Katolikus irodalom és kultúra a reformáció századában

Született 1954-ben Budapesten. 1979-ben szerzett diplomát az ELTE BTK magyar-orosz szakán, ugyanebben az évben elvégezte a MÚOSZ művelődéspolitikai szakát is. Kilenc éven át a Kortárs olvasószerkesztője volt. 1985 óta az MTA Irodalomtudományi Intézet reneszánsz osztályának főmunkatársa. 1990-ben kandidált, értekezésének témája Rimay János volt. További kutatási területei a 16-17. századi irodalom, történelem és folklór.

A reformáció jegyében?

A magyar irodalom és kultúra Horváth János alkotta organikus, célelvű fejlődéskoncepciója – mely a “kezdetek”-től “megoszlásokon” át húzta ívét a nemzeti klasszikusokig – a 16. század kulturális produkciójának egészét a “reformáció jegyébe” vonta. Érthető módon tette ezt, hiszen a Mohácsot követő korszak magyar irodalmának legszembetűnőbb jelensége, a magyar nyelv térhódítása kétségtelenül összefüggésben állt a reformáció nemzeti nyelvű irodalmi programjával. Horváth János nem tett egyenlőségjelet a 16. század nyelvi, nemzeti és vallási megújulása közé, mégis összefüggő, egymásból logikusan következő folyamatokként ábrázolta ezeket: “Mint a nemzeti érzés, létkérdéssé vált a vallásos is. A vallásnak a humanizmus és a középkorvégi visszaélések folytán válságba jutott eszmei vezérszerepét – új egyházakban s változott dogmatikával – helyreállította, s ezzel a vallás uralmát a műveltség (és irodalom) világában évszázadokkal meghosszabbította, új szervezkedésre ösztönözve a katolicizmust is.” Ez a kultúrtörténeti megközelítés értelemszerűen következik a korszak történelméről alkotott közkeletű “nemzeti” felfogásból: “Középütt szolgaságban, nyugaton örökös harcban, keleten megalkuvásban: sehol egy magával szabadon rendelkező, független magyar hatalom… a magyar állam mindhárom darabját kívülről kormányozták: Bécsből és Prágából, Varsóból, Konstantinápolyból.” Horváth János szerint a reformáció jegyében meginduló irodalmi és kulturális mozgalmak az idegen elnyomás és azok kiszolgálói ellenében, egy új közösségi öntudat megnyilvánulásaként léptek színre. Nem meglepő, hogy a katolicizmusnak csupán negatív mellékszerep jutott.

Az akadémiai irodalomtörténet

Az 1960-as években keletkezett akadémiai irodalomtörténeti szintézis lényegében magáévá tette Horváth János álláspontját, az osztályszempontok következetes szemléltetésével egészítve ki azt. A kötet szerzői a reformációban jelentkező “nemzeti” öntudatra-ébredést a “társadalmi haladás” letéteményeseként ábrázolták, melynek, szerintük, a legkövetkezetesebb hordozója – valódi polgárság híján – a feltörekvő, mozgékony s az új eszmék iránt fogékony mezővárosi polgárság volt. Nem meglepő, hogy ebben a megközelítésben a katolikus kultúra a társadalmi mozgások retrográd kerékkötőjeként, jó esetben a haladás színvonalas ellenfeleként, a reformáció igazát “dialektikus” módon alátámasztva jelenik meg. A történelmi közfelfogás reflexeiben ez az előítélet ma is gyakran felbukkan.

Mindkét felfogás tartalmazza az igazság elemeit, mégis mindkét megközelítés kétségtelenül torzít. Nem csupán azért, mert ideologikus történelmi keretbe szorítják az eseményeket, sokkal inkább azért, mert ez a keret teljesen rugalmatlan és legalábbis részben történetietlen.

