A posztkommunizmus fura kora

ADAM MICHNIK: Két év telt el a „bársonyos forradalom’’, a nevezetes ‘89-es év óta, amikor is a francia forradalom kétszázadik évfordulóján országainkban megdőlt a kommunizmus. Emlékszem, amikor 1989 nyarán Prágában vendégeskedtem, azt jósoltam neked, hogy elnök leszel. Mit gondolsz, végleg megdőlt a kommunista rendszer, vagy még vissza tud térni? Van-e esély egy kommunista ellenforradalomra, restaurációra?

VÁCLAV HAVEL: Azt gondolom, hogy a kommunizmus világméretű visszatérése, az, hogy a történelem visszaforduljon Sztálin vagy Brezsnyev korához, ki van zárva. Elképzelhetőnek tartok viszont helyi fordulatokat, hogy a kommunista irányítási módszerek — kicsit átfestett zászló alatt — visszatérjenek. Valahol, például az egyik szovjet köztársaságban a nómenklatúra átfestheti nemzeti színre a zászlaját, és a régi párthierarchiára támaszkodva megpróbálhatja visszahozni a régi rendszer elemeit.

Tiszta lap vagy tisztogatás

És szerinted mi lesz a sorsa mindannak, ami az „ancien régime”-hez tartozott: az embereknek, intézményeknek?

Nemcsak néhány emberrel — akik a régi rendszerhez kötődnek vagy azt képviselik nemcsak egyes hivatalokkal kell megküzdenünk, hanem mindenekelőtt a hétköznapi emberek beidegződéseivel. Akik tényleg gyűlölték a totális rendszert, de egész életüket benne élték le és önkéntelenül is hozzá idomultak. Megszokták, hogy egy mindenható állam tornyosul a fejük fölé, amely mindent megtehet, mindenről gondoskodik, mindenért felelős; hozzászoktak ehhez a paternalista államhoz, és ezt a megszokást nem lehet egy-két nap alatt levetkőzni.

Van két jellemző típusa a kommunistákhoz vagy a régi rendszerhez való viszonynak. Az egyiket Lengyelországban kritikusan „az éles határ” politikájának hívják. Ezt a kifejezést Tadeusz Mazowiecki használta első expozéjában. Arról beszélt, hogy egy éles határral el kell határolni a múltat a jelentől, és egyúttal kijelenteni, hogy a hivatalnokok megítélésének ezentúl egyedüli szempontja a szakmai kompetenciájuk és az új kormányhoz való lojalitásuk lesz. Erre azt hányták a szemére, hogy az „éles határ” politikájával a kommunistákat. bűnözőket, tolvajokat stb. akarja védeni. A másik jellemző típus elnevezése a Cseh és Szlovák Köztársaságból ered: ez az „átvilágítás” politikája.

Ez a két típus szélsőséges példája a múlthoz való viszonynak. Mi a véleményed a Mazowiecki által javasolt filozófiáról, és mi az átvilágításnak nevezett modellről?

Ez a következő komoly probléma. Valahogy el kell hajóznunk Szkülla és Kharübdisz között.

Azt gondolom, hogy szélsőséges formában mindkét elképzelés hibás. Tudjuk országunk történelméből, hogy mindig megbosszulta magát, ha azt mondtuk: nem számít, ami volt, nem kell vele törődni.

Ugyanakkor nem nyithatunk szabad utat a törvénytelen bosszú előtt, mert ez éppen annak lenne egy újabb változata, amitől épp csak most szabadultunk meg. Ennek is megvan nálunk a maga hagyománya. Emlékszem a világháború utáni bosszúra, amikor éppen azok voltak a legvérmesebbek, akiknek a legtöbb vaj volt a fején.

Meg kell találni a helyes mértéket. Olyan kulturált és civilizált megközelítést, amely nem térne ki a múlt problémája elől. Szembe kell tudnunk nézni múltunkkal, nevén nevezni, levonni belőle a következtetéseket, de mindezt körültekintően, gondosan, nagyvonalúan és megértőén.

Tehát a humanitárius megoldás híve vagyok, nem pedig az újabb üldözéseké és a félelemé. Elég volt, hogy negyven éven át az ávósoktól kellett félni, nincs szükség arra, hogy most meg újabb tíz évig attól féljenek az emberek, nem ás-e elő valaki valami terhelő adatot ellenük. Sokan még csak nem is tudják, nem keveredtek-e véletlenül valamibe. Ezért fogadtam fenntartásokkal az átvilágítási törvényt, és javasoltam nyilvánosan a parlamentnek, hogy módosítsák azt.

Hallottam, hogy Ivan Čarnogursky, a szlovák parlament alelnöke azzal vádolta meg Vladimír Mečiar volt szlovák miniszterelnököt, hogy az a belügynek dolgozott, Mečiar pedig ugyanezt állította Čarnogurskyról. Ebben a vitában csak olyan ember lehet döntőbíró, aki kompetens volt ebben a kérdésben — azaz egy belbiztonsági tiszt. Így végül eljutunk abba az abszurd helyzetbe, hogy elhárító tisztek fognak erkölcsi bizonyítványokat kiállítani.

Igen, ez így van, és erre is felhívtam a figyelmet a parlamenthez írt levelemben: hogy egy demokratikus államban annak a végső kritériuma, hogy alkalmas-e valaki egy fontos pozíció betöltésére, a biztonsági szolgálat belső anyagában lesz. Ez már önmagában el van hibázva.

Hol van szerinted az a határ, ahol véget ér az igazság szükségessége és kezdődik a bosszú?

Ezt a határt csak olyan nem konkrét és jogi normákkal meg nem fogható fogalmakkal lehel meghatározni, mint érzés, ízlés, megértés, megfontoltság, bölcsesség — vagyis bizonyos emberi tulajdonságokkal. Ha ezek vezérelnének minket, talán megtalálnánk ezt a határt.

Egy interjúdban említetted, hogy érzed, ahogy az emberek elkezdenek félni a múltjuktól. Amikor nemrég Németországban jártam, és régi, ellenzéki időkből való barátainkkal beszélgettem, mindannyian a Stasiról beszéltek. Úgy éreztem, hogy ez már a rögeszméjükké vált. Azt mondták, hogy számukra a Stasi valamiféle „lelki Auschwitz” volt. És azt ismételgették, hogy az egész problémát az áldozatok szempontjából kell tekinteni. Ha valakit sérelem ért a Stasi oldaláról, akkor joga van az igazságtételhez abban az értelemben, hogy megtudja, ki okozta a sérelmet. Azaz joguk van ahhoz, hogy beletekintsenek saját aktáikba, megtudják, ki írt róluk jelentéseket.

