisták radikális bojkottálását, összemosták a határt a jó és rossz, a Lengyel Népköztársaság és a független Köztársaság között.

Nagyra becsülöm és szívből kedvelem Jan Nowak-Jeziorańskit. De nem hiszem, hogy a kemény antikommunista retorikával hosszabb távon alakítani lehetne a lengyelek kollektív tudatát. Ezért volt más az én stratégiám: úgy véltem, képesnek kell lennünk arra, hogy túllépjünk a tegnapi konfliktusokon és megbocsájtsuk saját sérelmeinket. Nem amnéziát, amnesztiát akartam. Ez a nagylelkűség gesztusa lett volna a győztesek részéről, akik elutasítják a diszkrimináció, a régi rendszer embereinek másodrendű állampolgárokká való minősítésének útját. Ez az elutasítás most a szavazóurnáknál történt meg.

A kommunizmus öröksége még sokáig nyomasztani fog minket. Hosszú ideig folyni fog még a leszámolás és az elszámolás azzal a korszakkal: intellektuális, erkölcsi és politikai síkon egyaránt. Az elszámolás legrosszabb és legdemoralizálóbb módja azonban a bűnbakkeresés.

Mi akartuk, hogy veszítsünk. A Demokratikus Unióra (Unia Demokratyczna), a Liberális Demokrata Kongresszusra (Kongres Liberalno-Demokratyczny) és a Reformokat Támogató Pártonkívüli Blokkra (Bezpartyjny Biok Wspiarania Reform) leadott szavazatok együttesen egy ilyen koalíciójának nagyobb parlamenti képviseletet biztosítottak volna, mint amilyennel az SLD rendelkezik.

Ugyanezek a szavazatok egy közös listára leadva a kommunistaellenes, piacpárti orientáció győzelmét hozták volna. Nehéz elvárni, hogy az elnök környezete megmagyarázza, miért vitte bele Wałęsát egy újabb csetepatéba a „csúcson” a Reformokat Támogató Pártonkívüli Blokk létrehozásával. Azt viszont elvárhatjuk, hogy a Demokratikus Unió és a Liberális-Demokrata Kongresszus vezetői levonják a helyes tanulságot a választási katasztrófából és azonnal tartós szervezeti együttműködést kezdenek a politikai centrum újjáépítése érdekében.

A szélsőséges irányzatokról nem is érdemes beszélni, elaprózottságuknak, veszekedéseiknek köszönhetik, hogy a parlamenten kívül a perifériára szorultak. Ez a helyzet azonban kedvez a radikalizálódásnak. A kommunistaellenes radikálisok arra fognak törekedni, hogy a jobboldali retorikával újra felszítsák a politikai konfliktust a kommunisták és az antikommunisták között.

A szélsőségek a másik oldalon is megjelennek. Az SLD győztes politikusainak nemcsak állásokra áhítozó apparátusbeli kollégáik és a Lengyel Népköztársaság után nosztalgikusan vágyakozó nyugdíjasok nyomását kell elviselniük. Nyomást gyakorol rájuk választóiknak az a csoportja is, amelyik a parlamenti demokráciát és a piacgazdaságot átmeneti incidensnek tekinti.

A lehető legjobbakat kívánom Aleksander Kwaśniewskinek, aki nem tucatpolitikus. Nem jósolok neki könnyű életet.

Mert nézzük csak: a „Szolidaritás” győzelme 1989-ben a Mazowiecki-kormányt hozta létre, és olyan politikus személyiségek előtérbe kerüléséhez vezetett, mint Geremek és Kurori, Bujak és Frasyniuk, Bugaj és Balcerowicz, de ugyanakkor egy olyan parlamenti klubot is létrehozott, amelyik egy évvel később többre értékelte Mieczyslaw Gil érdemeit, mint Bronisław Geremek hozzáértését. A ,,Szolidaritás”-ban Bujak, Frasyniuk, Borusiewicz után a Jankowski, Pietrzyk, Wrzodak-féle emberek vették át a kormányrudat. Egy csöppet sem kételkedem abban, hogy sok hasonló személy van az SLD hívei között is, és rá fogják nyomni bélyegüket a győztesek táborára.

