A bársonyos restauráció

Lengyelországot egy esztendeje a kommunistautód erők koalíciója kormányozza. Hasonló erők vannak hatalmon Litvániában, de nemrégiben a magyarországi választásokat is egy posztkommunista tömörülés nyerte meg. A kommunista rendszer azonban sehol nem tért vissza. Hát akkor mi ezeknek a visszatéréseknek a tanulsága?

*

Lengyelországban és a volt szovjet térség más országaiban kommunistaellenes forradalom ment végbe. Megdőlt a totalitárius diktatúra rendszere politikai, gazdasági és nemzetközi téren is. Mindez szerencsére — Lengyelországban a kerékasztalnál kötött megegyezésnek köszönhetően — barikádok és akasztófák nélkül zajlott le. Václav Havel találó megfogalmazása szerint „bársonyos forradalom” ment végbe.

Mégis, minden forradalomnak, így a bársonyosnak is, megvan a maga logikája. Elvárásokat és reményeket szabadít fel, s ezeknek soha nem képes eleget tenni. Ezért kénytelen radikalizálni nyelvezetét, felfalja saját gyermekeit, eltávolítja „soraiból a kompromisszumra hajlamosakat, ki kell hirdetnie a soros „gyorsításokat”, az átvilágítást, a tisztogatást. A forradalom örökké befejezetlen, ezért frusztrációt és keserűséget termel. Elvégre valakire rá kell kenni a felelősséget azért, hogy nem hullik mennyei manna az égből. A forradalom megtalálja a bűnösöket: előbb a régi rend embereit, majd ezek szószólóit, s végül a saját vezetőit.

A forradalmi tábornak mindig megvannak a maga „mérsékeltjei” és „veszettjei”. Az előbbiek az alkotmányos kormányok és a jogállamiság nevében akarják védeni a szabadságot. Az utóbbiak viszont úgy vélik, hogy a szabadság védelme a szabadság ellenségeinek — vagyis a régi rend embereinek — a kiirtását jelenti. Csak ekképpen lehet gondoskodni a forradalmat végrehajtó megbántottak és megalázottak jólétéről. Hiszen a diktatúra alóli felszabadulás csak keveseknek hozott szabadságot és örömöt. A nyomorban és kétségbeesésben alámerült többség nem fogyasztott a győzelem gyümölcséből. Ezen többség véleménye szerint a forradalmat a „mérsékeltek” árulták el — a többségnek tehát másodszor is fel kell szabadítania magát. Ezért van szükség a „gyorsításra” és a „forradalom teljes véghezvitelére”. Hogy így legyen, fel kell hagyni a „jogállami játékokkal”. Világos és határozott döntésekre van szükség: a régi rendszer embereivel szemben a forradalmi igazságosságot kell alkalmazni, ha már másfajta igazságosságot nem lehet.

Bourbont látszólag az ellenséggel folytatott üzelmeiért ítélték el, de lényegében azért, mert király volt: XVI. Lajos kivégzése a monarchia — Saint-Just meghatározása alapján az „örök bűn” — fölött kimondott ítélet volt. Ennek a logikának a nevében az Alkotmány vereséget szenvedett a Forradalomtól. „Az igazságszolgáltatás és a jog pártatlansága, vagyis ugyanazon elvek alkalmazása a paloták lakói és a párizsi hidak alatt alvó nyomorgók viszonylatában — ez a nép túlnyomó többségének a roppant szenvedését volt hivatott enyhíteni — gúny tárgya lett” — ekképpen számolt be Robespierre ötletéről Hannah Arendt.

Annak előtte az állampolgári szabadság alkotmányos garantálása volt a cél. Most az igazságosság és a nép jóléte válik céllá. Az ekképpen meghatározott cél természetes módon megosztja a forradalmi tábort: a „mérsékeltek” és a „veszettek” kölcsönösen ellenségként kezdik kezelni egymást. Ez a konfliktus széttépi és legyengíti a forradalmat. Vajon megmentheti még valami? Igen, a gondviselő férfi, aki az egyikeket és a másikakat is megsemmisítve fegyverhez, és a diktátum nyelvéhez folyamodik.

