Csont se lesz

„Csomagolok: műanyag vödör, sátorlap, honvédségi kanálkészlet, szerszámok, burkolóanyagok, szerelvények és hasonlók. Viszem magammal mind. Kórházba megyek, nem is először, tehát pontosan tudom, mire lesz szükség. Vödör azért kell, mert a kórterem plafonjáról folyton csöpög lefelé valami. Ez a valami – szagáról ítélve legalábbis – nem az égből jön, veteményeskertben direkt hasznos volna, éjjeliszekrény előtt kevésbé az, fölkel az ember, megcsúszik a trágyalétől síkos kövön, beveri a fejét a vaságy valamelyik szögletébe, annyi. Ezt kikerülendő vödörben fogjuk fel az áldást, a vödröt rendszeresen ürítjük, környezetünk messzemenően higiénikus lesz, ha nem is igazán szagtalan. (…) Elrakom a nagy svédkulcsot, a többit csak egy pillantással ellenőrzöm: tartalék biztosítékok, szögek, facsavarok, sósav, csemperagasztó, viharlámpa, zsineg, szekerce, gumicsizma, patkányméreg, túlélőkés, Neomagnol, gyertya, gyufa, rovarirtó, amire egy profi betegnek szüksége lehet, mind együtt van.”

A szöveget, amelyből a föntebbi idézet származik, huszonhét évvel ezelőtt írtam, 1996 májusában jelent meg ugyanitt, az első oldalon. Az ispotály, ahová bevonulni készülődtem, a Szabolcs utcai kórház volt, melyet a két világháború között Budapest egyik legrangosabb egészségügyi intézményeként tartottak számon, a fenti szöveg megjelenésekor pedig Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem néven tisztelhettük. 2007-ben megszűnt.

Példáját a ma még életjeleket mutató kórházaknak is követniük illene, létezésük ugyanis bosszantó teherként nehezedik az egyébként is heroikus munkát végző belügyminiszter vállára, hasznuk jóformán semmi, csak a káoszt növelik. Társadalmunk értékesebb tagjai már jó ideje a magánegészségügy keretei között keresik a gyógyulás lehetőségét, az egyszerű pór pedig ma is olyan, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. Nem betegszik meg, de ha mégis, akkor pár kupica pálinkától rendbe jön, ellenkező esetben pedig zokszó nélkül adja vissza lelkét az Úrnak. Egyébként pedig a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem fönti példája is mutatja, hogy szép hazánkban az egészségügy negligálása pártsemleges. A magukat baloldalinak mondó kormányzatok idétlenkedtek ugyan valamicskét körülötte, de érdemben nem piszkálgatták, a mostaniak várhatóan széjjelrúgják, mint tyúk a töreket, romjait eltakarítani az idő feladata lesz.

Ami magát az egészségügyi szakmát illeti, az nem egy kapkodó típus, a saját dolgainak intézésében pedig nagyon is fontolva haladó. Katasztrofális helyzete már a nyolcvanas évek első felétől fogva közbeszéd tárgya volt. Alulfinanszírozottság, így mondták ezt azidőtt, a beavatatlan kívülálló előtt pedig nyárestén az eperfa alatt vacsorázó család képe derengett föl, ahogy a családtagok a csontokat az asztal alatt reménykedő kutyának-macskának hajigálják. Ők voltak az alulfinanszírozottak, elsősorban persze a macska, minthogy a neki szánt csontokat is a kutya rágta el. Nyilván nem kell mondanom, hogy mifelénk a macska szerepét az egészségügy kapta meg. A populáció egészségi állapota ennek megfelelő volt, azaz a korabeli elemzések szerint katasztrofális, bár nem kizárt, sőt fölöttébb valószínű, hogy a mostani népességé még rosszabb. A lényeg az, hogy negyven évvel ezelőtt a szocialista egészségügy alapelvei és a valóság között némi diszkrepancia volt detektálható, az állampárt akkori vezetőit ez kínosan érintette, napjainkra azonban köddé vált. Egyébiránt pártállamunk jelenlegi vezetői efféle szarságokat amúgy se vennének észre.