Másrészt viszont, amikor nemrég Jorge Semprun spanyol íróval beszélgettem, megkérdeztem tőle: „Hogyan oldottátok ezt meg ti Spanyolországban?”, hiszen ott diktarúra volt, rendőrség, ahol kínozták az embereket, besúgók, stb. ő ezt felelte: „Ha normális légkörben akarunk élni, meg kell próbálnunk felejteni, máskülönben a szabadon engedett mérgeskígyók évekre megmérgezik a közéletet…”

Ugyanakkor Jürgen Fuchs német író ezt mondta: „Figyelj, Adam, nem vagyok bosszúvágyó, de ezzel nem bírok együtt élni. Ha nem tisztázzuk ezt a dolgot véglegesen, akkor állandóan vissza fog térni, akár a nácizmus. Nem nácitlanodtunk, és ez hosszú évekre ránknyomta bélyegét.”

Mit gondol erről egy cseh író, aki egyúttal elnök is?

Meg kell mondanom, hogy ebben a kérdésben a magánvéleményem különbözik attól, amit elnökként vallok és vallanom kell. Elnökként figyelembe kell vennem a társadalom állapotát és akaratát.

Személyes véleményemet a következő példával tudom szemléltetni. Nem sokkal elnökké válásom után kaptam egy listát azokról a barátaimról, akik jelentéseket írtak rólam, és nemcsak hogy rögtön aznap elvesztettem a listát, hanem ráadásul azt is elfelejtettem, hogy kik szerepeltek rajta. Ez azt mutatja, hogy magánemberként a felejtés felé hajlok. Távolságot tudok tartani ettől a problémától, mert jól ismerem a pusztító hatását az emberre. Darabokat és esszéket írtam róla, így dolgoztam fel magamban ezt a problémát, ezért nem is érzek magamban vágyat arra, hogy megbüntessem azokat, akik csalódást okoztak.

Elnökként azonban tekintettel kell lennem arra, hogy a társadalomnak szüksége van erre a rámutatásra, hiszen az emberek úgy érzik, hogy a forradalom nincs még befejezve. Vannak emberek, akiknek a rendszer tönkretette egész életét, egész családjuk életét, akik teljes fiatalságukat koncentrációs táborokban töltötték, és nem tudnak ezzel ilyen könnyen kibékülni. Annál is inkább, mert sokan azok közül, akik egykor üldözték őket, ma jobb körülmények közt élnek náluk. […]

Az imént olyan fogalmat használtál, ami engem nyugtalanít: a befejezetlen forradalomról beszéltél. Pontosan mit értesz alatta? Mikor fogod befejezettnek tekinteni ezt a forradalmat?

Bizonyos értelemben ez a forradalom tényleg befejezetlen még. Vegyük például észre, hogy programjában szerepelt a piacgazdaság elérése, ugyanakkor még mindig 95% az állami tulajdon aránya a gazdaságban. Ugyanez érvényes a jogrendszerre is — a jogszabályok 95%-a még a kommunista időkből származik.

Abban viszont egyetértek veled, hogy nem lehet azt mondani: na most pedig befejeződött a forradalom. Ez csak egy szimbolikus pillanathoz kötődhet: például amikor a legnagyobb kohó magánkézbe fog kerülni. […]

Az a gyanúm, hogy azok a demonstrációk jelentették a forradalmat, amik visszavonulásra kényszerítették a totalitárius hatalmat. És később az, amit az újságírók bársonyos forradalomnak neveztek el, a jogállamiság útját nyitotta meg.

Él egy olyan nézet országainkban, hogy ez hiba volt. Hogy nem kellett volna a törvényes útra térni, hanem forradalmi — azaz törvénytelen — módon földig rombolni a kommunizmust. A forradalom mindig diszkriminációval jár együtt: a politikai ellenségekével vagy a régi rendszer embereiével — a törvényesség viszont jog előtti egyenlőséget jelent. És ez tiszta képlet: vagy ugyanaz a jog vonatkozik minden emberre, vagy egyáltalán nincs is jog.

Félek, hogy továbbra is fennáll annak a lehetősége, hogy egyes csoportokat (pl. a volt kommunistákat) kivegyenek a jog alól, ahogy a bolsevik forradalom utáni Oroszországban tették a kulákokkal vagy burzsujokkal. És amikor azt kérdeztem, mit jelent a befejezetlen forradalom, tudom, mitől félek: hogy ez a folyamat elérheti következő szakaszát. Ismerünk a történelemből példákat olyan forradalmakra, amelyek a szabadságért vívott harccal kezdődtek, és zsarnoksággal végződtek, Cromwelltől Napóleonon és Khomeinin át a legújabb példákig.

Sok évvel ezelőtt a már említett Semprun megírta Alain Resnais A háborúnak vége című filmjének a forgatókönyvét. A spanyol polgárháború véget ért, nincs; hát már szükség a háborús eszközökre. És mikor te befejezetlen forradalmat emlegetsz, én attól félek, nem lesznek-e, akik azt mondják, nézzétek, még Havel is, a humanista, az író, a filozófus, a jó ember is azt mondja, folytatni kell a forradalmat.

Tehát hogyan tovább: folytatjuk a forradalmat, vagy azt mondjuk, a háborúnak vége, vannak kommunisták, de nekik is azonos jogaik vannak a többi emberrel; ha bűnt követtek el és ezt bíróság előtt bizonyítani lehet, akkor megkapják büntetésüket, akár a többi bűnöző, de ha nem, nem kell őket diszkriminálni csak azért, mert valaha tagjai voltak a kommunista pártnak.

Azt gondolom, hogy ezeknek a változásoknak — ha nem akarjátok, ne hívjuk forradalomnak — az értelme a jog bevezetése volt a jogtalanság helyébe, nem pedig új jogtalanság teremtése.

Néhány szélsőséges politikustól eltérően az embereket nem a bosszúvágy vezérli, hanem az igazságvágy, a morális és anyagi igazságtétel igénye. Ennek semmi köze sincs valamiféle jakobinizmushoz vagy permanens forradalomhoz. Arról van szó, hogy befejezzük a közügyek rendbetételét. Legalább is én így értelmezem ezt. Viszont ha a bosszú vagy fanatizmus megjelenéséről hallok, határozottan fellépek ellene.

A démonok visszatérnek

Manapság tanúi lehetünk egy megdöbbentő jelenségnek. Nemrég Jugoszláviában jártam, ha még egyáltalán használhatni ezt a nevet. Talán inkább úgy mondom, hogy Szerbiában, Horvátországban és Szlovéniában jártam. Az volt a benyomásom, hogy a sajtó, rádió és televízió egy 50 év előtti nyelvezetet használ, hogy olyan konfliktusok térnek vissza, amiről azt hittük, már örökre elásták őket. Szerbiában horvát usztasákról, Horvátországban pedig a szerb csetnikekről beszélnek.