A katolikus kultúrtörténeti koncepció

Hasonlóan merev kultúrtörténeti interpretációk persze a katolikus egyháztörténetírásban is felbukkannak. A katolikus elemzők olykor manapság is csupán abból a nézőpontból értékelik és mérlegelik a 16. századi katolikus kultúrát, hogy az mennyiben készítette elő a később kibontakozó ellenreformáció sikerét. Akad szerző, aki – az akadémiai irodalomtörténettel egyidőben – elítélően nyilatkozik a reneszánsz kori magyar főpapok humanista stúdiumairól és műpártolásáról, s mellesleg még Morus Szent Tamást is megrója, mivel házába fogadta Erazmust. Péteri János jezsuita rendtörténész szerint az elvtelen, liberális rotterdami mester a vendégszeretet azzal hálálta meg, hogy megírta a Balgaság dicséretét, melyben epés célzások olvashatók a pápáról, a szerzetesekről és a skolasztikus teológusokról – s Morus ezen nem háborodott fel, sőt, alighanem tetszéssel fogadta.

Az ideologikus szemléletek hibáit “ideológiamentességel” nem küszöbölhetjük ki, hiszen ez a fogalom a legtöbb esetben a véleménymondás kikerülésének szándékát vagy a történelemről való gondolkodás teljes hiányát hivatott elfedni.

Ma is helyes azt mondani, hogy a 16. század a reformáció kora, s e periódus magyar irodalmában a protestáns szerzők: Heltai Gáspár, Bornemisza Péter, Sztárai Mihály, Szenci Molnár Albert és kevésbé ismert társaik bírnak meghatározó jelentőséggel. Egyúttal nem árt rámutatni a történeti tisztánlátásunkat gátló megalapozatlan, ám makacsul továbbélő sztereotípiákra, melyeket a múlt különböző korszakaiból örököltünk.

A következőkben a középkori katolikus kultúra intézményrendszerének e századbeli átformálódásával, a neves protestáns szerzők kevésbé ismert, ám korántsem méltatlan katolikus ellenfeleivel, valamint a katolikus és protestáns kultúra kölcsönhatásaival foglalkozunk.

A Horváth János által elemzett Mohács utáni “nyelvi megújhodás”, a “magyar nyelv felfedezése” nem a reformáció hatására, hanem azzal párhuzamosan bontakozott ki. A protestantizmus kétségtelenül gyökeresen átformálta a magyar kultúra intézményrendszerét. Ez a változás azonban kezdetben lassú folyamat volt, s csak a század derekán vett nagyobb lendületet. A magyar reformáció – Európa más tájaihoz hasonlóan – a század közepéig még nem hozott teljesen lezárult, egyértelmű és megváltoztathatatlanul új viszonyokat az ország vallási életében, s voltaképpen csak az 1563-ban befejeződött trentói zsinat után beszélhetünk a frontok teljes megmerevedéséről. A régi, középkori katolikus kultúra tehát nem tűnt el teljesen, a megszületőben lévő újban jelentős szerepet játszottak a különböző katolikus körök. Ebből az átalakuló intézményrendszerből indultak útjukra a magyar nyelvű irodalom úttörői is. Sokan közülük a protestantizmussal rokonszenveztek, sokan át is tértek, mások viszont megmaradtak a katolikus hitben, bizakodva az egyház belső megújhodásában.

Szerzetesek

Magyar nyelvű litteratura – írásbeliség – 1526-ig jórészt csak a kolostorokban létezett. A középkori állam szétesését követően a rendházak hanyatlása visszafordíthatatlanná vált. A pusztulás mégsem volt teljes.

A pálos rend és a kolostori kultúra ideig-óráig támogatóra talált Martinuzzi Fráter György bíborosban, a nagy hatalmú pálos szerzetesben. 1540-ben Velencében nyomtatásban is megjelentették breviáriumukat Fráter György költségén, mely magyar nyelvű részleteket is tartalmaz: a hónapok neveit.

A kolostorok fölszámolása

Fráter György meggyilkolása után 1552-ben Erdély átmenetileg Habsburg kézre került, János Zsigmond és Izabella királyné Lengyelországba menekült. Ez az állapot azonban csak négy évig tartott: 1556-ban visszatértek. Az elszabadult politikai indulatok ekkor főként a katolikus egyház, s különösen a szerzetesrendek ellen fordultak. Lényegében ekkor semmisült meg az összes erdélyi és tiszántúli kolostor, s a pusztításnak halálos áldozatai is voltak a pálosok és a ferencesek között.

