Két generális véleményt mond Magyarországról

Sir Richard Shirreff brit tábornok, a NATO nyugalmazott európai főparancsnok-helyettese 2016-ban  politikai-katonai fikciós regényt jelentetett meg 2017 – Háború Oroszországgal címmel, ahol elképzelte és levezette, hogyan törne ki és menne végbe az ilyen összecsapás a nyugati katonai szövetség és Putyin állama között.

A könyv magyarul is olvasható, s az Ukrajna elleni háború korai, nem totális szakaszában íródott, amikor az éberebb politikai és a katonai vezetők már tisztában voltak az orosz hibrid hadviselés jelentette veszéllyel, de a földrész közvéleményét jobban foglalkoztatta a görög adósságválság (emlékeznek még rá?), majd az azt váltó mediterrán menekültválság, aminek a gerjesztésében szintén szerepet játszottak az oroszok, mint arra Shirreff is kitér.

Szerepel a 2016-os könyvben a magyar NATO-nagykövet is, pontosabban a karikatúrája. Az Észak-atlanti Tanács ülésén, ahol a Lettországot ért orosz provokációra adandó katonai válaszról döntenek, a német küldött jellemzően óvatos, de ragaszkodik ahhoz, hogy a testület egyhangúlag támogassa a csapatok balti térségbe vezénylését. És sokatmondóan a két fekete bárányra, a görögök és a magyarok képviselőjére néz.

A regénybeli görög NATO-nagykövet, egy Varufakiszról mintázott bőrdzsekis-pólós volt marxista szociológiaoktató az ortodox keresztény testvériségre hivatkozik, mielőtt közli, hogy Oroszország csak reagál a NATO provokációjára (mily ismerős így visszatekintésben), és a csapatok állomásoztatása, a készültség fokozása olaj lenne a tűzre. A magyar delegátus, egy kicsi, pocakos ember csupán arra képes, hogy tört angolsággal felolvassa az asszistense által kezébe nyomott cédulát: Magyarország csatlakozik a görög állásponthoz.

(Máshol az orosz elnök magabiztosan említi, hogy az EU szankciói „fogatlanok” a magyar, görög, olasz és ciprusi vétó miatt. A regény szerint 2017-ben vagyunk. Magyarország ma és a valóságban már nagyjából egyedül van a vétóival, miközben pont a szankciókat mégis sorra megszavazza.)

A karikatúra méltánytalan annyiban, hogy a magyar NATO-nagykövet egyáltalán nem ilyen volt, de jól tükrözi, hogy milyennek látták észak-atlanti körökben már akkor Magyarországot. Mondom: már 2016-ban ilyen volt a kép. A mostani tüntető különállás, NATO- és EU-hibáztatás, vétómánia, farizeus „békepártiság” ezt csak még jobban bevési, az óvatosabbakkal pedig megérteti, hogy a magyar kormányzat kivel tart.

Egy másik nyugalmazott NATO-tábornok, Petr Pavel múlt szombaton megnyerte a cseh elnökválasztást. A magyar uralmi elit tulajdonában vagy kezelésében álló média, pontosabban a tulajdonosai és kezelői mély undorral fogadták ezt a tényt.

Rögtön előásták azt a tényt, hogy Pavel mint fiatal katonatiszt belépett a kommunista pártba – mintha ez önmagában akkora bűn lenne, ami bármelyik Orbán-kormány idején bárkit megakadályozott volna a miniszterré válásban.

Lecsaptak továbbá az egyre inkább önuralmát vesztő ellenfél, Andrej Babiš azon csúsztatására, hogy Pavel a Csehszlovák Néphadsereg kémje volt. Eleinte még csak arról volt szó, hogy „kapcsolatba hozták” a katonai titkosszolgálattal, de aztán egy különösen szennyes szennyoldal már egyenesen a címben jelentette ki, hogy kém volt. (A valóság az, hogy 1988-ban elkezdett egy hároméves posztgraduális katonai hírszerzési tanfolyamot. Ha nem lett volna 1989-ben forradalom, akkor nyilván befejezi, és kommunista kém is lett volna, de volt forradalom. Úgyhogy nem lett kommunista ügynök. Ellentétben az Orbán-kormányok számos magas tisztséget viselő vagy bizalmi emberével.)

Tankönyvi tisztasággal mutatkozik meg itt az aljasság és tudatlanság összefonódása, mely a kormányzat médiának becézett propagandagépezetében, úgy látszik, az alkalmazás és a rendszeres jövedelem feltétele. A cikkgyártó ezek szerint nem tudja, hogy:

– Csehország- és Szlovákia-szerte közismerten éppen Babiš szerepel a kommunista állambiztonság beszervezési naplójában; a másik oldal sűrűn emlegette fedőnevén, mint Burešt.