De más országokban is visszatérnek 50 éven át nem használt fordulatok, szimbólumok és ideológiák — Lengyelországban az ún. Nemzeti Demokrácia éled újjá, Ukrajnában emlékművet állítanak Bandernek, Szlovákiában rehabilitálják Tisot, Romániában milliós példányszámban jelenik meg a Romania Mare, amelyik újság Antonescut dicsőíti, Magyarországon Horthyt rehabilitálják.

Mit jelent a régi démonok visszatérése?

Engem is meglepett egy kissé a régi démonoknak ez az újjáéledése. Ez azt igazolja, amit egyszer írtam — hogy a kommunizmus megállítja a történelmet. Visszatartotta természetes fejlődését és mozgását. Egy olyan narkotikus állapothoz hasonlíthatnám ezt, amiből a társadalom most kezd ébredezni, és az altatás előtti állapotban ébred. A társadalom minden, narkózis előtti problémája is felébred most.

Tehát nemcsak a rossz démonok ébrednek fel, de a jó lelkek is. Mindez nagyon meglepő.

Milyen cseh démonoktól félsz a legjobban?

Ha értékelnem kellene a tapasztalható jelenségeket, biztosan az antiszemitizmust, a nemzetiségi intoleranciát, a xenofóbiát helyezném előre, amit Szlovákiában tapasztalhatunk, de — kicsit eltérő formában Csehországban is.

Van például nálunk a Politika című folyóirat, telve antiszemita, mocskolódó és vulgáris cikkekkel. Olyan mocsokáradat ez, amilyennel utoljára 1938-ban, az ún. Második Köztársaság idején volt dolgunk, München és a német megszállás között, amikor a Vlajko-féle fasizálódó szervezetek alakultak, és amikor hajtóvadászat folyt Karel Čapek ellen. Ez a komplexusoknak, sovinizmusnak, fasizmusnak, intoleranciának és a minden másféle elleni gyűlöletnek egy sajátos keveréke. Ma ez a gyűlölet a vietnamiak, kubaiak, románok és cigányok ellen fordul. Van benne valami a „fajtisztaság” kultuszából. Visszatérés a cseh fasizmus jelenségéhez, ami mindössze abban különbözött a némettől, hogy cseh volt.

Szlovákiában pedig annak élnek tovább a hagyományai, amit a kommunisták klerikofasizmusnak neveztek: tovább élnek az 1938-45 közötti szlovák állam emlékei, antiszemita jelenségek tapasztalhatók. Nagyon veszélyes dolgok ezek.

Vannak még más veszélyes démonok is, amik ezen a mi bizonytalan talajunkon megvethetik a lábukat. Az előző, totális hatalomhoz képest ez az új, demokratikus természetesen határozatlannak, bizonytalannak, erőtlennek látszhat. Azok, akik egész életükben a totális hatalomgyakorláshoz szoktak, most természetes, hogy így éreznek. És ez jó alapot teremthet azok számára, akik erős kezű kormányról álmodoznak. Valóban van egy igény határozott személyiségekre: hogy jöjjön már valaki, és tegyen rendet. Nem is érdekes, hogy ez az erős ember milyen zászló alatt jön, baloldali vagy jobboldali-e. Azt hiszem, hogy ez a veszély ott leselkedik minden posztkommunista országban.

Nem gondolod, hogy a kommunizmus idején gondolkodásunkat az a kérdés határozta meg, hogy honnan jött a kommunizmus? Hogy hogyan történhetett, hogy a baloldali hagyományokból, a baloldali értékrendszer nyelvezetéből, retorikájából egyszercsak egy embertelen diktatúra nőtt ki? És akkoriban mintha elfelejtettük volna, hogy a baloldaliság a diktatúrának csak az egyik lehetséges arca. Hogy elképzelhető totalitárius rendszer jobboldali retorikával és ideológiával is. Most Európa- szerte a jobboldali értékek felé fordulást figyelhetjük meg. Nem tartasz-e attól, hogy ezt a veszélyt nem vesszük eléggé komolyan sem mi magunk, sem a társadalom? Nem gondolod-e, hogy a jobboldali retorikát használó antikommunizmus, amely a kommunizmus által elnyomott nemzeti értékekre hivatkozik, olyan veszélyt jelenthet, amire sem társadalmunk, se mi magunk nem készültünk fel eléggé?

Be kell valljam, hogy magam nem érzem ezt a fenyegetést. Persze csak magamról beszélhetek, én pedig már immunis vagyok a totalitarizmus minden bacilusával szemben, annak irányultságától függetlenül. Tele van a politika ezer veszéllyel, a benne való mozgás nyaktörő mutatványnak tetszik. Minden politikusan gondolkozó ember szívesen várna még vagy 4-5 évet, amíg befejeződik ez az erjedési folyamat, és csak akkor lépne be a közéletbe. Olyan korszak ez, amin mindennek ellenére át kell gázolnunk, dacára ellentmondásainak és minden abszurditásának.

Most olyasmiről szeretnélek kérdezni, ami megdöbbentett és amit egyúttal nem értek. Min alapul Tiso kultuszának reneszánsza Szlovákiában? Lehet, hogy a kérdés tudatlanságomról tanúskodik, de amennyit én tudok Szlovákia történetéről, nem ez az a hagyomány, amit újjá kellene ébreszteniük.

A független szlovák állami lét egyetlen korszaka a Szlovák Köztársaság volt a háború idején. Ez az állam Hitler vazallusa volt, az ő akarata hozta létre, és mindenben hasonult is hozzá. Törvényhozásában a német példát követte, sőt, esetenként még meg is előzte azt. Ugyanakkor, összehasonlítva a többi kollaboráns országgal, Szlovákia függősége viszonylagos volt; persze csak ha figyelmen kívül hagyjuk a zsidók deportálását vagy éppen eladásukat Németországnak. A háború zaja körülölelte ugyan az országot, de bent nem hallatszott erősen. A háborúnak azt az iszonyatát, amit a lengyelek átéltek, a szlovákok nem ismerték meg. Néhány idősebb ember emlékében úgy élhet ez a kor, mint amikor Szlovákia önmagát kormányozhatta — noha valójában csak vazallus volt. Ráadásul a szlovákok gyűlölik, ha a csehek a fejükre olvassák ezt a korszakot. Úgy gondolják ugyanis, hogy ez az ő problémájuk, amibe a cseheknek semmi joguk beleszólni.