De a tömegek követik-e a vezért? Vagy inkább a restaurációt választják? Ugyanaz a nyaktiló vágta le Bourbon, Danton és — végül — Robespierre fejét. A forradalom terrort szülhet. De el is kerülheti ezt. Viszont ez utóbbi esetben restaurációt kell szülnie. Mivelhogy minden forradalomnak megvan a maga diktatórikus vége, avagy a maga restaurációja.

A lengyel bársonyos forradalom bársonyos restaurációt szült. A restauráció soha nem jelenti a régi rezsim és a régi rend visszatérését. Ez egy reakció a forradalomra, a régi emberek, jelképek, hagyományok és szokások visszatérésének a paroxizmusa. Amíg a forradalom a Nagy Változás ígéretéből táplálkozik, addig a restauráció a „szép, régi idők” visszatérését ígéri.

Ám a restaurációnak is — akárcsak a forradalomnak — kiábrándulást kell hoznia. Előbb jön az öröm. A régi rezsimnek a forradalom által megalázott emberei egy pillanatra megkönnyebbülést és dicsőséget éreznek. Igazságérzetük kielégült. A forradalmi bitorlók átadják a hatalmat. A hű nép örömmel üdvözli a törvényes uralkodót és annak környezetét. A királypártiak versengenek a hűségnyilatkozatokban. Az ultrák készülődnek a tisztségek birtokba vételére. Mégis azonnal látni, hogy a Stuart- vagy a Bourbon-házat dicsőítő szenátorok közül sokan valaha I. Károly és XVI. Lajos kivégzésére szavaztak. A szélsőségesek ezért követelnek tisztogatást, javaik visszaadását, a forradalom embereinek megbüntetését és megalázását.

*

A koalíciós kormányzás egy éve megnyugvást hozott a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) és a Parasztpárt (PSL) szavazói nagy része számára. Vége lett kommunistátlanítási és átvilágítós őrülettől való félelemnek, s nem kell már tartani azok megvetésétől és diszkriminációjától sem, akik a Lengyel Egyesült Munkáspárt egykori tagjait „fizetett árulóknak, Oroszország bérenceinek” nevezték, vagy az NSDAP-hoz és a volksdeutschokhoz hasonlították. A LEMP-hez való tartozás már nem szégyen. S ez nem kis részben a Szolidaritás-tábor „veszettjeinek” köszönhető.

Az a változásoktól való félelem, amelyet a baloldal és a Parasztpárt választási sikere hozott, most a privatizáció és a területi önkormányzati reformok lefékeződését, az ismételt központosítást és monopolizációt, a védővámok emelését, a csőd szélén álló vállalatok pénzbeli támogatását, a gyengén működő parasztgazdaságoknak adott hiteleket eredményezte. A parlamenti többség döntése a Vatikánnal kötött konkordátum és az abortusz ügyében mélyen belegázolt a katolikus egyház tekintélyébe.

A PSL és az SLD választói határozott többségének az utóbbi egy esztendő mégis csalódást hozott. Nem tértek vissza a gondoskodó állam, a munkanélküliséget nem ismerő gazdaság, az ingyenes szakszervezeti üdülések, az ingyenes oktatás és egészségügy „régi, szép” idői. S nem tért vissza a különleges egyenlősdi ideje sem, amikor nyomorúságos munkáért nyomorúságos fizetést lehetett kapni, és a személyes gazdagságnak már a gondolata is a kapitalizmus ártalmas maradványaként bélyegeztetett meg.