A pálosok hatvannál is több középkori kolostorából öt-hat fennmaradt a királyi Magyarországon: Pozsony környékén, Nyitra megyében és Zágráb közelében.

A hajdan virágzó domonkos rend a 16. század közepére már szinte teljesen eltűnt az országból. A domonkosokat az 1530-as évektől kezdve egyre gyakrabban zaklatták Erdély és a királyi Magyarország protestáns érzelmű városi hatóságai, egyeseket bebörtönöztek, másokat kivégeztek, a megmaradtakat elüldözték, rendházaikat pedig lerombolták. A korai reformátorok ellenfelei között elvétve mégis feltűnnek dominikánusok. 1552-ben Padovából érkezett plébánosnak a hódoltságbeli Tolnára egy Józsa nevezetű domonkos szerzetes, akiben a baranyai reformátorok komoly ellenfelükre akadtak. Ez a konfliktus igencsak jellemző a hódoltságbeli vallási állapotokra. A tolnai templomot ekkor a katolikusok és a lutheránusok felváltva használták. Amikor Józsa prédikált, Sztárai Mihály, a protestáns lelkész beküldte valamelyik tanítványát, hogy jegyzeteljen. Amint a katolikus szertartás véget ért, ő lépett Józsa helyére, s nyomban belekezdett a szentbeszéd becsmérlésébe és cáfolatába. Ezt a vitastílust még maguk a protestánsok is elítélték. Józsa barát művelt ember volt, jelentős magánkönyvtárral rendelkezett, melyben még Platón-kötet is akadt. Sztárai alighanem Józsa fráterről mintázta az Igaz papságnak tiköre című drámájának egyik szereplőjét, a domonkos “Fráter”-t. Józsa barát ellen szatírikus verseket írogatott Szegedi Kis István is, melyek – közvetett módon – a barát műveltségéről tanúskodnak: “Akiket említesz, ismerjük a régi Atyákat, ám ezek iratait értelem értheti csak” – vagyis a Józsa által sűrűn idézett egyházatyák írásainak valódi értelmét a reformáció fényénél kell megvizsgálni.

Ferencesek a reformáció korában

A másik kolduló rend, a ferencesek, közülük is a szigorúbb szabályok szerint élő obszervánsok voltak azok, akik leginkább alkalmazkodni tudtak a megváltozott politikai és vallási körülményekhez. Rendházaik és nagy művelődéstörténeti fontosságú könyvtáraik fennmaradtak a hódoltsági Szegeden és Gyöngyösön, a század harmincas-negyvenes éveiben még iskolákat is működtettek Sárospatakon és Gyulán. Székelyföldön a csíksomlyói ferences kolostor sohasem szűnt meg létezni. A csíksomlyói búcsú annak a győzelemnek az emlékét őrzi, amelyet a hitüket és ferences lelkipásztoraikat védő katolikus székelyek 1567 pünkösdjén arattak János Zsigmond felett. A diadalt a csíksomlyói Madonna csodatevő szobrának tulajdonították.

A ferencesek szerepeltek leggyakrabban a protestánsokkal tartott hitvitákon. Sikerrel tevékenykedtek a hódoltsági Szegeden. 1545-ben Abádi Benedekkel, a sárvár-újszigeti könyvnyomtatóból lett reformátorral ütköztek meg, s ezt követően mind a protestánsok, mind a ferences barátok igyekeztek rábírni a török hatóságot a másik fél kiűzésére. A küzdelemből végül a szerzetesek kerültek ki győztesen, s 1562-ben a törökök nekik ítélték az alsóvárosi templomot, amely a hódoltsági katolicizmus kulturális értékeinek egyedülálló központjává vált.