Az SLD — paradox módon — a szélsőséges antikommunizmus terméke. A posztkommunista formáció ma már csak a veteránok skanzenjaként létezne Jaroslaw Kaczyński és a dekommunizáció más teoretikusainak nagyszabású politikai erőfeszítései nélkül. Lech Kaczyński egyszer egy riadt hallgató kérdésére válaszolva kijelentette: mivel a LEMP tagjai korábban első osztályú állampolgárok voltak, ma bele kell törődniük sorsukba.

Ezektől a kijelentésektől nemcsak a Politikai Bizottság hajdani tagjai féltek, hanem valamennyi volt párttag: a falusi tanítónő, a kisvárosi kórház osztályvezető orvosa, a vidéki postahivatal vezetője. Mindegyiküknek az volt az érzése, hogy a „Szolidaritás” kizárólag azért követeli a fejüket, mert a zsebükben volt a piros könyvecske.

Tény és való — Lengyelországban semmiféle dekommunizálás nem következett be. De az attól való félelem sok százezer embert a hatalmába kerített, és az SLD kemény választójává tette. Az SLD ugyanis az 1989-es „Szolidaritás” tükörképe. Akkor a „Szolidaritás” egyetlen közös platformja az antikommunizmus volt; ma az SLD számára a posztkommunizmus a közös, vagyis a kommunista származás és a diszkriminációtól való félelem. Az SLD nem kommunista és nem is szociáldemokrata párt. A régi rendszer embereinek a pártja. Mindenki ott van: a nosztalgiázó bolsevik, az ügyeskedő komcsi és a modern liberális.

Az SLD politikusai felháborodnak a komcsi gúnynév hallatán. Javasolom, gondolkodjanak kicsit alaposabban el. Nézzenek körül, vegyék észre, hogyan hatalmasodik el rajtuk a gőg és az önhittség. Még nincs a kezükben a hatalom, és néhányan máris olyan arrogánsak, amihez képest a „Szolidaritás” legarrogánsabb képviselője is csak szerény szerzetes volt.

Nem közömbös, melyik stílus és melyik tendencia fog győzni az SLD-ben a választók szavazataiért küzdő ellenzék jelszavai és az állam sorsáért felelős hatalom közötti elkerülhetetlen konfliktusban.

Újjá kell építeni a politikai centrumot

Az SLD természetes szövetségese a Lengyel Néppárt mellett a Munka Unió. Ennek a pártnak a vezetői köztiszteletnek örvendenek. Elutasították a dekommunizálást. A hagyományostól eltérő, gondolkodásra késztető álláspontot képviseltek, tiszteletben tartották a politikai kultúrát. Félek mégis, hogy a felelősségvállalás elutasításának kényelmét fogják választani, és nem szánják el magukat a kormányban való részvételre.

Elérkezett ugyanis az igazság órája a „harmadik út” számára. Az országot kormányozva már nem ismételgethetik Karol Modzelewski nyomán „a lengyelek kis csoportja gyorsan gazdagszik a többség könyörtelen elszegényesítése árán”. Hogyan kell elvenni a gazdagoktól — ezt már tudjuk a különféle forradalmak hosszú történetéből. Most Karol Modzelewskinek és pártbéli kollégáinak azt kell megmutatniuk, hogy tudják: hogyan és miből adjanak pénzt a szegényeknek.

A Demokratikus Unió — az a párt, amelyikre szavaztam — számszerűen megőrizte pozícióját, de vereséget szenvedett. Hatalmas hiba volt, hogy nem lépett a koalíció a Liberális Kongresszussal. Ennek a két pártnak a centrum tartós elemévé kell válnia a lengyel politika színpadán, de ehhez meg kell szabadulnia az agresszív antikommunisták és a vallási-politikai összefonódás híveinek zsarnokságából.

