Teokrácia vagy demokrácia?

VARSÓ — Az antiklerikalizmus nem új jelenség Lengyelországban. Létezett már a háború előtt — a baloldali tábor, a Lengyel Szocialista Párt, a népi mozgalom, a liberális értelmiség köreiben. Ez az antiklerikalizmus nem vallás-ellenességet jelentett, hanem az egyház világi ambícióival való szembenállást vagy ellenérzéseket. Ezt később — hosszú éveken át — a kommunista állam használta ki egyházellenes politikája gazdag eszköztárának egyik elemeként.

A kommunizmus utolsó tizenöt évében Lengyelországban az egyház fontos résztvevője és szövetségese volt a antikommunista ellenzéknek, így azután a kommunizmus bukását az egyház emberei saját megszenvedett győzelmükként értelmezték. Éppen ezért az utolsó két évben igencsak különböző formákban felbukkanó antiklerikalizmus sokkolta és meglepte az egyházi embereket. Az antiklerikalizmusra válaszul visszatértek a laikus világgal való rendíthetetlen háború nyelvéhez, a harmincas évek nyelvéhez, a zsinat előtti nyelvhez.

Az ostromlott erőd szindróma

A mai lengyel antiklerikalizmus többarcú: a nagyon óvatos kritikától kezdve, ami egyébként gyakran katolikus vagy egyházbarát körökből érkezik, egészen az agresszív és primitív vádakig terjed, melyek az egyházat csupán az egyik jelentős politikai erőnek tekintik, amelynek egyetlen célja a vagyon és hatalom megszerzése. Ez új jelenség, és úgy tűnik, az elkövetkezendő években állandó eleme lesz Lengyelország szellemi és kulturális tájképének.

A kommunizmus bukása olyan pillanat, amikor előre nézünk, de egyúttal hátra is tekintünk.

Nézzünk akkor hátra. Az utolsó kétszáz évben a katolikus egyház szorosan összenőtt a lengyel nemzettel — megvolt és megvan benne mindaz, ami ebben a nemzetben a legjobb, de az is, ami a nemzetben a legrosszabb. Az egyház története során érintkezésbe került a politikai konzervativizmussal, de politikai kapcsolatba került az autoriter nacionalizmussal is. Az ateista állam nyomásának hatására az egyház nem csak hogy nem értékelte kritikusan saját múltját, hanem egyenesen idealizálta azt. Ezért van az, hogy ma a lengyel papság meg van győződve bűntelenségéről. Ennélfogva ma minden, a múltat firtató kérdést — vonatkozzon az Glemp bíboros múltjára, vagy arra a korra, amikor a lengyel püspökök oly könnyen beletörődtek Wyszynski kardinális bebörtönzésébe — egy általános egyház-ellenes kampány részének tekintenek.

A katolikus publicisták vagy püspökök mostani nyilatkozatait olvasva olyan stílust érezhetünk ki belőlük, ami az ostromlott erőd védőit jellemzi, ahova nem akarják beengedni az ellenséget, és aminek sáncait meg akarják védeni az istentelenség és eretnekség támadása ellen. Ez a jelentése annak a nyilatkozatnak, amely az abortusztilalomról való népszavazásra tett javaslatot a koncentrációs táborok védelmezéséhez hasonlítja. Ez a jelentése annak, amikor az abortuszt holocaustnak nevezik.

Nézzük meg közelebbről ezeket az elképzeléseket. Nemrég a Keresztény Nemzeti Tömörülésnek, tehát annak a pártnak, mely előszeretettel tűzi zászlajára a kereszténység jelvényét, egyik közismert politikusa imigyen szólt: „Meggyőződésünk szerint nagy barbarizmus úgy élni a világon, mintha isten nem létezne. Annak a nemzetnek, amely felvette a hitet, vallania is kell azt a társadalmi és a közéletben. Ez az egyház-állam kapcsolat nem abból nő ki, hogy a katolikus vallás a többség vallása. Olyan vallás ez, melyben a többség hisz, és amely igazságánál fogva van jelen. És éppen ezért jogunk van vallásunknak olyan státuszt adni, ami Igazságos és ami szerintünk jár neki (…) Az egyházat meg kell különböztetni, mert nem lehet különbséget tenni a között, hogy mi a valódi vallás és mi a szürke meggyőződés. Nem várhatjuk el a néptől, hogy egy helyre sorolja azt, amiben hisz és azt, amit tolerál.”