Általánosan elterjedt az a nézet, hogy a felekezeti küzdelmek idején az oszmán megszállók a protestánsoknak kedveztek, ez azonban csak megszorításokkal mondható igaznak. A törököknek a keresztény felekezetek vitáiban tanúsított magatartását általában a pillanatnyi érdek és a helyi erőviszonyok szabták meg. A szegedi esethez hasonlóan 1551-ben a katolikus fél javára döntött a budai pasa egy neki hódoló faluban, ahol a lutheránus prédikátort kis híján karóba húzták.

Seraphinus Panthanus és Szegedi Kis István vitája

A hódoltságban még 1565-ben is tartottak katolikus-protestáns hitvitát: Seraphinus Panthanus ferences misszionárius az ekkortájt legtekintélyesebbnek számító magyar protestáns teológussal, Szegedi Kis Istvánnal vállalkozott a disputára Ráckevén. Skaricza Máté, Szegedi Kis István életrajzírója a következőképpen számol be az olasz franciskánus műveltségéről és felkészültségéről: “görögül és héberül csak kissé írta lassabban a magyarázatokat, mint latinul… Pestről egy zsák könyvet lecipelve Keviben termett” stb. Szegedi Kis István nagyobb tudása s a reformáció híveinek kétségtelenül nyomasztó fölénye meghátrálásra késztette a barátot, annyi azonban bizonyos, hogy a felek hosszan tartó küzdelme nevezetes látványosság volt, mely szép számmal vonzotta a protestánsok Szent Ábrahám templomába a mezőváros református (magyar), görög-keleti (rác) és katolikus (raguzai olasz) lakosságát. Ezért írhatta azt Skaricza Máté, hogy a “pápisták tömege” előtt győzte le vitában Szegedi Kis István a ferences Seraphinus Panthanust.

A reformáció kezdetén egyedül a ferencesek vállalták írásban is a harcot a reformáció ellen. A “magyar Luther”-nek is nevezett Dévai Bíró Mátyás egyik vitairatára Szegedi Gergely váradi minorita egy latin nyelvű könyvvel válaszolt (Dévai Mátyás téves kijelentéseinek megvizsgálása, Bécs, 1535). A Heltai Gáspár által “csácsogó Fráter Gergel”-ként emlegetett Szegedi Gergely rendfőnök kiváló képességű és kitűnő képzettségű volt: Krakkóban tanult, majd Párizsban, a Sorbonne-on szerzett teológiai doktorátust. Szorosan együttműködött szigorúságáról híres rendtársával, a Pannóniai éneket író Csáti Demeterrel. Mindkettejükkel összeütközésbe került a korai reformáció egyik nagy alakja, a zsoltárfordító és világtörténetet író Bencédi Székely István. A két ferences barátról írja zsoltárfordítása jegyzetei között, hogy a fráterek Lucifer parancsolatát követik, mikor a paráznaságot kisebb bűnnek vélik, mint a házasságot: “Ez Luciper tábláját láttam Csáti Demeternél és Váradon frater Gergelynél.”

A ferencesek szellemisége és a reformáció

A ferencesek köreiből került ki a magyar reformátorok első generációjának jelentős része. Szűcs Jenő több tanulmányában is rámutatott arra, hogy az obszerváns ferencesek között sokan már 1514 előtt is az egyház és a főurak bűneiben látták az ország romlásának okait – a magyar reformáció radikalizmusa tehát a ferencesek szellemiségéből is táplálkozott. Köztudomású, hogy Sárospatak reformációjában a volt ferencesek komoly szerepet játszottak: Sztárai Mihály és Kopácsi István talán a pataki kolostor szerzetesei voltak. Szkárosi Horvát András kezdetben a váradi obszerváns rendház lakója volt. Egyik versének kolofonjában így ír önmagáról:

Ez éneket költé egy barátból lött pap,
Bánta bolondságát, elrúgta csuklyáját,
Hitire fogadta, soha többé nem csal.
Ferencesekből lett reformátorok

Az énekszerzőként is ismert első baranyai reformátor, Siklósi Mihály bizonyosan, a békési Ozorai Imre valószínűleg szintén a ferences szerzetből kilépve csatlakozott a reformációhoz. Bálint Sándor Szeged reneszánsz kori műveltségéről szóló monográfiájában felhívja a figyelmet arra, hogy Szegedi Kis István “föltétlenül az alsóvárosi obszervancia szellemi atmoszférájában nevelkedett”, Révész Imre pedig arra, hogy a nagy reformátor egyik teológiai fejtegetése Szent Bonaventurának, a franciskánus misztika vezéralakjának szövegrészleteit tartalmazza.