Nagyon érdekes dolgokat mondtál a szlovák komplexusról. Most pedig a cseh komplexusról szeretnélek kérdezni. Egész életemben emlékezni fogok arra a beszélgetésre a wroclawi lengyel-cseh szolidaritási fesztivál után, amit Varsóban folytattam Pavel Tigriddel, Karel Schwarzenberggel, Jiři Pelikannal és Vilem Prečannal. Én kijelentettem: Csehszlovákiában már befellegzett a kommunizmusnak, mire Tigrid ezt felelte: „Te nem ismered a cseheket. A cseh szellemiség valahol Svejk és Kafka között helyezkedik el. A csehek nem fogják tudni levetni a hátukról a kommunizmust, mert az a komplexusuk, hogy sem 1938-ban, sem ’48-ban, sem ‘68-ban nem védték meg magukat.”

Nem kell magyarázzam Neked boldogságomat, amikor beigazolódott, hogy jobban ismerem a cseh lelket Tigrid barátunknál és a többieknél, akik vele értettek egyet.

Ez megerősít valamit, amit bizonyos értelemben már régóta érzek. A hetvenes, nyolcvanas években nyugati újságírók jártak hozzám, és mind azt ismételgette, hogy az ellenzék egy maroknyi, gettóba zárt csoport, hogy soha nem fog hozzánk csatlakozni a nemzet, hogy az emberek soha nem ébrednek öntudatra, mert elégedettek azzal, ami van, de legalábbis belenyugodtak már, mi pedig őrültek vagyunk, fejjel megyünk a falnak, és így tovább. Én meg azt feleltem, mit tudhattok ti erről, ennek a nemzetnek a lelkében százféle lehetőség szunnyad.

Olyan sok meglepő eseményt éltem már meg, hogy azt gondolom, bármi lehetséges. Átéltem például 68 eufóriáját, amely a szovjet csapatok bevonulása után az általános, országos, teljes körű ellenállási mozgalomban tetőzött. Ez teljesen meghökkentett, hiszen előtte évekig apátia uralta a társadalmat. Csodálkoztam, hogy történhetett mindez? Aztán nem telt el egy év sem, és ugyanez a társadalom visszasüllyedt mély apátiájába, és én újra csak csodálkoztam. Hogy lehetséges, hogy ugyanazok az emberek, akik nemrég még puszta kézzel szálltak szembe tankokkal, most azt mondják: az egésznek semmi értelme, inkább műveljük kertjeinket.

Akkor megértettem, hogy egy cseh egyszerre Svejk, K. földmérő és ugyanakkor Jan Hus is. És hogy ezek a vonások egyszerre vannak meg mindnyájunkban. […]

És a xenofóbia? Honnan ered a xenofóbia? Miért van az, hogy Csehszlovákiában, ahol egyáltalán nincs zsidókérdés, megjelenik a Politika című folyóirat, és előhozza az antiszemitizmust? Honnan jön a cigányok elleni agresszió?

Es ez nem kizárólag Csehszlovákiában probléma, hasonló a helyzet a többi posztkommunista országban is. Németországban odáig fajultak a dolgok, hogy megjelent a náci szimbolika is, amire eddig nem volt példa.

Szerintem a posztkommunista országokban előbukkanó idegengyűlöletnek legalább két oka van.

Egyrészt negyven évig éltünk zárt társadalomban. Londonban, New Yorkban a legkülönfélébb színű emberekkel találkozhatsz az utcán, akik ezerféle nyelven beszélnek, és ezt mindenki megszokta. Néha ott is jelentkezik ez a probléma, például Németországban a törökökkel, Franciaországban pedig az arabokkal szemben, de alapjában véve mindenki megszokta, hogy a világ nyitottá vált, szabadon lehet benne mozogni és lakóhelyet változtatni. Mi viszont zárt gettóban éltünk, és a társadalom számára most megrázkódtatást jelent, hogy hirtelen olyan emberekkel találkozik, akik valamilyen szempontból mások, például más nyelven beszélnek.

A másik ok az embereknek az a hajlama, hogy bűnbakot keressenek. A szabadság sokkolta őket, elvesztették az eddigi garanciákat, a biztos értékrendet. Olyan állapot ez, amit a börtönből való szabaduláshoz szoktam hasonlítani. Amíg bent vagy, egyfolytában arra a pillanatra készülsz, amikor majd kiengednek, ám amikor ez bekövetkezik, hirtelen tanácstalanul állsz ott. Nem tudod, mit kell tenned, és talán azt még tudod, hogy ott bent mire számíthatsz, de itt kint — nem. Hasonló a helyzet a társadalommal, melyet frusztrál, hogy nem tud mihez kezdeni a szabadságával és ezért keres magának egy bűnbakot, akit felelőssé tehet mindenért. Persze az ellenség szerepére az a legalkalmasabb, akit első pillantásra meg lehet ismerni — más nyelven beszél vagy más a bőre színe. Ezért mondják, hogy mindenről a vietnamiak, a cigányok, valamiféle ők tehetnek.

Innen nézve a dolgot, el kell gondolkodnom a republikánus párt példáján. Nem véletlen, hogy elnöke, Sládek úr és a lengyel Nemzeti Párt vezére, Giertych úr mindketten Jean-Marie Le Pent tekintik követendő példának.

Azt akarom mondani, hogy csírájában létezik valami, ami lényegtelennek, nevetségesnek, veszélytelennek látszhat. De mi a XX. században élünk, nem szabad megfeledkeznünk Hitler példájáról, aki kezdetben sokkal jelentéktelenebbnek tűnt, mint most nálatok Sládek.

Talán tényleg úgy van, hogy a határfalak leomlása, amelyek eddig meghatározták mozgásterünket, a régi értékrend felbomlása a Sládek-féléket arra ösztönzi, hogy saját primitív értékeiket ajánlják a régiek helyébe, egyúttal ez negatív önmeghatározást is jelent: Sládeknek nincs semmilyen pozitív programja. Egyszerűen a Moldvába akarja söpörni az egész eddigi vezetést: a parlamentet, a kormányt, az elnököt. Egy ilyen negatív program meghallgatásra találhat a társadalom bizonyos rétegeiben, mert egyszerű és érthető.

Az emberek egész életükben megszokták, hogy a kommunistákat szidják, most viszont össze vannak zavarodva, mert nincs kit szidalmazni. Sládek pedig megmondja nekik: szidjátok azokat, akik most vannak hatalmon. Egyszerű életszemléletet ajánl fel nekik. A jelen helyzet megfelelő talajt teremt az agresszió és az idegengyűlölet minden válfajának.