Úgy tűnik, nehéz lenne ennél pontosabb meghatározást adni a vallási állam eszméjéről. Mit is jelent az, hogy a nemzet felvette a hitet? Hiszen nem a nemzet veszi fel a hitet, csak az egyes ember veheti fel és vallhatja azt. Ennek a fogalomnak az alapján azt mondhatni, hogy csak azok teljes jogú tagjai a nemzetnek, akik felvették ezt a hitet.

Mondjuk ki nyíltan, hogy itt gyökerezik a vallási és a demokratikus államfelfogás közötti különbség, ahol is minden polgárnak, függetlenül az általa vallott hittől azonos jogai vannak. És itt gyökerezik a két egyház-felfogás közötti különbség: az egyik ráerőlteti hitét az emberekre, a másik a körülvevő világgal való párbeszédben hirdeti azt. A valódi vallás és a szürke, legföljebb toleranciára érdemes hit közötti különbségtétel antidemokratikus és antiökumenikus megkülönböztetés.

Ezen a ponton kezdődik az egyházról folytatott alapvető vita. A fentebb idézett érvelésből a következő gondolatmenet bontható ki: az egyház birtokában van a kinyilatkoztatott igazságnak. Ez a kinyilatkoztatás az Egyház valamennyi tagja számára adott. Aki nem akarja magát ennek a kinyilatkoztatott igazságnak alávetni, az egyúttal nem törekszik arra sem, ami pedig minden közösség számára a legfontosabb: az igazságban való életre. Következésképpen úgy kell formálni az államot és a társadalmat, hogy az igazság előnyt élvezzen a tényekkel szemben. Az egyház keretén kívül pedig nincs megváltás.

Az ortodoxiának ilyen fegyverzetével felszerelt Egyház polgárjogokat kezd követelni az államtól. Idővel, amikor erre már lehetősége lesz,és kellőképpen befolyásolni tudja az államot, megpróbálja ráerőltetni a saját jogfelfogását. Már nem elégszik meg a saját teljeskörű jogaival, hanem elkezd mások — a szürke vallási meggyőződésűek, az eretnekek vagy éppen istentelenek — jogainak korlátozására törekedni. Ekkor a kinyilatkoztatott igazság szellemét az egyház megpróbálja ráerőltetni az egész államra. Nagy vonalakban így jellemezhető a zárt egyház logikája.

De elképzelhető egy másik logika is. Az, amely a II. Vatikáni Zsinaton fogalmazódott meg a legteljesebben. E szerint az egyház, ahelyett, hogy elzárkózna a világ elől, éppen megnyílik előtte — párbeszédet folytat vele, megérti a korszak jeleit.

A nyitott egyház úgy véli, hogy el kell fogadni az újkori állam laikus jellegét, és az állam és az egyház szétválasztásának elvét. És végül a nyitott egyház azt a meggyőződést vallja, hogy Isten szellemét nem lehet egyik politikai cégtáblán sem elhelyezni, éppen ezért az egyháznak nem kell beavatkoznia a pártok közötti, valamint az állam politikai formájáról folytatott vitákba, viszont világosan semmi mulandónak nem hízelegve kell szólnia mindenkihez, aki meg akarja hallgatni a véleményét arról, mi a jó és mi a rossz.

A hit állama vagy az emberek hite

Az abortusz tökéletes példa az egyház és világ drámai ellentétére. Az egyház sohasem fogadhatja el az abortuszt, melyet gyilkosságnak tart, és minden katolikus ember, aki az egyház tanítása szerint akar élni, mindig azt fogja hallani a templomi szószékről, hogy védenie kell az életet,és hogy az abortusz gyilkosság. Ebben a kérdésben elképzelhetetlen bármiféle kompromisszum az emberi gyengeség világával. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az egyháznak büntető jogszabályokat kell követelnie az abortusz ellen, ami alapján az abortuszt végrehajtó nőt vagy orvost börtönbüntetésre lehet ítélni.