A reformáció első nemzedéke és katolikus ellenfeleik egyazon intellektuális környezetből kerültek ki, nem csoda, hogy jól ismerték egymást – és persze egymás gyengéit. Sztárai Mihály például az Igaz papságnak tiköre című hitvitázó drámájában megemlékezik egyik hajdani rendtársáról, bizonyos Miklós doktorról, aki Párizsból hozta magával Szent Gergelynek a papok tudatlanságát bíráló könyvét. Szkárosi Horvát is belülről ismerte a váradi “káptalan szer” – a híres kanonok-negyed, a Káptalan-sor – világát, hiszen maga is ebből a miliőből származott.

A női szerzetesrendek

Az apácák monostorai teljesen elnéptelenedtek, ám a nagyszombati és a pozsonyi klarisszák túlélték a pusztulást – ennek köszönhetjük sok magyar nyelvű kódexünk fennmaradását. A ferences rend női ágát alkotó klarisszák életképesebbek voltak a többi apácarendnél. A Margitszigetről 1526-ban elmenekülő dominikánus nővérek – magukkal hordozva a ma ismert legfontosabb magyar nyelvű kódexeket is, például a Példák Könyvét – hosszas vándorlás után végül a nagyszombati és pozsonyi klarissza rendházban találtak menedéket, s a kódexeket is a klarisszák könyvtára őrizte meg az utókornak.

A Szegedről Somlóvásárhelyre települő premontrei apácák kolostora csak a 16. második felében kezdett elnéptelenedni, a zárda ingóságainak és könyveinek 1597-ben kelt leltára az apácaközösség igényes életviszonyairól tanúskodik.

A harmadrendi domonkos szerzetesnők és a franciskánus beginák házai sokhelyütt fennmaradtak, pedig a beginák és szerzetesek kapcsolata a protestáns prédikátorok gúnyolódásának állandó céltáblájául szolgált – miként erre a “Lucifer táblája” kapcsán már utaltunk -, és a nép indulatainak felkorbácsolása nemegyszer okozta pusztulásukat.

Rendjüket elhagyó apácanővérek vagy harmadrendi szerzetesnők gyakran kaptak szerepet a lánynevelésben: a főurak udvarában alkalmasint ők oktatták betűvetésre a fiatal lányokat. 1554-ben Batthyány Kristóf udvarában egy Anna nevezetű – valószínűleg kiugrott – apáca tanította, s meglehetős kemény kézzel fogta a lánygyermekeket. Meg is feddte őt Batthyány: “Te Anna Apáca! Értöttem régentefogva, hogy te az én gyermekeimet pirongatod, rongálod, vered… Azért mondom, megemlékezöl róla, hogy nem udvar az te helyed, hanem klastrom. Kápa az te ruhád, nem fekete hernáci. Nem teremtöd az Batthyány udvar, nem is érdemlöd annak kenyerét, mert te hitöt szegett és szerzetet hagyott sem apáca, sem nem apáca vagy. Azért úgy nyúlj az gyermekömhöz és úgy egyed a Batthyány kenyeret, hogy megemészthessed.”

Főpapok

Pázmány Péter Kalauzában – Istvánffy Miklós nyomán – a következőképpen magyarázta a reformáció elterjedésének okait: Mohácsnál Lajos királlyal együtt odaveszett hét püspök “és sok több fő egyházi személyek. Az ország megszakadoza a királyi választáson, és a sok zűrzavarban az urak kezdének az egyházi jószágokon kapdosni… Lelki pásztorok nem lévén, a háborúságok és sok vissza-vonyások füsti alatt a lutherista tanítók bécsúszának-mászának alattomban az országba”. A katolikus hierarchia valóban hatalmas veszteségeket szenvedett a török hódítás, a főurak kapzsisága és a reformáció terjedése miatt, mégsem roppant össze, és a főpapság még jó ideig jelentős befolyással bírt a “megszakadozott” ország mindkét felében, s őrizte kulturális vezető szerepét is.