Sokszor mondtad és írtad le, hogy ebben a világban, ahol a politikai kultúra ennyire le van pusztulva, szükség van a lelki értékekhez való visszatérésre. Szerinted mi a vallás szerepe a posztkommunizmus korában? A diktatúra idején mindnyájunknak — vallásosaknak és nem vallásosaknak — erőforrást jelentett. A természetes jogra való hivatkozást jelentette, aminek mindenki köteles alávetni magát. Mi a helyzet ma?

Azt gondolom, hogy a vallás szerepének a posztkommunista világban — vagy inkább Csehszlovákiára szorítkozom — két szintje van.

A vallás egyrészt nagyon fontos dolog, ami az emberek figyelmét „felfelé” fordítja, figyelmeztet lelkiismeretünk és felelősségünk metafizikai összefüggéseire, emlékeztet a felebaráti szeretetre és önzetlenségre. Ezeknek a hagyományos keresztény értékeknek a felélesztése most különösen fontos, ennek a demoralizált társadalomnak erre igen nagy szüksége van.

Van azonban egy másik szint is — és ez talán Lengyelországban erősebben jelentkezik, mint nálunk ez a vallás vagy egyház politikai szerepvállalása. És így ebben a szekularizált, profán világban a hitből, ebből a legmélyebben belső, lelki és személyes dologból újra doktrínát, ideológiát gyártanak. Pedig, mint már említettem, most lehetőség volna megteremteni egy ideológiamentes világot.

Hogy milyen veszélyes dolog az egyházak politikai szerepvállalása, azt a keresztény államoknál jobban példázza a muzulmán országok fundamentalizmusa. Az állam ott elvileg vallási, valójában viszont ideológiai, doktriner alapokon nyugszik. Az ilyen alapokon nyugvó állam eredendően intoleráns és türelmetlen, hiszen az embert életének egyetlen dimenziójára korlátozza, és manipulálja. Azt gondolom, hogy egy vallási alapokon nyugvó állam éppúgy eredendően veszélyes, mint egy ideológiai vagy nacionalista állam. […]

Vannak mégis érdekes határesetek. Nemrég Szlovákiában, a Kultúrny Žvot című folyóiratban megjelent egy Martin Kasandra nevű író vallásos szempontból provokatív elbeszélése. Ennek leközlése után közös barátunk, Jan Čarnogursky kormányfő megvonta a laptól a támogatást, a miniszterelnök helyettes pedig arra kérte fel az ügyészséget, hogy indítson eljárást az ügyben. Nem tudok ellenállni néhány kínálkozó analógiának. Lengyelországban a püspöki kar pásztorlevelet adott ki a tömegtájékoztatási eszközökről, amelyben arról van szó, milyen témáknak kell és milyeneknek nem szabad ott szerepelnie. A másik eset: Salman Rushdiet azzal vádolták meg, hogy vallási szentségeket sértett meg, és ezért halálos ítéletet mondtak ki rá.

Természetesen a dotáció megvonásától a halálos ítéletig — hál istennek — hosszú az út, de nyilvánvalóan azonos logika működött itt. Ha jól tudom, nyilatkoztál erről a rádióban. Beszélnél most róla?

Azt mondtam, hogy az irodalmat elvből nem lehet bíróság elé állítani. Az irodalom mindig provokál valakit, néha jobban, máskor kevésbé, azzal is tisztában vagyok, hogy sérthet is valakit, vallásos érzéseiben bánthatja. El tudom képzelni, hogy egy elbeszélés irritáljon, bosszantson, sértsen engem, de azt már nem, hogy íróját feljelentsem a bíróságon.

Amikor tizenkét éve Iránban kitört a forradalom, úgy éreztem, az valami érthetetlen, felfoghatatlan dolog: most, a XX. század vége felé egyszer csak létrejön egy vallási állam; ez képtelenség. Viszont ahogy most figyelem a világ eseményeit, ahogy a vallási pártok, a zsidó fundamentalizmus erősödését látom Izraelben, ahogy az iszlám fundamentalizmus erősödését figyelhetem meg az összes iszlám országban, amikor a fundamentalizmus előretörését látom a protestáns helyeken, mint például Amerika, vagy a katolikusokon, mint a posztkommunista országok, akkor elgondolkodom: az iráni forradalom nem egy új korszak első megjelenése volt-e, és nincs-e igaza André Glucksmannak, közös barátunknak? Azt írja, hogy most a legnagyobb veszély a fundamentalizmus jelensége, amely nyugodhat nacionalista, vallási vagy ideológiai alapokon. Azt állítja, hogy innen nézve már a kommunizmust is másként értelmezzük: nem volt valami epifenomén, csupán a fundamentalizmus egyik megjelenési formája. Te mit gondolsz erről?

Én is úgy gondolom, hogy jelenleg a legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy a kommunizmus bukása után a nacionalista vagy vallási fundamentalizmusok kerülnek hatalomra. De egyúttal úgy vélem, hogy hat ellenük egy olyan erő, amely le tudja ezeket győzni. Ez pedig bolygónk önvédelmi ösztöne. Bolygónkant több minden fenyegeti: a gazdag és szegény országok közötti különbségek növekedése, a népességrobbanás, az ökológiai ártalmak, stb. Mindez együtt totális veszélyhelyzetet teremt, de hiszek abban, hogy az emberiségnek legalább egy része tudatára ébred ennek, és a veszély hatására az emberi szellem magához tér, ami azt jelenti, hogy magáévá teszi azt a bizonyos, emberi individuális szempontot, és felszabadul a doktrínák, ideológiák és fundamentalizmusok rabságából.

Csehek és szlovákok

Miről vitatkoznak valójában a csehek és a szlovákok? Hol vannak közöttük a választóvonalak?

Ennek a vitának két szintje van.

Az első teljesen érthető és megalapozott. A szlovák népnek ezer éve más a hagyománya, mások a tapasztalatai: egyszerűen különbözik a cseh néptől. És mert soha nem volt lehetőségük az önállóságra, ezért kevésbé strukturáltak, nem élték meg azt, amin mi már túl vagyunk, úgy is fogalmazhatnék. hogy most mennek át a nemzeti újjászületés különböző szakaszain. Mint Csehszlovákia kisebb és kevésbé ismert nemzete, mindig a csehek árnyékában éltek. És annak ellenére, hogy a cseh nép segített a szlovákoknak talpra állni, ezt a segítséget is e túlsúly újabb sértő demonstrációjának tartják, ami teljesen érthető pszichológiai mechanizmus. A szlovák nép érzi integritását, azt, hogy közösséget alkot, és a maga lábára akar állni, egyenrangúvá akar válni nagy testvérével, aki állandóan kioktatja kisöccsét.