– Éppen Csehország az hely, ahol az 1989 előtti katonai hírszerzők jegyzékét is nyilvánosságra hozták már régen.

– Pavel nem viselhette volna a NATO-ban a Varsói Szerződés volt tagállamaiból a legmagasabb tisztséget, nem lehetett volna a Katonai Bizottság elnöke, ha az átvilágításkor ezt kizáró foltot találnak. A NATO ugyanis nem hülyébb és nem komcsibarátabb, mint egy magyar propagandista.

Van valami groteszk abban, hogy az átállt kommunista párttagokkal és állambiztonsági emberekkel oly megértő orbánista elit és propagandagépezete oktatja ki éberségből a NATO-t és a cseh választókat. De igazából mindegy, mit mondanak rá; a lényeg, hogy mire győzött, éspedig látványos fölénnyel, a propagandafőnökök már kijelölték mint ellenséget. Hogy mivel érdemelte ki ezt az utálatot?

December 15-én, amikor kezdett felizzani a kampány, a három esélyes (Babiš, Nerudová, Pavel) közül két elnökjelölt Magyarországra utazott. Pavel azért, mint több Facebook-posztban megmagyarázta, hogy „megmutassa Orbán igazi arcát”, akinek Babiš lelkes követője. Szóval azzal kampányolt, hogy ez várna Csehországra – egy kézben összpontosuló hatalom, a demokrácia és a jogállam romba dőlése, Oroszországtól való függés, az üzemanyag és alapvető élelmiszerek hiánya –, ha Babiš győzne.

Pavel ekkor ellenzéki újságírókkal, tudósokkal és a civil társadalom képviselőivel találkozott Magyarországon. Bocsánat, hogy föntebb a Prágai Rádió honlapjának angol nyelvű híradását linkeltem be, de a Magyar Távirati iroda nem számolt be Pavel elnökjelölt látogatásáról. Mellesleg a kormánytól független média híradásait sem találtam meg az első találati oldalakon Google-keresővel, ami azt jelzi, hogy sokak által olvasott és pergő híroldalak nem foglalkoztak vele.

Nem foglalkozott vele az MTI és az egész közszolgálati MTVA sem, csak Babiš látogatásáról adott hírt elég bőven, aki Novák Katalin magyar és Aleksandar Vučiċ szerb elnökkel Kelebiára ment, hogy egyertértőleg megnézze a déli határkerítést. (Ami nem lehet annyira hatékony, ha a rendészet naponta tucatjával, sőt százával tartóztatja föl a határsértőket. És akit nem sikerül?)

A mi szempontunkból ebben az az érdekes, hogy tavaly december 15-én Babišnak az alsóházi képviselőségen kívül semmilyen közjogi funkciója nem volt. Pontosan olyan fogadtatás járt volna neki elnökjelöltként, mint bármelyik ellenfelének, köztük Pavelnak. A magyar köztársasági elnök tehát azzal, hogy magához hasonló rangú vendégként tisztelte meg az oligarchát, beavatkozott a cseh választási kampányba. A közszolgálatinak nevezett média pedig játszotta a rá kiosztott szerepet, és nyíltan Babišra fogadott.

Emlékezzünk erre, amikor Szijjártó külminiszter legújabb üzemszerű, a szovjet stílust kocsmai nacionalizmussal vegyítő pimaszkodásait olvassuk arról, hogy az amerikai nagykövet beavatkozik a magyar belügyekbe.

Az ember mostanra hozzászokott a különféle magas állású tisztségviselők ostoba, otromba, magukat nevetségessé tevő és az országnak ártó viselkedéséhez. Azért jutottak ilyen magas pozícióba és azért maradhatnak meg ott, mert ilyenek. A propagandisták meg teszik a dolgukat. A világról való tájékozódáshoz nincs rájuk szükségem, az időm meg drága ahhoz, hogy a termékeikre pazaroljam. (Kivéve, ha képet akarok alkotni arról milyen országban élek. Ahhoz ugyanis kellenek. Hiszen: „A világ mindaz, aminek esete fennáll.”)

Ami jobban aggaszt: ellenzéki érzelmű honfitársaim mennyire nem tudják hová tenni még egy olyan közeli ország, mint a Cseh Köztársaság politikai szereplőit sem; hogy mennyire nem értik a közeli és nagyjából hasonló adottságú demokráciák belső viszonyait, intézményrendszerét. Úgy is mondhatnám, mennyire nincsenek tisztában azzal, hogyan működik egy normális ország. Ami pedig azt jelenti: hogyan működhetne Magyarország, ha normális lenne és nem bánatos karikatúra.