A restaurációnak — akárcsak a forradalomnak — megvan a maga mérsékelt szárnya, de ott vannak a saját „veszettjei”, vagyis szélsőségesei is. A mérsékeltek oly módon akarják megváltoztatni a demokratikus jogállam és a piacgazdaság logikáját, hogy annak haszonélvezői legyenek. Nem akarnak ugyanakkor kivégzőosztagokat, tömeges tisztogatást, cenzúrát, lezárt határokat, diktatúrát, de még a vállalatok államosítását sem. A szélsőségesek viszont bosszút forralnak, és a reformok visszafordítását szeretnék elérni. Az ultrák — kihasználva a közhangulat antiklerikálisra fordulását — az egyház megalázását óhajtják. A szélsőségesek veszélyesek — ezt nehéz nem észrevenni.

Ezzel együtt a fenti észrevételek egyike sem ad alapot arra, hogy rekommunizációról és a Lengyel Népköztársaság visszatéréséről beszéljünk.

*

A Szolidaritás forradalmát ma lehet nem szeretni, és bírálni is könnyű. A kritikus nem kíméli Walesát és Mazowieckit, de Bieleckit. Suchockát, Geremeket és Kuront sem. Nincs pardon Balcerowicznak, Lewandowskinak, Skubiszewskinek és Rokitának sem. Jómagam is jókora gyűjteménnyel rendelkezem a Gazeta Wyborczát ért támadásokból, és én sem kímélem a Kaczynski fivéreket, Olszewskit és Macierewiczet. A bírálatok jó része teljesen megalapozott. Ezzel együtt az említett emberek — hibáik, következetlenségeik, átgondolatlan döntéseik és elmérgesedő vitáik ellenére — véghez vitték a kommunistaellenes forradalom történelmi tettét Lengyelországban.

A forradalommal a Szolidaritás és Walesa ideje is elmúlt. A nagy mítosz karikatúrává változott. A szabadságmozgalom hangos arroganciává és kapzsisággá korcsosult. Rögtön a győzelem után elvesztette elemi önfenntartási ösztönét. S ezért szenvedtek vereséget a Szolidaritás-utód csoportosulások a legutóbbi parlamenti választásokon. Húzzuk alá: nem is annyira a kommunista utódpártok nyertek, mint inkább a Szolidaritás-utód tömörülések vesztettek. Nem voltak képesek elemi választási koalícióra lépni, pedig ennek szükségességére a választási szabályzat egyszerű elolvasásakor is rá kellett volna jönniük. Viszont a kicsinyesség és a képzelőerő hiánya miatt nem került rá sor. Így történhetett meg, hogy egy húszszázaléknyi szavazatot összeszedett párt elsöprő győzelmet aratott.

Most — a fellobbanó, bár bársonyos restauráció tükrében — a kommunistaellenes ellenzék vesztes pártjainak kritikusan számot kell vetniük önmagukkal. Azonban semmi jele annak, hogy ez a folyamat megtörtént volna. Kevés kivételtől eltekintve továbbra is az elcsépelt, elkoptatott szavakat és kifejezéseket halljuk — azokat az énekeket, amelyeket már senki nem akar meghallgatni.

A hatalomhoz visszatértek a népköztársaság emberei. Miben különböznek ők a Szolidaritás embereitől?

A Szolidaritás emberei különbözőek voltak: okosak és buták, merészek és óvatosak, szerények és hivalkodóak. Mégis összekötötte őket, az az érzés, hogy valamikor egy nehezebb életutat választottak maguknak. Ennek a választásnak az emléke méltósággal és büszkeséggel töltötte el őket s megadta nekik a kompromisszumtól mentes, a konjunktúrát mellőző viselkedés képességét. Hiányzott belőlük a rutin, ami egyrészt amatőrséget, másrészt viszont szabad képzelőerőt eredményezett. Ezeknek az embereknek a politika nemcsak valamiféle játékot jelentett, hanem valós kockázatvállalást is. Bár később sokan közülük meglehetősen kisstílű játékosok lettek.

