Három fundamentalizmus

VARSÓ – Szükségtelen hangsúlyoznunk, milyen mértékben befolyásolták nálunk a politikai választásokat és a meggyőződések alakulását a lengyel történelemről alkotott elképzelések. Most azonban azt hiszem, eljött az ideje, hogy végre nyugodt megfontolás tárgyává tegyük a múltról, különösen pedig a két háború közötti Lengyel Köztársaságról alkotott sztereotípiákat. A két világháború közötti Második Lengyel Köztársaság mind a mai napig különféle mítoszok és közhelyek áldozataként él a köztudatban — legyen az a kommunista propagandagépezet fekete legendája vagy a kommunista hamisításokkal szemben fellépő másik oldal hófehér krónikája. Itt az ideje, hogy másfajta kérdésekkel faggassuk történelmi múltunkat.

Választ kell adnunk a kérdésre: miféle utakon indult el akkor az az antidemokratikus átalakulás, amely a kormánykörök, a nemzeti demokraták és a Lengyel Szocialista Párt gondolkodásában egyaránt megmutatkozott? Más fényben kell elemeznünk a katolikus egyház történetét is a két háború között. Ha mindezt elmulasztjuk, arra leszünk ítélve, hogy idealizáljuk saját történelmünket, és józan ítéletek helyett mitologizáljuk történelmi tudatunkat, s ezzel védtelenné váljunk azzal szemben, amit talán az emlékezet bosszújának nevezhetnénk, s amit hosszú évekig tudatalattiba taszítottak.

Ha röviden kellene jellemeznem az új, többé vagy kevésbé artikulált, nyíltan vagy rejtve jelentkező, de a mai politikai életben mindenképpen meglévő jelenségeket, akkor elsősorban az újra jelentkező fundamentalista veszélyről szólnék. A fundamentalizmus nem más, mint az a meggyőződés, hogy a kezünkben van a világ jobbításának koncepciója, de ebben a világban csak a jó és rossz közötti konfliktus létezik, beleértve az egyes érdekek és nézőpontok összeütközését is, ami minden demokratikus rendnek sajátja. Véleményem szerint háromfajta fundamentalista veszélyről kell beszélnünk.

A nemzeti fundamentalizmus

Az első: a nemzeti fundamentalizmus. Kétségtelenül létezik a kísértés, hogy a közélet minden területét az úgynevezett nemzeti érdekeknek rendeljük alá. Az egyes érdekeket alkalmanként meglehetősen sajátos politikai szempontból definiálják. Ennek értelmében a jó lengyelnek kötelessége például, hogy együttérzését fejezze ki a litvániai lengyelekkel, függetlenül attól, hogy ezek a lengyelek hogy viselkednek — bölcsen vagy ostobán, a szovjetek vagy a litvánok oldalán. Elég annyi, hogy ők lengyelek. Ha valaki kritizálni merészeli a litvániai lengyel kisebbséget, azonnal rásütik a lengyelellenesség bélyegét. Ez a gondolkodás olyan Lengyelország képét vetíti elénk, amelyben az egyedüli konfliktus a nemzeti érdekként felfogott „jó katolikus” mentalitás és a nihilista-kozmopolita-baloldali tendenciák között feszül. Az így értelmezett nemzeti érdekekkel szemben a lengyel népnek ártó tevékenységnek számít, ha valaki kijelenti, hogy a lengyel politikai küzdőtéren elharapóztak bizonyos antiszemita fóbiák, vagy hogy nem éppen illő dolog, hogy Lengyelországban teljes csönd van a cigánypogrom körül.

Ez a fundamentalizmus jellemző a nacionalista mozgalmak és tételek bizonyos formációjára, amely — úgy látszik — lényeges szerephez jutott nemcsak Lengyelországban, hanem a többi posztkommunista államban is, és újjáéledőben van az arab országokban, megjelent már Izraelben és — a jobboldalon — Nyugat-Európa országaiban is. Franciaországban a Le Pen-jelenség körüli vitákban vagy a nácizmust feszegető németországi történelmi boncolgatásokban felfedezhető az effajta fundamentalizmustól való félelem. Éppen ezért szükséges nemcsak lengyel, hanem nemzetközi jelenségként kezelnünk.

A vallási fundamentalizmus

A fundamentalizmus második fajtája a vallási fundamentalizmus. Ez a jelenség szoros összefüggésben áll egyrészt a lengyelországi katolikus egyház új helyzetével, másrészt pedig a sacrum új felfogásával az egész világon. Nem árulok el újat azzal, hogy mai világunk egyik legsúlyosabb betegsége a sacrumnak, vagyis annak az értékszférának az eltűnése, amely az egész emberi közösséget összefogja, amelyre minden közösség hivatkozhat. A sacrum Mózes kőtábláihoz hasonlítható, amelyek szétzúzásával eltűnik minden közös értékünk alapja.