Másként fogalmazva arról van szó, hogy az egyház demokratikus és pluralista, ám keresztény értékekkel és cselekedetekkel jóllakatott államban akar-e működni, vagy olyanban, ahol az evangéliumi előírásokat büntetőjogi rendeletek őrzik, és a keresztény értékeket az alkotmányban és a törvényekben rögzítik? Hogy az egyház keresztény társadalmat akar-e vagy inkább katolikus államot, ahol a katolicizmus az államvallás?

Következményeiben tragikus lenne a középkori szabályokhoz való visszatérés: cuius regio, eius religio, és egyúttal ez lenne az első, a katolikus fundamentalizmus elveinek megvalósítására tett újkori kísérlet. Az egyház és a világ között mindig volt, és mindig is lesz feszültség. Az egyház normát hirdet, arról beszél, aminek lennie kellene; a világ pedig elmerül a bűnben. Az egyháznak konzervatívnak kell lennie a Tízparancsolat értékei melletti kitartásban, és ezért nem fogadhatja el soha az abortuszt éppúgy, ahogy sohasem fogadta el a szolgaságot sem.

A demokratikus állam nem a természetes jog elveinek puszta megvalósítása, melyet a kinyilatkoztatás birtokában lévő egyház útmutatásai szerint értelmez. A demokratikus állam a különböző vallású, különböző világnézetű és nézőpontú, és végül különböző érdekű emberek közötti folytonos kompromisszumok, permanens egyeztetések tere. Az egyház a sacrum világban él, a demokratikus állam pedig a profanuméban, és a kettő közötti határokat nem helyes elmosni. Teljesen mindegy, hogy az abortuszról, a fogamzásgátlásról lett légyen-e szó, vagy a keresztény értékek helyéről a rádióról és televízióról szóló törvényben.

Persze az egyház átugorhatja a sacrum és a profanum határát, beléphet a politikai életbe, szószékről támogathat egyes politikusokat és azok pártját, míg másokat kiátkozhat; felhívhat egyes újságok olvasására, és eltanácsolhat mások olvasásától. Mindezt megteheti az egyház, a törvény sem tiltja meg, azonban így cselekedvén az egyház maga redukálja magát egyszerű politikai nyomásgyakorló csoporttá. Ekkor azonban számolnia kell azzal, hogy ugyanúgy fogják kezelni, mint a többi politikai csoportot, és annyi befolyás fogja csak megilletni, amennyit például egy parlamenti választáson meg tud szerezni.

A különféle nemzeti társadalmak közötti erőszakos konfliktusok gyakran vallási színezetet öltenek. így volt ez a jugoszláv konfliktusban: a többségükben pravoszláv szerbek és a katolikus horvátok és szlovénok vallási önazonosságukra hivatkoztak. De az is előfordul, hogy az egyház ott is belekeveredik az etnikai konfliktusokba, ahol nincs felekezeti különbség. Ez történt Przemyslben, ahol a templommal kapcsolatban robbant ki lengyel-ukrán konfliktus; ez történik nem is egyszer Litvániában, annak ellenére, hogy a litvánok és a lengyelek is katolikusok. Ez is bizonyítja, hogy a vallás és a nemzeti tudat összekeverése nagyon veszélyes lehet, a vallási érvekkel megtámogatott nemzeti sematizmus könnyen robbanókeveréket alkothat.

Úgy látszik, hogy az egyház, akárcsak mi mindannyian, nem találta még meg a helyét a posztkommunizmus világában. Az átláthatatlan és megérthetetlen helyzetre való első reakciója a prekommunista korszak kipróbált mintájához való visszatérés volt. Igen ám, de a történelemben sohasem lehet egyszerűen visszatérni ahhoz, ami már elmúlt. A II. Köztársaság korának egyháza a 21. század Lengyelországában anakronizmus, a modernizációtól és korszerűségtől való félelem egyháza.

Ma már nincs kommunizmus, elmúlt az egyház bármiféle elnyomatásának korszaka. Ma elérkezett az ideje annak, hogy higgadtan és nyilvánosan beszéljünk mindezekről a kérdésekről. Beszélni kell róla legalább azért, hogy megtisztítsuk a terepet a párbeszéd számára, melyre Lengyelországnak, a lengyel demokráciának, a lengyel katolicizmusnak feltétlenül szüksége van.