Szatócsok népe

A nation of shopkeepers – mondta Napóleon az angolokra. Persze nem így, angolul, hanem franciául, mert akkoriban még egy francia államfőnek nem kellett angolul tudnia. „Une nation de boutiquiers.” Kereskedő nemzet az angol, ez az ő gazdagságuk alapja és ez határozza meg a gondolkodásukat. Hol van ezeknél a „gloire”, a nagyságra, a dicsőségre való törekvés, ami nálunk franciáknál a nemzet hajtóereje?…

Az angolok nem ilyenek. Nem véletlenül idézik ők maguk is szívesen Oliver Cromwellt, a XVII. századi nemzetvezetőt, aki Írország lerohanásakor így buzdította katonáit: „Bízzál Istenben és tartsd szárazon a puskaport!” A magasztos mellé ma is gond nélkül odaillesztik a praktikusat, a fenséges mellé a közönségeset, mintha kicsit mindig viccelnének. A fene tudja, talán tényleg. Shakespeare is állandóan használja ezt a kettősséget. A Tate Britain Múzeumban (ez itt az egyik szépművészeti) úgy tíz éve kiállítás volt „Rude Britannia” címmel, a Viktória-kor vaskos tréfáiról, malac rajzairól, kupléiról. A cím jelentése „illetlen Britannia”, csakhogy ez az angolok egyik legszentebb nemzeti dalának, a „Rule, Britannia!” (uralkodj, Britannia) kezdetű dalnak a kiforgatása. Mintha nálunk gasztronómiai kiállítás nyílna „Hasadnak rendületlenül” címmel – Magyarországon sokan felháborodnának, mert itt keleten még szétválik a magasztos és a parlagi: az angolok jót röhögtek az egészen.

A történészek egyébként azt mondják, hogy a szatócsos kijelentés nem Napóleontól származik, legalábbis nincs szavahihető adatunk arról, hogy mikor és hol mondta volna. De mondhatta, vagy legalábbis gondolhatta. Az angoloknak mindig is fontos volt a kereskedelem, a „business” – szemben a franciákkal, akiknek a finomság, a stílus, a hősiesség volt a szemük előtt. (Hát, mondhatnám keserűen, mire mentek vele: a legutóbbi háborút is elvesztették, csak a szatócsok meg a jenkik segítségével tudták kiűzni a németeket.) Az viszont tény, hogy London utcáin annyira rosszul öltözött nőket lehet látni, ami Párizsban elképzelhetetlen. Pedig ahhoz nem kell se szépnek, se gazdagnak lenni, még csak fiatalnak se, hogy egy nő jól-öltözött legyen és ízléses – nos, ez itt Londonban nem általános. Viszont az angolok szeretnek ügyködni, venni és eladni, hajózni és szállítani. A boltosok szeretnek nyitva tartani, vasárnap is minden nyitva van, a sarki egyszemélyes kínaitól a Selfridges nagyáruházig – úgy is mondhatnám: a kis szatócstól a nagy szatócsig.