E tendencia kihívására még nem érkezett határozott válasz az egyházaktól és vallásoktól. Néhány próbálkozás azonban történt: az egyik éppen a második vatikáni zsinat volt, a világ felé való nyitás, annak elfogadása, hogy létezhetnek hiteles értékek az én egyházam, felekezetem, sőt kultúrköröm határain kívül is. Ettől eltérő választ ad azonban a fundamentalizmus, ebben az esetben a sacrum és profanum, a természetes és a büntetőjog, az erkölcsi elvek és az állami-jogi normák közötti határ ismételt egybemosásával. Erről kell folytatnunk a legalapvetőbb vitákat, amelyek fontosságát csak az Európába való visszatérés körüli vitákhoz hasonlíthatjuk. Európáról szólva ugyanis sokan egészen mást értenek rajta; például ha a katolikus egyház hierarchiái emlegetik az Európába való visszatérést, akkor a francia forradalom előtti Európára gondolnak, olyasvalamire tehát, ami már nem létezik.

Végül a fundamentalizmusnak a mai Lengyelországban harmadik csapdája is van, amelybe elsősorban az 1980-as Szolidaritást megelőző és a benne részt vevő demokratikus ellenzék tagjai esnek bele, köztük e sorok írója is. Az erkölcsi normák és a politikai harc szabályai közötti különbség eltörlésére gondolok itt. Az említett ellenzékiek a konspirációból magukkal hoztak egy értékrendet, amelyben ez a különbség nem létezik, mert mindenfajta politikai magatartás konvertálható volt az erkölcsi értékek nyelvére. Egy demokratikus rendben ez másképpen van, és ez a fundamentalista mentalitás — nevezzük „moralizálónak” — meglehetősen sok zavart okozhat. Persze nem azt akarom ezzel mondani, hogy szerintem a politikában és a normális politikai eszmecserékben nem létezik az erkölcs kategóriája. És arról sincs szó, ha már a vallási fundamentalizmusnál tartunk, hogy az egyház nem kaphat szerepet a politikában. Természetesen kaphat, de csak igen sajátos szerepet. Ahogy az egyház nem lehet politikai párt, s a vallási normák nem jogi törvények, úgy a kommunistaellenes konspirációban létrejött morális előírások — amelyek természetesen manicheista szabályok voltak — sem illeszthetők be teljes egészükben a demokratikus rend játékszabályai közé. Mert a játékra és saját magukra nézve is végzetesek lehetnek. Az erkölcsiség könnyen válik fanatizmussá, amely nem éppen nemes célok szolgálatába is állítható.

A populizmus

Másfajta, szintén gondolkodásra késztető veszélyt jelent a populizmus. A populizmus nem új jelenség, de érdemes újra megvizsgálnunk. Érdemes például átismételni a peronizmus leckéjét: mi volt valójában, milyen nyelvet, milyen eszközöket használt, milyen mechanizmusok juttatták hatalomra, melyek okozták a vesztét, és egyáltalán mi tartotta életben.

A populizmus Lengyelországban a munkások lázadásának nyelve volt egy totalitárius állammal szemben — ezt világosan le kell szögeznünk. A lázadás célja természetesen a szabadság és az emberi méltóság kivívása volt, de mindkét értéket a populizmus nyelvén fejezte ki. A híres „ők” kifejezés tipikus populista zsargon, nem pedig a politikai vagy társadalmi játékszabályokat elemző kifejezés. De megállapíthatjuk, hogy e fellázadt populizmus gyökerei addig az egyenlősdi-tudatig nyúlnak vissza, amely a kommunista hatalom sok évtizedes legitimitását adta. Ebben az értelemben elmondhatjuk, hogy ez a lázadás nem volt más, mint a kommunizmus által hangoztatott egalitariánus értékek nevében indított kommunistaellenes felkelés. Nem éppen következetes elvek hatották át tehát, noha a társadalmi igazságosság a felkelés kulcsfogalmainak egyike volt.

Láthatjuk, hogy a Lengyelországban épülő piacon a társadalmi igazságosságnak nincs kulcsfontosságú szerepe. De a piac nem az igazságosság őrangyala, hanem hatékonyságot és kreativitást kikényszerítő erő. Az igazságosságot legföljebb a javak másodlagos elosztása szolgálhatja, de semmiképpen sem a piac. Az említett egalitarizmus azonban — melyet a kommunizmus gyökereztetett meg és a Szolidaritás kommunistaellenes forradalma ültetett trónjára — ma autonóm életet él, és jelen van minden szakszervezet populista szólamaiban, beleértve a Szolidaritást is. Érdekfeszítő dolog ma összehasonlítani azt a nyelvet, amelyet a „hivatalos” szakszervezet és a Szolidaritás használt az elmúlt év során. Ez új jelenség, új megközelítést kíván.