Protestáns ellenfeleik, például Heltai Gáspár és Bornemisza Péter számára – mind Erdélyben, mind a királyi Magyarországon – ez a katolikus értelmiségi elit jelentette a legnagyobb kihívást.

A segesvári hitvita

Heltai Gáspár izgalmas inkvizíciótörténetében, a Hálóban (Kolozsvár, 1570) beszámol az 1538-as segesvári hitvita lefolyásáról, bepillantást nyújtva a reformáció kezdeti szakaszának vallási viszonyaiba – ezekről egyébként nagyon hézagos ismeretekkel rendelkezünk. Heltai elbeszéli, hogy “akkoron kedig tiltúl villámlani kezde mind Magyarországba, mind Erdélben az Úristennek Igéje” – vagyis terjedni kezdett a reformáció. Ekkor a főpapok “addig kalapálának a felséges János királyon, hogy végre nem tehetett egyebet”, disputára hívta ki Szántai István kassai iskolamestert, akit a katolikusok a legveszélyesebb ellenfélnek tartottak. Segesvárott Szántai ellenében impozáns számban vonultak fel az egyház nagyhírű vezetői – akiket Heltai “pilésses pápa darabanti”-nak nevez. Ezek a katolikus papok kiválóan képzett értelmiségiek, a kor irodalmának és művelődéstörténetének fontos szereplői voltak. Érdemes sorra venni őket.

A hitvita katolikus résztvevői

A vitában “Fráter György, váradi pispek és kéncstartó” volt a hangadó. Martinuzzi György barátot a vele szemben ellenséges történetírók szőrös fülű, tanulatlan, durva beszédű, kíméletlen embernek festették le, aki talán még írni sem tudott, noha ez nem volt igaz. A barát jó kapcsolatban állt korának humanistáival, kedvelte a szórakozást – Izabella királynéval és udvarhölgyeivel olykor táncra perdült -, a művészeteket is pártolta, építkezéseinek országszerte híre ment. Tinódi Sebestyén is megemlíti, hogy “királyénál szebb lőn az ő udvara”, s azt is megírja, hogy a szamosújvári várat “olasszal csináltatá, hogy egész Erdélyt azután abból bírná”. Fráter Györgynek a már említett pálos breviárium mellett gondja volt arra is, hogy Heltai Gáspárral 1550-ben kiadassa a Váradi regestrumot – ezáltal megóvta az enyészettől a középkori történelem egyik ritka dokumentumát, a váradi tüzesvaspróbák jegyzőkönyveit. Fráter György neveltette és pártfogolta Draskovich Györgyöt, aki később pécsi püspökként a Trentói zsinat egyik szereplője lett, s Telegdi Miklóst megelőzve György barátnak szóló ajánlással megírta az első magyar nyelvű ellenreformációs könyvet.

Fráter György mellett a vita másik fő szervezője és szereplője “herélt Statilius, iulafejérvári pispek, a szent szüzességnek nagy patrónusa” volt. Statileo János dalmáciai származású egyháznagy 1534-től 1542-ig ült az erdélyi püspöki székben: János király hűséges híveként és diplomatájaként szolgált. Környezete és családja fölött kegyetlen szigorral uralkodott, unokaöccsét és gyámfiát, Verancsics Antalt, a későbbi esztergomi érseket “a józan fegyelem határain” is túllépve nevelte. Egy szerzetest, aki a böjtöt megszegte, iszonyú kegyetlenséggel végeztetett ki: nyulakkal aggattatta tele, s ráuszította vadászkutyáit. A zordon főpap azonban “hébekorba legalább a múzsákkal szeretett nyájaskodni” – példa reá szülővárosa védszentének életrajza: Vita di s. Giovanni Ursino – mely az ő költségén jelent meg nyomtatásban” – írja róla Szalay László.