A másik szint a politika szintje, és ezzel már rosszabb a helyzet. Egyes politikusok kijátsszák a nemzeti kártyát, mondván: elérkezett az idő, amikor nemzetek szabadulnak fel, új államok alakulnak, tehát a szlovák nép számára is itt a pillanat, hogy felnőjön önálló államiságához, végre talpára álljon. Ez okozza a feszültségek egy részét, amelyek most közelednek tetőpontjukhoz, és valóban kérdéses, hogy egységes marad- e államunk. Azonban ezt a két szintet nem szabad összekeverni.

És milyen a belső megosztottság? Miről vitatkoznak a csehek a csehekkel, szlovákok a szlovákokkal? A lengyelek ma arról vitatkoznak, milyen gazdasági irányvonalat kell követni: Balcerowiczét vagy épp fordítva: vita folyik az egyház szerepéről az államban: a rendszerről: elnöki vagy miniszterelnöki: az agrárpolitikáról: kemény legyen vagy épp ellenkezőleg, dotációk, hitelek, garantált árak, védővámok, stb: a dekommunizálásról; arról, hogy az európai példát kövessük-e vagy egy sajátos, lengyel utat járjunk, mert Európa a pornográfiát, abortuszt, fogyasztói társadalmat, kábítószereket, degenerációt, stb jelenti. Hol vannak a fő törésvonalak a csehek és csehek, szlovákok és szlovákok között?

Nem egy törésvonal van. Tavasszal választások lesznek. Épphogy megalakultak a politikai pártok, és máris a választásokra készülnek. Bizonyos értelemben minden kérdést saját érdekeik szempontjából mérlegelnek. A politikai pártstruktúra kialakulása egyidőben folyik az államforma keresésével és az új alkotmány létrehozásával.

A csehek és csehek vitatkoznak a szlovákokhoz való viszonyunkról is. Egyes politikusok például erős államot szeretnének, és ezért nem akarnak engedni a szlovák nyomásnak, aminek persze megint megvan a maga mögöttes oka: így akarják megnyerni maguknak a választókat, akiknek tetszik ez a felfogás. Egyre többet hallani ugyanis Csehországban azt a nézetet, hogy a szlovákok csak nehezítik a helyzetünket, jobb is volna nekünk, ha kiválnának az államból; és egyes politikusok tovább hevítik a hangulatot, hogy ennek tüzénél süssék meg a maguk pecsenyéjét. Hasonló vita folyik Szlovákiában, mert ott is vannak federalisták, konfederalisták és függetlenségiek. Tehát nem az a helyzet, hogy a szlovák kérdésben két csoport állna egymással szemben: a csehek és szlovákok.

A másik vitakérdés a gazdaságpolitika: most formálódik egy elég erős és hangos jobboldal, amely gyors és radikális reformot akar, nagyon leegyszerűsítve: éles kapitalizmust; vele szemben van valami baloldalféleség is, sok frakcióra osztva. Ez a két oldal élesen támadja egymást: a jobboldal minden liberálist lekriptokommunistáz, a baloldal szintén radikalizálódik és bírálja az egész reformot.

Nézeteltérésekre ad még okot Morvaország és Szilézia esetleges autonómiája, valamint a már említett átvilágítási törvény is.

És végül, van még egy rejtett, inkább pszichológiai jellegű konfliktus, az ún. máskéntgondolkozók — akik a régi rendszer alatt ellenzékben voltak és ellenálltak — és az újabbak, frissebbek, fiatalabbak között, akikről korábban nem lehetett hallani, és akik nem működtek együtt sem a kommunistákkal, sem az ellenzékkel. Most ez a második csoport O’Neill gondolatát veszi át: „oly sokáig harcoltam valami kisszerűvel, míg magam is kisszerűvé lettem”, azaz úgy vélik, hogy az ellenzék oly sokáig harcolt a kommunisták ellen, míg maga is bemocskolódott a harctól, és szerepe most véget is ért. Ezenkívül azt is a fejükre olvassák. hogy néhányuk tagja volt a kommunista pártnak az ötvenes-hatvanas években, mondván: ezek a kommunisták mind egyformák, akár a hatvanas, akár a nyolcvanas évekből valók. A közvélemény pedig inkább ezzel az újabb csoporttal azonosul, annál az egyszerű ténynél fogva, hogy többségük nem volt ellenzéki, sem a nomenklatúra tagja, és ezért ezek a politikusok a saját helyzetüket jelenítik meg előttük, ők állnak mentálisan a legközelebb hozzájuk.

Vannak ezen túl még további, jelentéktelenebb viták is, de mindegyik mélyén ott lapul a pártérdek.

A másként gondolkodók marginalizálódásának problémája a térség minden országában felmerül. Nagyon érdekes dolog ez, amiről már sokszor nyilatkoztál és írtál, hogy a volt ellenzék valami szemrehányás félét jelent azok számára. akik akkor konformisták voltak, most pedig dekommunizáló retorikát használnak.

Most azonban valami másról akarlak kérdezni. Ezek a mi többé-kevésbé bársonyos forradalmaink karizmatikus vezetőket dobtak a felszínre. Te magad is ilyen vezető voltál. Nem véletlen, hogy az a grúz ellenzéki, akit a demokratikus választásokon elnöknek választottak meg, arra vágyott, hogy a grúz Havelnek hívják. Ez a karizmatikus grúz vezér aztán nemsokára elkezdte bebörtönözni ellenzékét. Egyszóval meg kell értenünk, hogy mindannyiunk előtt ott van az erőskezű kormányzás csábítása, mert a demokrácia zavar, nem elég hatékony, lassítja a dolgok menetét, itt és most viszont gyorsaságra és határozottságra lenne szükség. Grúziában barikádokig, utcai harcokig fajultak a dolgok.

Mi a véleményed a posztkommunista kor fiatal és strukturálatlan demokráciáit fenyegető, autoriter veszélyről? […]

Azt hiszem, engem nem fenyeget az a veszély, hogy egyszer majd olyan erősen ragadom meg a hatalmat, hogy barátaimat becsukjam. Épp ellenkezőleg — az emberek, akikkel az utcán, kocsmában, bárhol máshol találkozom, azt vetik a szememre, hogy túl puha vagyok. Azt mondják nekem: legyen velük keményebb! Amikor „azokról” beszélnek, mindenkire gondolnak: kommunistákra, dekommunizálókra, szlovákokra és csehekre, politikusokra, a parlamentre. Tehát pont az ellenkező a hibám: az, hogy nem vagyok elég autoriter.