Egy érdekes kivétel van: a bankok. Ezek zárva vannak vasárnap (a legtöbbje szombaton is). Ez nyilván hagyomány, hiszen elvileg a bank is ugyanolyan áruda, mint a többi, Magyarországon is „terméknek” nevezik a bankok a szolgáltatásaikat, amiket hasonlóan igyekeznek rátukmálni a kuncsaftra, mint más boltosok a macskahordozó műanyagládát. A bankok nyitvatartása – pontosabban zárvatartása – össztársadalmi szempontból igen fontos, mivel a Bank Holidays nevű munkaszüneti napok róluk vannak elnevezve. Ez is jellemző az angolokra: a nyári munkaszüneti napok neve és dátuma nem a győzelem napja, nem a felszabadulás (nem is volt mi alól felszabadulniuk), nem a forradalom (melyik forradalom?), nem is a királynő születésnapja, hanem a bankok zárvatartása. Van emellett néhány keresztény ünnep: nagypéntek, húsvéthétfő, karácsony első napja (25-e) és második napja (Boxing Day, 26-a). Ide vehetjük még újév napját is, hiszen az anglikán egyház szerint ünnep: Jézus körülmetélésének és névadásának ünnepe, és a többi keresztény egyház is – néha más cím alatt – ünnepként tartja. Ezekhez jön a három Bank Holiday, mindig hétfői napon: május elején, május végén és augusztusban. Mindez összesen nyolc nap – elég puritán, de ne feledjük: protestáns kultúra. Nekik gyanús a katolikusok sokféle ünnepe. Utánanéztem: a színkatolikus Ausztriában évente pont kétszer ennyi, azaz tizenhat (!) állami munkaszüneti nap van. A katolikusok mindig is tudtak ünnepelni. Magyarországon tizenegy van egy évben; azt hittem, több, alighanem a sok áthelyezés, összevonás, hosszú hétvége miatt.

A kérdéses nyolc napot azonban csak a bankok (meg általában a hivatalok) tartják be, a boltok nem. Egyetlen nap van, ami viszont mindent fölülíró szentség: karácsony napja, Jézus születése, december 25. Ezen a napon annyira zárva van minden, hogy még tömegközlekedés sincs, kihalt a város. Egy doboz gyufát se lehet kapni. Érdekes, hogy 24-én, szenteste napján és éjszakáján még nem: az kicsit szilveszter-jellegű, vidám nap. 25-én leginkább csak távol-keletieket lehet az utcán látni, hiszen a kínai vagy japán turistáknak vagy diákoknak ez nem ünnep, nincs is itt családjuk. Idén még ők se lesznek…

Napóleon (vagy valamelyik másik francia) nyilván sértő vagy legalábbis lekicsinylő szándékkal mondta, amit mondott, de az angolok ezt nem érzik sértőnek. Miért is? A jövendő angol királynő, Kate Middleton szüleinek partikellék-kereskedő cége van. A „szatócsok” persze még lesajnálóbban hangzik ma, mint régebben, mert ez a szó már csak gúnyosan vagy tréfásan használatos a magyarban. A „shopkeeper” a múltban nem csak kiskereskedőt jelentett, hanem kisiparost is, aki a maga gyártotta cikkeket árulta. Milyen jellemző, hogy az angol irodalom egyik első remeke, Chaucer Canterbury mesék című gyűjteménye arról szól, hogy egy zarándok-csapat együtt indul útnak, és a tagok között – néhány kisnemes, pap, apáca és értelmiségi mellett – tisztes számban vannak „shopkeeper”-ek: molnár, takács, divatárus, és némelyik történet igencsak vérbő humorral van előadva. Mindez 1390-ben természetes volt a magas irodalomban Angliában, amikor a franciáknál még a Rózsaregény allegorikus szerelmesei epekedtek illatozó kertjeikben (hogy aztán Villon a XV. században javítson a mérlegen). 

London nem más, mint egy irdatlan piac. Igaz, vannak a városban érdekes épületek, jó színházak, látványos folyópart és kellemes vendéglők, de azért a legérdekesebbek a boltok. A turisták sem röstellik, hogy bevásárolni jöttek, és néhány tiszteletkör (Tower, óriáskerék stb.) után máris az Oxford Streeten vannak, ahol üzlet üzlet hátán várja őket, majdnem két kilométer hosszan. (Ez annyi, mint a teljes Andrássy út; képzeljék el, hogy végig boltok volnának.) Nagyon csúnya utca, de ki néz föl a házakra, mikor végig kirakat az egész? Nemrég a járdát is ki kellett szélesíteni, már csak egy-egy sáv maradt az autóknak, sőt már csak busz és taxi járhat itt.