A “nagy kápáú egri érsek, a Frangepán” szintén megjelent Segesvárott. Frangepán Ferenc kalocsai érsek és egri püspök a 16. század első felének egyik legműveltebb értelmiségije: nemzetközi kapcsolatrendszert ápoló, irodalomkedvelő humanista volt, maga is több könyv szerzője. Az ő gazdag kéziratgyűjteményéből adták ki nyomtatásban még a 16. században Galeotto Marzio Mátyás király tetteiről és mondásairól szóló híres könyvét. Rómában tanult, s diplomáciai küldetésben eljutott Itáliába, Franciaországba és Spanyolországba is. Intellektusában a kolostori kultúra a kifinomult humanizmussal párosult. Sokáig János király híve volt, de később átállt Ferdinánd pártjára. Szónoklatai és levelei az erazmusi humanizmus szellemében születtek. Műgyűjtőként is számontartjuk: Oláh Miklós érsek az ő hagyatékából szerezte meg azt a tizenkét darabból álló “régi”-nek mondott faliszőnyeg-sorozatot, amely a tékozló fiú bibliai történetét ábrázolta. Frangepán zenekedvelő ember lehetett, legalábbis azt beszélték róla, hogy halála előtt napokon át muzsikáltatott magának.

A segesvári hitvitán megjelenő három püspök sürgősen hivatta Váradról “csácsogó fráter Gergelt”, vagyis Szegedi Gergelyt, akiről fentebb már bővebben szóltunk. A dispután ő volt Szántai mester ellenfele.

A vita döntnökei

Két “arbitert”, azaz bírót is kijelöltek a gyulafehérvári kanonokok közül: mindketten a kor irodalmának kiválóságai közé tartoznak. Egyikük, “boldog emléközetű Adrián doktor” nem más, mint Adrianus Wolphardus, az erdélyi humanizmus egyik jeles alakja, Janus Pannonius hagyatékának gondozója, költő és művészetpártoló: a nevét viselő kolozsvári reneszánsz Wolphard-ház építtetője. A másik döntnök Kálmáncsehi Sánta Márton volt, akit ma leginkább mint a kálvini reformáció és a képrombolás egyik élharcosát ismerünk, ám 1539-ben még gyulafehérvári kanonok és iskolamester volt. A két kijelölt bíró rokonszenvezett a protestáns fél nézeteivel, ezért lelkiismeretükre hivatkozva megpróbálták elhárítani maguktól a döntés felelősségét. Szántai mester pártját fogta János király titkára, Bácsi Ferenc szepesi prépost is, aki a jogtudó értelmiség egyik legfigyelemreméltóbb alakja volt – nem is igen kedvelték őt az olyan félművelt egyháziak, mint a történetíró Szerémi György, aki szerint Bácsi egyszer “Cicero gyanánt” egy szépen megírt levéllel egy egész püspökséget csalt ki a pápától. Bácsi verseket is szerzett, irodalmi igénnyel megalkotott formuláskönyvének egyes részletei pedig önállóan is élvezhető szatirikus prózaművek.

Szántai István elűzése

A segesvári dispután a János király pártján álló katolikus értelmiség jelentős erőket vonultatott fel Szántai István ellen. Heltai szavai szerint “sok varjúk, barátok, papok… szünetlen való csácsogásokkal bedugnák szegénynek az száját, hogy semmit nem szólhatna”. Védője nem egyházi ember, hanem egy orvosdoktor, Rezenei János volt. A vita egyik fél számára sem hozott győzelmet, de János király végül száműzte országából a protestáns tanítót.

Katolikus értelmiségi típusok

Heltai Gáspár tehát megismertet bennünket az erdélyi katolikus egyházi értelmiség fő típusaival: a régi hit mellett szilárdan kitartó tudós, humanista főpapsággal és a vallási kérdésekben ingadozó vagy a hitújítás gondolatával barátkozó művelt egyházi középréteggel. A 16. századi katolikus szellemiség két legjellemzőbb karaktere ez, 1556-ig mindkét típus fellelhető volt Erdélyben. Ekkor azonban, János Zsigmondék visszatértekor gyökeres fordulat következett be ott: Abstemius (Bornemisza) Pál erdélyi püspököt száműzték, a gyulafehérvári és a váradi püspökség javait a fejedelem számára foglalták le, a káptalan Ferdinánd pártján maradt tagjai pedig a királyi Magyarországra, Nagyszombatba futottak.