Általánosságban viszont annál inkább azt gondolom, hogy ezekben a fiatal demokráciákban — éppen azért, hogy elkerüljük az autoriter erők hatalomra kerülésének a veszélyét, akik az erős kéz kormányának demagóg programjával jönnek —, gyorsan meg kell erősíteni a demokratikus intézményeket, mechanizmusokat, játékszabályokat. Gyorsan tekintélyt kell szerezni a demokráciának. Ha a demokrácia nem szerez tekintélyt, akkor hamarosan egy Sládek-féle vezető fogja azt megszerezni. Nem Havelnek mint Havelnek kell tekintélye legyen, hanem az elnöknek, kormánynak, parlamentnek. Ki kell építeni ezek kölcsönös kapcsolatrendszerét. Ki kell építeni az állandóan ismétlődő válságok elleni alkotmányos védelmet.

Meg kell mondanom, hogy én magam az elnöki hatalom szélesítésének a híve vagyok — nem az elnöki rendszeré, hogy az elnököt közvetlen szavazás útján válaszszák, és ő legyen a végrehajtó hatalom feje, hanem vissza szeretnék kapni néhány jogosítványt, ami korábban, a demokratikus Csehszlovákiában már az elnöké volt. Például arra gondolok, hogy az elnöknek joga van törvénytervezetet küldeni a szövetségi gyűlés elé, vagy arra, hogy amennyiben a parlament nem szavaz bizalmat a kormánynak, akkor az elnök feloszlathatja a parlamentet, és időközi választásokat írhat ki. Tehát az elnöki hatalom kiterjesztésének a híve vagyok, de nem azért, mert több hatalmat akarok a kezembe kaparintani, hanem hogy az elnöki tisztség tekintélyét növeljem. Ez ugyanis az erőskezű kormány fenyegetésének a legjobb ellenszere.

Nagyon nehéz ezeknek a demokráciáknak a születése. Nehezebb, mint gondoltuk volna. Majdnem mindenütt balkánizált politikai képletet találunk. Nemzetiségi konfliktusaink vannak. Es ehhez jön még — amit a posztkommunista korszak gyermekbetegségének neveznék — a kapitalizmusba vetett utópista hit. Az a hit, hogy a piac mindent megold. Ahogy egykor a tervgazdaság mindenhatóságában hittünk, most divat azt hinni, hogy elég elindítani a piacot, és akkor automatikusan minden probléma megoldódik. Szerinted ez hogyan jelentkezik Csehszlovákiában?

Magam nem tartozom azok közé, akik a piacot olyan varázsvesszőnek hiszik, amivel mindent meg lehet oldani. És fő ként nem gondolom róla, hogy világnézet vagy az élet értelme volna. Ebből a szempontból különbözöm más politikusoktól, akikkel vitatkozunk is erről.

Azt a tényt, hogy mindennek kell legyen tulajdonosa, azt, hogy a kereslet-kínálat törvénye érvényesül, nyilvánvalónak tartom, de nem tekintem ideológiának, az élet értelmének, utópiának, hanem évszázadok alatt kipróbált igazságnak tartom, ami megfelel az emberi természetnek és természetes módon működik. Nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy az ember tudja, ha maszek szerelőt hív egy javítási munkára, az sokkal jobban el fogja végezni a munkáját, mint az állami vállalat névtelen dolgozója. Ez természetes, hiszen ez előbbi személyesen érdekelt munkája eredményében, ettől függ az érte kapott pénz is. Ebből a szempontból tehát fenntartás nélkül a természetes tulajdonviszonyok helyreállításának, a vállalati pluralizmusnak és konkurenciának a híve vagyok. A piaci mechanizmust nyilvánvaló dolognak tartom, kétségbevonhatatlan gazdasági törvénynek, de semmi többnek. Semmi esetre sem vallásnak.

író elnöki szerepben

Nagy sikereket ér el közéletünkben a populizmus. A puszta ígéretek nyelve. Olyan helyzet alakult ki, amikor a politikai harc egyre inkább aranybányák ígérgetésévé fajult: ha rám szavazol, mindent elintézek neked. Mennyire erős ez a tendencia Csehszlovákiában és mi a forrása?

A forrása nyilván a politikai kultúra kiforratlansága és fiatalsága. Természetesen, ha valakinek 15 éven keresztül kell ismételt választásokon megvédenie programját és nézeteit, akkor már nem elégedhet meg demagóg frázisok ismételgetésével. Kell mögötte valamilyen munkának is állnia, tehát a folyamatosan virágzó demokráciák országaiban a puszta demagógia önmagában nem ér semmit. Viszont a születőben levő demokráciákban a populisták is helyet találhatnak maguknak, kihasználva a káoszt és olcsó programokat ajánlva.

Másrészt arról is beszélnem kell, ami a legnagyobb problémát okozta nekem. Mivel író vagyok, alkotó embernek tartom magam. Azaz nagyon nem szeretem ismételni magam vagy leegyszerűsíteni a gondolataimat. Ugyanakkor a tisztségem arra kötelez, hogy többször elismételjem, amit már ezerszer elmondtam; hogy leegyszerűsített felhívásokat tegyek közzé. Én, aki egész életemben érzékeny voltam erre, aki a frázisvilágot kritizáltam, és tanulmányoztam a frázisok nyelvét, most saját bőrömön tapasztalom a frázisok önkéntelen csábítását, szakmai ártalmát.[…]

Mondd, mi történt velünk, volt ellenzékiekkel az utóbbi két évben? Minden megváltozott az életünkben. Te visszaeső bűnözőből elnök lettél… és ezt a sort még jó hosszan folytathatnám. Milyennek látod magadat? Mi változott meg benned? Elnök-íróként nyilván gyakran kell választanod, mihez vagy hűséges: az államérdekek iránt érzett felelősségedhez vagy az igazsághoz? Hogyan tudod feloldani ezt a konfliktust?

Először is azt kell kimondanom, hogy nincs olyan komoly ember — aminek magamat is tartom —, aki egy egyszerű képletre tudná magát visszavezetni. Mindannyian egymásnak ellentmondó tulajdonságok és jellemvonások szövevényei vagyunk.

Én például érzékeny vagyok az abszurdra, és képes vagyok mindenen csodálkozni. Vannak olyan pillanataim, amikor nem hiszem el, hogy elnök vagyok, bár már lassan két éve vagyok az. Ott állok reggel a fürdőszobában, még álmosan, mosom a fogamat, sietek, és elgondolkozom, hova is sietek. Azt felelem magamnak, hogy az elnöki palotába kell sietnem, ahol egy miniszterelnököt kell fogadnom — és egyszeriben nem hiszem ezt el. Abszurdnak és valószínűtlennek tűnik az egész.