A Demokratikus Unió meg tudta védeni magát a vad antikommunizmustól és az agresszív antiklerikalizmustól egyaránt. Túl gyakran engedett viszont annak a politikai zsarolásnak, hogy túlságosan „rózsaszín”, vagy nem elég katolikus. Politikájára mindvégig ránehezedett a rettegés attól is, hogy a legjobboldalibb pártok „baloldalisággal” fogják vádolni.

Megértem az Unió döntését, hogy ellenzékbe vonul. Az a párt, amelyik kormányzott és elvesztette a választásokat, átadja a helyét a győzteseknek. Megértem a Demokratikus Unió vezetőinek ingerültségét azokkal a politikusokkal szemben is, akik a választási kampányban teljesíthetetlen reményeket szítottak. Nehéz koalíciót alkotni olyan pártokkal, amelyek a győztes választási kampányt irreális ígéretekre és a Balcerowicz féle politika elleni formális támadásokra építették. Teljes joggal elvárhatjuk, hogy most ezek a pártok megmutassák, mennyit érnek ígéreteik és vádaskodásaik.

Az SLD egyfajta fekete doboz: senki sem tudja, milyen gazdaságpolitikát fognak támogatni parlamenti klubjának képviselői; senki nem tudja, hol érnek véget a jelszavak, és hol kezdődik az SLD valóságos gazdasági programja.

Úgy vélem azonban, végzetes hiba lenne, ha a Demokratikus Unió átvenné a „minél rosszabb, annál jobb” lenini filozófiáját. Mert mindig másképp van: minél rosszabb, annál rosszabb, minél jobb, annál jobb. A „minél rosszabb, annál jobb” filozófiája az új kormány életének következetes megnehezítését jelenti, függetlenül attól, milyen politikát fog folytatni; azt a reményt fejezi ki, hogy ez a kormány gyorsan nyakát szegi, nem pedig a lengyel reformok folytatásáért való aggodalmat, még ha a posztkommunista pártokhoz tartozó politikai ellenfeleink által is.

A Demokratikus Unió már volt ellenzéki párt: Bielecki, majd pedig Olszewski kormánya idején. Mindkét alkalommal olyan ellenzék volt, amely a „Szövetség Lengyelországért” filozófiáját követte, olyan ellenzék, amely elfogadta a közös érdek valamilyen területének a létezését, ahol a párbeszéd és a kompromisszum kategóriáiban kell gondolkodni. Remélem, hogy ilyen ellenzék tud maradni az Unió a jövőben is.

Teljesen új helyzetbe került Lech Wałęsa köztársasági elnök. A legutóbbi választások nagy vesztesei közé tartozik. A Reformokat Támogató Pártonkívüli Blokk választási eredménye ennek ékes bizonyítéka. Egyáltalán nem örülök, hogy ezt kell leírnom, a köztársasági elnök tekintélyének hanyatlása káros Lengyelország számára.

Lech Wałęsa valamennyi háborút megnyerte a „csúcson” a „Szolidaritás” embereivel, hogy elveszítse a háborút „lent” a posztkommunista pártokkal. Mindamellett a Lengyel Köztársaság demokratikusan megválasztott elnöke, és mint ilyen a lengyel államiság tartós eleme. Most majd meg kell tanulnia a „cohabitation”, vagyis a kommunista táborhoz tartozó tegnapi ellenfelekkel való „együttlakás” nehéz művészetét.

Az 1989-es választások Lengyelországban véget vetettek a kommunizmusnak. Az elnökválasztással véget ért a „Szolidaritás” táborának egysége is. A mostani választások lezárták a szolidaritás antikommunista korszakát. Az újabb és újabb konfliktusokban csiszolódó új Lengyelország már nem lesz sem kommunista, sem antikommunista, sem katolikus, sem antiklerikális: közös Lengyelországunk lesz. Vagy saját magunk által tönkretett Lengyelország.

(1993 szeptember)