Az angolok szeretnek kereskedni, és ennek apró mellékjelei vannak. Például Londonban sehol sem láttam „Pénzváltás nincs!” feliratú táblát, ami Magyarországon megszokott. Itt nyilván úgy gondolkodik a kereskedő: megéri neki reggelente beszerezni egy csomó aprópénzt és napközben váltani annak, aki odajön, mert hátha vásárol is valamit, abból csak jó sülhet ki, ha minél többen megfordulnak az üzletében vagy a standjánál és kellemes emlékkel távoznak. Olyat se tapasztaltunk még, hogy valaki ne tudott volna visszaadni. Magyarországon alapból még mindig a vevők távol tartása a cél, az ilyen táblák azt jelentik: menjen a fenébe, ne zaklasson, van elég bajom maga nélkül is. A kereskedelem iránti érzéketlenség mélyen gyökerezik a magyar mentalitásban. A rendszerváltáskor, amikor már volt Budapesten betelefonálós rádióműsor, egy idősebb úr jelentkezett, érződött a hangján, hogy fontos dolgot készül bejelenteni, sőt leleplezni. Azt mondta: „A Vörösmarty utcai közértben ugyanazt a kávét drágábban adják, mint a Csengery utcaiban.” A fiatal műsorvezető zavartan hümmögött, majd azt mondta: „Hát akkor tessék a Csengery utcában vásárolni.” Az idős úr azonban méltatlankodott, hogy ezzel ez nincs elintézve, és hogyan állhat elő ilyen szabálytalanság. Ezt a történetet az angoloknak alighanem el se lehetne magyarázni, annyira a vérükben van a szabad kereskedelem, a piac, a verseny. A betelefonáló úr nem értette, hogy Magyarországon végre felszabadították az árakat, miután negyven évig mindennek központilag megállapított ára volt, amit a minisztérium (közvetve a pártközpont) szabott meg. De ne legyünk telhetetlenek, a magyar kereskedelem színvonala sokat javult, például nincs már „Leltár miatt zárva”. Emlékeznek, kedves kortársaim, hányszor bosszankodtunk, hogy zárva van az üzlet?

A londoni közlekedési vállalat, a Transport for London (TfL) az utasokat „vevőknek” (customers) nevezi. Például: „A következő állomáson az utolsó ajtó nem nyílik. A vevőknek tanácsoljuk, hogy az első ajtót vegyék igénybe.” (Customers are advised…) Jogos, hiszen az utas és a vállalat között egy szállítmányozási szerződés jön létre (ráutaló magatartás révén), melyben a vállalat vállalja, hogy a viteldíjért a vevőt elszállítja. Szatócsok népe. Bevallom, nekem ez ínyemre van. Szívesebben vagyok „vevő” a pénzemért, mint „kedves utasunk”. Örömmel jelentem, hogy kicsiben már Budapesten is megjelent ez a szemlélet, ugyanis a BKV főbb vonalain angolul is elhangzanak az információk, melyeket ELTE-s kolléganőm, Rachel Appleby okos hangján hallhatunk. A BKK utastájékoztató szövegének („A Budapesti Közlekedési Központ tájékoztatója”) angol felvezetőjében azt mondja Rachel: „Customer service update”, azaz vevőszolgálati frissítés.

Végül egy apró kiegészítéssel tartozom kedves olvasóimnak. A múltkor panaszoltam, hogy Angliában sok helyütt külön hideg- és melegcsap van a mosdóknál s hogy ez milyen megoldhatatlan problémákat okoz. Azóta Ferencz Győző barátom felhívta a figyelmemet, hogy Angliában kapni Y alakú gumicsövet, aminek a két szarvát ha a két csapra ráhúzzunk, akkor a középső szárából keverten fog folyni a víz. Valóban, én is láttam ilyet. Lám, az angol találékonyság! Egy régi magyar vicc jut eszembe: a szocializmus az a társadalmi rendszer, amely egyedül képes leküzdeni azokat a nehézségeket, melyek nélküle nem léteznének.