Másrészről viszont — és ez az én ellentmondásom — az élet megtanított rá, hogy semmin se csodálkozzam. Megtanultam, hogy átvészeljem a legabszurdabb helyzeteket is, amiket nem én találtam ki, hanem azok találtak rám.

Gyakran megesik írókkal, hogy valamilyen formában köréjük teremtődik az a világ, amit megírnak. Bohumil Hrabal megteremtette azt a hrabali világot, amit könyveiből ismerünk. De ő a szó szoros értelmében létrehozója ennek a világnak: nemcsak a prágai „U kočourek” kocsmában tudja előidézni, hanem a New York-i Kennedy repülőtéren is. Az ő közelében a világ úgy rendeződik át, úgy görbül, hogy a hrabali vonásokhoz alkalmazkodjon.

Én — egy békeszerető ember, aki kényelemre, harmóniára vágyom és legszívesebben az egész életemet egyféleképpen élném le — hasonlóképp, számomra ismeretlen módon megbolygatom magam körül a világot és egyre csak új, váratlan helyzeteket provokálok. Az, hogy többször ültem börtönben, épp annyira abszurd, mint az, hogy most elnök vagyok; és nem tudom, milyen abszurdok várnak még rám, ha majd leváltanak erről a tisztségről, vagy például újra megválasztanak, esetleg megint börtönbe csuknak — bármi megtörténhet. De nem azért, mert ezt az életet választottam, vagy mert kalandor vagyok — egyáltalán nem vagyok az, sokkal inkább vagyok kispolgár.

Ennyit rólam, és most a másik, komolyabb dolog, amiről kérdeztél: a lojalitás és igazság problémája. De megint, íróként képes vagyok arra — és ebben munkatársaim is segítenek —, hogy megtaláljam azt a formát, hogy ne sikkasszam el saját véleményemet sem, ne tagadjak meg olyan igazságokat, amelyekről meg vagyok győződve, ugyanakkor, amennyire lehetséges, ne okozzak felesleges politikai bonyodalmakat, ne destabilizáljam a politikai helyzetet, és lojális maradjak a demokratikus hatalomhoz.

Ez bizonyos tekintetben ízlés és fantázia dolga: hogy az ember tudja, mikor kell általánosságban beszélni, de úgy, hogy a címzett is értse; mikor kell és milyen formában konkrétan beszélni, hogy ne gerjesszünk felesleges konfliktust és ne növeljük a káosz felé mutató jelenségeket. Ez sokkal inkább függ az ízléstől, formaérzéktől, fantáziától, mint valami politikai iskolázottságtól.

Előfordult-e veled, hogy elnökként aláírtál egy olyan törvényt, amiről tudtad, hogy nem kellene aláírnod, de ugyanakkor nem tagadhattad meg az aláírását?

Az alkotmány kötelez engem a törvények aláírására. Ha nem írom alá, akkor is érvénybe lép a törvény, csakhogy így nyílt konfliktust hoznék létre az elnök és a parlament között, és bonyolítanám a politikai helyzetet.

Éppen ezt a helyzetet éltem meg az átvilágítási törvénnyel kapcsolatban, és úgy oldottam meg, hogy aláírtam, de azonnal kezdeményeztem a módosítását is. A parlament köteles foglalkozni a kezdeményezésemmel, azaz meg kell tárgyalnia a módosító javaslatot, de ehhez előbb érvénybe kell lépnie a törvénynek. Ebben a kérdésben a barátaim két táborra oszlottak: volt, aki azt mondta, hogy ne írjam alá, ami egy gyakorlati hatás nélküli demonstratív gesztus lett volna, mások azt javasolták, hogy hogy írjam alá, és utána jöjjek elő a módosítási javaslattal, ami sokkal konstruktívabb megoldás. Végül ezt a másodikat választottam. Majd az idő eldönti, helyesen döntöttem-e.

Te nemcsak elnök vagy, hanem író, dramaturg, esszéista is — eleddig az egyetlen könyv szerzője, amely megpróbálja elemezni az utolsó két év történéseit. Most viszont olvasó emberként akarlak kérdezni: mi volt az a szöveg, ami az elmúlt két év alatt a leginkább hatott rád?

Annak, amit olvasok, a 95%-a hivatalos irat és újság. Ritkán jutok csak egy érdekes esszéhez, regényre pedig végképp nincs időm. Az utolsó könyv, amit el tudtam olvasni, és megmaradt az emlékezetemben, a háború után titokzatos körülmények között meghalt egykori külügyminiszterünkre, Jan Masarykra való visszaemlékezés volt, amit Marta Davenport, Masaryk barátnője írt.

Nem valami kiváló esszékötet vagy szépirodalmi mű ez, de olvasása közben ráébredtem, milyen jó is nekem. Egész nap aggódom, dühöngök, depresszióba esem, és legszívesebben az egészet otthagynám, mert körülöttem káosz van, szétesik az állam, és így tovább, és akkor egyszercsak arról a rettenetes dilemmáról olvasok, ami Jan Masaryk előtt állt, amikor a kommunizmus kezdett előretörni nálunk. Jan Masarykot kötötte apjának tett esküje, hogy nem hagyja magára Benešt, Tomaš Garrigue Masaryk utódát, és közben mindenünnen lopakodott előre a kommunizmus. Világos volt, hogy győzni is fog, és elpusztítja minden ellenfelét. Jan Masaryk egyrészt elemi, fiziológiás félelmet érzett, másrészt felelősséget az apjának tett esküje miatt, harmadrészt látta ennek a helyzetnek a teljes reménytelenségét. Ehhez járult a folytonos megaláztatás a Sztálin, Molotov, Zorin és Gottwald-féle emberek részéről; és amikor hivatalos úton járt Washingtonban, kiderült, hogy senkinek nincs ideje a számára. Se Marshall, se Trumann nem fogadták, bár Masaryk ismert volt az angolszász világban: anyja amerikai volt, ő maga 10 évig élt ott, és nemcsak az irodalmi nyelvet beszélte hibátlanul, hanem jónéhány dialektust is. És lám, a barátainak nincs idejük a számára, és történik mindez a februári kommunista puccs előtt, amikor az egész világ sorsát érintő döntések születtek. És ráadásul mindez egy angol-amerikai irányultságú politikussal történik, aki népszerű ebben a világban.

Az, amit ez az ember — aki egyáltalán nem tartozott a bátrabbak közé — megélt a hidegháború kezdetén, óriási hatást tett rám. Hirtelen — magam is politikai funkcióban lévén — megértettem, hogy az életben adódhatnak olyan kilátástalan helyzetek, amikor az egyetlen kiút kiugrani az ablakon. És arra gondoltam, milyen jó is nekem Jan Masarykhoz képest.

(1992. január)