Ki kell mondanunk végre: a kommunizmus elleni lázadás, bármilyen hatásos volt is — a tömegek lázadása volt. A kommunisták, amíg csak az ellenzék elitjével volt dolguk, nem vették komolyan a követeléseiket, még akkor sem, amikor csak a demokratikus és jogi folyamatokról volt szó. A kommunisták akkor kezdtek felfigyelni az ellenzékre, amikor már tömegek álltak mögötte, és a tömeg párbeszédre kényszerítette őket. Ebben a szituációban született meg az az érzés, hogy tömegben erősek vagyunk. Azaz inkább: akkor vagyunk erősek, ha a tömeg nyelvén beszélünk.

A tömeg nyelve a populista szólamok nyelve. Úgy látszik, ma visszatérőben vagyunk ehhez a nyelvhez, vagyis a kommunistaellenes ellenállás időszakában tanult magatartásformákhoz, amelyek akkor ésszerűek voltak egy ésszerűtlen rendszerben, mert egyedüli eszközül szolgáltak a rendszer politikai legitimitásának megdöntéséhez. Ma ugyanezek a magatartásformák a parlamentarizmus legitimitását ássák alá, és megnyitják az utat egy abszolutisztikus, tekintélyelvű hatalom előtt. Demokratikus rendet akarunk építeni demokratikus politikai kultúra nélkül. Ez valahogy úgy fest, mintha barbár bennszülöttet ültetnénk egy számítógép elé. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a bennszülött alacsonyabb rendű ember, hiszen az őserdőben például ezerszer jobban kiismeri magát, mint a civilizált amerikai. De a számítógép nemigen használható az őserdőben.

Az erős kéz csábítása

Félő, hogy a nagy lelkesedést a demokráciából való keserű kiábrándulás követi majd, mint az már néhányszor megtörtént Európa történetében.

Az is félő, hogy a demokratikus játékszabályok bevezetése a válságot, a közélet anarchiáját, az élet minőségének romlását és a biztonságérzet megszűnését juttatja az emberek eszébe. Fennáll a lehetősége annak, hogy megerősödnek azok a hangok, amelyek az általános felfordulás, korrupció helyett az erős kéz politikáját követelik majd. Az ilyesmi könnyen „eladható”, ha az elnöki hatalom vagy a stabil demokrácia eszméjét hirdeti; ennek szükségességét még történetfilozófiai elemzésekkel is alátámaszthatják, például hogy Lengyelország a 18. században az anarchia, a pártütés és a liberum veto miatt bukott el. Más szóval fennáll a — történelemből ismerős — kockázata annak, hogy ha elmélyül a válság, olyan emberek jelennek meg a porondon, akik önmagukban adják meg a választ a válságra. Amikor összeroppannak a hagyományos kulturális formák, és a társadalmi kommunikáció forrásai és mechanizmusai nem hitelesek többé, akkor megjelenik valaki a Gondviselés képében, és az emberek szemében ő lesz a zűrzavar leküzdésének, a megváltásnak egyedüli letéteményese.

Ismét csak elmondhatjuk, hogy ez sem új, még csak nem is jellegzetesen lengyel jelenség. De próbáljuk meg ezt is más szemmel nézni; érdemes elgondolkodnunk azon, hogy miként születik az effajta abszolutisztikus csábítás, és milyen következményekkel jár, s hogy az autoriter rendszerek mit képesek megoldani, és mi az, amit minden bizonnyal nem.

Az erre a kérdésre adandó választól nemcsak a lengyel értelmiség közérzete függ, amely, úgy látszik, kifulladt, reményét vesztette, mint a legrosszabb időkben; mintha elveszítette volna önképét és ethoszát, helyét a társadalomban. Ha sokan és valóban elgondolkodunk azon, amiről eddig szó volt, rájövünk, hogy ennél nagyobb a tét: annak lehetősége, hogy a demokratikus gondolkodás tért nyerjen a fundamentalizmussal szemben. A demokratikus gondolatban nincs helye semmiféle fundamentalizmusnak — sem nacionalistának, sem vallásinak, sem erkölcsinek.

Nincsenek természettől fogva kiváltságos emberek. A demokratikus nyelv nem zárja ki a tekintélyt, de ha valaki azt állítja, hogy ennek így vagy úgy kell lennie, mert a természet törvénye vagy a nemzet érdeke ezt kívánja, s ezért például népszavazásnak sincs helye, az alapjában sérti meg a demokratikus gondolat elvét. A demokratikus rend lényege ugyanis, hogy mindaz, ami mindenkire egyformán vonatkozik, népszavazás tárgya lehet.

Ettől függ tehát, hogy a populizmussal, amely a lázadás nyelve, fel tudja-e venni a versenyt a parlamentáris demokráciát és jogállamot jellemző vitázó nyelv. És ettől függ az is, hogy a tekintélyelvű csábítással, azaz az erős kéz kultuszával szemben meg tudja-e állni a helyét a racionális demokrácia, vagyis az erős fej kultusza.