Viszont a Magyar Orvosi Kamara mostanra végképp összevonta a szemöldökét, az asztalra csapott, és azt mondta, hogy nahát. Ennek a nahátnak a részleteit a sajtó már ismertette, megismételnünk őket fölösleges. Egyébiránt csupa olyasmiről van szó, amit évtizedekkel ezelőtt kellett volna kikövetelni jobb esetben asztalverés, rosszabb esetben tüntetések, sztrájkok és az osztályharc más hasonló módszereinek használata révén, ahogy épp sikerül. Nem pedig megvárni evvel azt a korszakot, amelyben a társadalom nyakára az újkori történelem egyik legorcátlanabb diktatúrájának hájas ülepe nehezedik. Sőt immár nemcsak ránehezedik, hanem odaszervült, leoperálhatatlan, bizonyos fokig egy vele. Kiemelkedően gusztustalan horrorfilmekben láthattunk ehhez hasonlókat, megtekintésük után az érzékenyebb gyomrú néző hosszabb ideig öklendezni szokott. A szörny legkevésbé megnyerő tulajdonsága, hogy az imigyen megszállt lényt fennmaradásának maradék esélyeitől is megfosztja. Apró és satnya országocskák esetében az egyetlen esély a humán tőke babusgatása lehet átlagon felüli színvonalú oktatási rendszer és ugyancsak élvonalbeli egészségügy révén, ahogy ezt északi nyelvrokonaink, az észtek és a finnek példája is igazolja. A gond evvel csak az, hogy az oktatás és az egészségügy nem táplálja a szörnyet, a rendelőkben és a kórtermekben nem akad semmi lenyúlnivaló, velük összefüggésben zsíros üzleteket kötni és arcátlanul gazdagodni tovább aligha lehet, akkor pedig mire az egész.

Kormányunknak, közelebbről a belügynek a MOK állásfoglalását illető és minden korábbinál pökhendibb reakciója tehát, ha a szörny aspektusából közelítünk hozzá, bizonyos fokig megérthető, a megfogalmazás idiotizmusig menő bárgyúsága pedig szürke hétköznapjainkat új árnyalatokkal teszi gazdagabbá. „Méltatlan támadás a kormány és a betegek ellen” címszó alatt hívta össze a BM vasárnap délutánra a sajtónak azt a részét, amelytől némi együttérzést és cirógatást remélhetett, vagyis a rendőrminiszter úr szerint az egészségügy dolgozói a betegek ellen méltatlan támadást intéztek. Lelki szemei előtt nyilván látja is, ahogy a kórházi takarítónők partvissal hajkurásszák a betegeket a folyosón, csak hát ez egy szívmelengetően optimista, ám valóságidegen vízió, partvisra, felmosóvödörre nincs pénz, a takarítónő rég felmondott, a betegek pedig nincsenek abban az állapotban, hogy virgoncan szaladgáljanak.

A helyzet súlyos, de nem reménytelen. Országunkban a magánegészségügy felfutóban, aki teheti, azt választja, sőt aki nem teheti, az is. Persze van egy generáció, amely életkoránál és anyagi helyzeténél fogva semmiképp se tud átnyergelni, és amelynek a tagjai ebből fakadóan valamelyest korábban hagyják maguk mögött a siralomnak eme völgyét, mint mondjuk osztrák kortársaik, de hát valójában nekik is így a jobb. Végezetül pedig van pártállamunk megtartó ereje, az orbánhitű falusi népesség, amely baj esetén a demizsonhoz fordul segítségért, és így sohasem kell csalódnia.

Fél év múlva nyár lesz megint, esténként a családtagok kiülnek az eperfa alá, vacsorázni viszont már nem ők fognak, hanem a szúnyogok. Az idill, ha másképpen is, de folytatódik.