A népköztársaság emberei ugyancsak különbözőek: okosak és buták, szerények és hivalkodóak. De egész élettapasztalatuk más: a szolgálatkészségen, az engedelmességen, a konformista alkalmazkodóképességen alapul. A Szolidaritás embereiben megvoltak — a jó vagy rossz — forradalmi jellemvonások, vagy legalábbis a korukat forradalmivá tévő reformátorok jellegzetességei. A népköztársaság emberein a rutinos hivatalnok jellemvonásai fedezhetők fel. A Szolidaritás emberei gyakran kockázatos és hibás döntéseket hoztak, a népköztársaság emberei legszívesebben nem hoznak döntéseket — a személyi ügyeken kívül. A „káderek döntenek mindenről” (Lenin) elve alapján a népköztársaság emberei következetesen pártalapon töltenek be minden posztot. S innen már nincs messze a privilégiumok és a pénzek osztogatása.

A Szolidaritás emberei elindították a történelem kerekét. A népköztársaság emberei nem fordítják vissza: csak makacsul fékezik.

*

A kommunistaellenes ellenzék politikusai válaszút előtt állnak. A Pawlak-kormány populista bírálata, a sztrájkok, az utcai tüntetések, a béremelési és olcsó hitelkövetelések — ez minden bizonnyal a népszerűség megszerzésének egyik formája lehet. S az is biztos, hogy az antikommunista ellenzék egy része — a szakszervezeti aktivisták, a Független Lengyelország Konföderációja — beveti ezt a fegyvert. Azonban ez nem is annyira a kormány politikájával szembeni, mint maga a reformpolitika elleni tiltakozás lesz.

Jól értik ezt a Szabadság Unió politikusai — ezért zavarosak néha a lépéseik. Nem nyúlhatnak az egységes ellenzék nyelvéhez és a populista jelszavakhoz anélkül, hogy ezzel saját politikai filozófiájuknak ne mondanának ellent. De nem tudják rászánni magukat arra sem, hogy a jövőre nyitás merész politikáját folytassák, és túltegyék magukat a tegnapi megszokottságon. S éppen ezzel teszik tartóssá a Parasztpárt és a Demokratikus Baloldali Szövetség koalícióját.

A gazdaságpolitikában elég korlátozott a változás lehetősége, amit az egymást követő kormányok tevékenysége is mutat — Mazowieckitől Pawlakig. Lehet gyorsítani vagy fékezni a privatizáció ütemét, lehet többé-kevésbé korlátozni a költségvetés kiadásait szociális célokra. De senkinek nincs módjában megszüntetni a munkanélküliséget, vagy teljes egészében visszahozni a létező szocializmus időszakának szociális juttatását. A kommunistaellenes oppozició emberei ezért hajlamosak engedni a kísértésnek, és más érveket felhozni. Ezért vádolják folytonosan a kormányon lévőket ismételt kommunizálással, a reformok lefékezésével, a népköztársaság rehabilitációjával, a hatalom központosításával, az egyházzal szembeni megtorlással.

Ezek a vádak részben helyesek — főleg az általános kritika szintjén. Azonban egy demokratikus országban az ellenzéknek az államért való felelős aggodalom is a kötelessége.

Az antikommunista ellenzéket a totalitárius diktatúra ellenzése kötötte össze. Megosztotta viszont a jövőhöz való hozzáállás. Már írtunk róla: a Szolidaritás három fő irányvonallal találkozott. A plebejus, a nemzeti-katolikus és az értelmiségi-demokratikus fogott össze, hogy harcoljon a nemzeti, a polgári és a dolgozói szabadságért. A győzelem után bekövetkezett az elkerülhetetlen szétesés. Ezért ma különböző módokon határozzák meg a vereség okait. S ezért lehetetlen egy megújult Szolidaritás-antikommunista tábor ismételt létrehozása. Lehet, persze, közösen védeni a demokráciát, a reformokat és az államérdekeket. De az antikommunista ellenzék képviselői ma már nem élveznek monopóliumot arra, hogy az említett értékek és érdekek kizárólagos képviselőiként lépjenek fel. Megegyezést kell keresniük a más hagyományokkal rendelkező tömörülésekkel!

A „Megállítani a kommunistákat!” jelszava ma azon politikusok üres frázispufogtatása, akik hangosságukkal akarják elfojtani a vereség tudatát. De úgyszintén üres frázis a Szolidaritás-kormányok négy esztendejének a csődjét emlegetni.

*

Lech Walesa és Waldemar Pawlak. E két ember két különböző korszak jelképe: a forradalomé és a restaurációé. Walesa örökre a nagy, alkotó és hősies, bár kovásztalan, primitív és hiú Lengyelország szimbóluma marad. Pawlak ma a szürke és egyszerű Lengyelország jelképe, azé, amely nem hősiességet, hanem normalitást akar.

A Szolidaritás-kormányok saját történelmük nyomásának voltak kitéve: a számlát mindenki benyújtotta nekik, aki csodát várt tőlük. És sok ilyen ember akadt. Ez a légió — amelyet áthatott a kommunizmus legyőzőjének közérzete — hirtelen a kommunistaellenes reformok áldozataként vette észre önmagát. A keserűség és az erőtlenség a becsapott emberekre jellemző agresszivitásba csapott át. A Szolidaritás-kormányok ezért sajátos tudathasadásos állapotba kerültek: engedjenek egykori szakszervezeti kollégáiknak, vagy az állam gazdasági érdekeit védjék? Pawlak kormányát már nem így nézik. Ez a kormány — a reformok fékezésével együtt is — a megnyugvást és a szkizofrénia végét hozza.

S innen táplálkozik Waldemar Pawlak politikai ereje és népszerűsége. Pawlakra sok kritikus megjegyzést lehet tenni, egy kivételével: egész biztosan nem hősies férfi, de nem is kótyagos. A lengyeleknek már elegük van abból a különleges tünetcsoportból, amely a becsületes hősiesség és a szédelgők nagyzási hóbortjának az egyvelege. Elegük van már mások valós vagy kitalált érdemeinek és áldozatvállalásának a csodálásából, s eleget hallgatták már a tegnapi — igazi vagy önjelölt — konununistaellenes összeesküvők öndicsőítését. Ösztönösen megérzik, hogy az egykori érdem és áldozat önmagát értékeli le, amikor elkezdik átváltani csengő pénzekre és magas állami tisztségekre. A lengyelek normálisan akarnak élni, és ehhez joguk van. Nyugalmat óhajtanak. Jogot formálnak saját életrajzuk tiszteletére, függetlenül attól, hogy ez népköztársasági és LEMP-es, vagy éppen ellenzéki életrajz.

Aki ezt nem érti meg, az keveset ért a mai Lengyelországból.

*

Nem szeretem a restaurációt. Nem szeretem etikáját és esztétikáját, felszínességét és nyers modorát. Ám ezt a bársonyos restaurációt egyszerűen nem lehet kiiktatni — tehát meg kell szelidíteni. Ki kell egyezni vele — mint ellenféllel és partnerrel. Át kell itatni a bársonyos, demokratikus forradalom értékeivel. Mert — bár rossz —, a restauráció logikája jobb a jakobinus-bolsevik tisztogatásénál, a bosszú és a nyaktiló logikájánál. A következetes restauráció szürke az unalomtól — a következetes forradalom vörös a vértől.

Vannak véres restaurációk is. Alakulásuk azonban az ellenzék stratégiájától is függ. Ha a forradalom emberei erőszakhoz folyamodnak és bosszút esküsznek, a restaurációk ugyanezt a fegyvert vetik be. S akkor a szélsőségesek győznek, a Dzjuganov orosz posztkommunista vezér félék. Ezért a restaurációnak inkább figyelmesen a körmére kell nézni, mintsem hátat fordítani neki.

Hiszen Brazauskas, Horn és Pawlak jobbak, mint a bolsevik arcú antikommunisták.

Adam Michnik
Fordította: Ritecz Miklós