Érthető, hogy a Habsburg királyok fennhatósága alatti területeken is jórészt ebből a két értelmiségi-típusból kerülnek ki a protestánsok ellenfelei. Ők voltak azok, akik felvették a harcot a korszak legnagyobb hatású evangélikus írójával, Bornemisza Péterrel.

Bornemisza Péter

A királyi Magyarországon a Buda elfoglalását követő kényszer- szülte átrendeződés Pozsony és Nagyszombat kulturális szerepének megnövekedését hozta. A királyi udvar már 1526-ban Pozsonyba menekült, később az esztergomi káptalan az érsekkel együtt Nagyszombatba tette át a székhelyét. Ide húzódtak a török uralom alá került egyházmegyék méltóságai – nem véletlen, hogy a magyar ellenreformáció később éppen Nagyszombatban vette kezdetét. A század hetvenes éveiben a katolikusok és a protestánsok küzdelme még a városon belül folyt, ahol Sibolti Demeter az ispotálytemplomban buzdította híveit, Bornemisza Péter pedig Balassi János házában prédikálva “a mennyütő követ” emlegette “az istentelenek megbüntetésére” – és a források szerint valóban becsapott a villám a “derék szentegyházba”. Istenteleneken Bornemisza legfőbb ellenfeleit, a katolikus főpapokat értette: “Mikor még Bécsbe tanuló ifjú voltam, izgatott az úr Isten erővel is, hogy szállásomon prédikáljak, kire sokan gyűltek. Ez miatt Oláh érsek, egri pispek, ki osztán érsekké lőn, Verancius Antal és az nitrai Bornemisza pispek reám gyülekeztek, hol elejekben, hol az császár eleibe hívattak, ijesztöttek sok képpen, hogy ne prédikálnék” – írja. Világos tehát, hogy a Magyar Elektra szerzője már tanulóéveiben szembekerült a magyar klérus három leghatalmasabb, egyszersmind legkiválóbb szellemű alakjával.

Oláh Miklós esztergomi érsek

Oláh Miklós esztergomi érsek intellektusát az ellentmondások jellemzik, nem csoda, ha elemzői hajlamosak az egyoldalúságra, s hol az egyik, hol a másik jellemvonását helyezik előtérbe. Hol a humanista történetírót, Erazmus barátját, a reneszánsz műtárgyak finom ízlésű gyűjtőjét látják benne, hol az ellenreformáció elkötelezett híveként, a protestánsok üldözőjeként, a katolikus kultúra intézményrendszerének újjáteremtőjeként jellemzik.

A főpap egyéniségének e két aspektusa voltaképpen nincs ellentmondásban egymással. Oláh a mohácsi csata után az özvegy Mária királyné titkáraként elkísérte úrnőjét Németországba, majd Németalföldre, s csak 1542-ben, több mint tíz év után tért haza. Életének ezt a korszakát az “Erazmus vonzásában” folytatott humanista stúdiumokkal szokás jellemezni. Ekkor alkotta meg fő műveit, a Hungariát és az Athilát – egy nagyszabású, soha meg nem valósult történeti mű részleteit -, ekkor állította össze irodalmi igényű leveleskönyvét, amelyben számos Erazmushoz írt episztola olvasható, ekkor költötte humanista körökben közkedvelt latin és görög verseit.

Ám már ugyanebben a periódusban keményen szembeszállt a reformációval, mégpedig az 1530-ban tartott augsburgi birodalmi gyűlésen mondott nagyhatású orációjában. A török elleni európai összefogás legfőbb akadályát már ekkor Luther pesszimista török-politikájában és a tanait követő fejedelmek passzív magatartásában látta.

Oláh Miklós a reformáció ellen

Oláh 1542-ben elviselhetetlen honvágytól gyötörve hazatért. Magas egyházi és állami tisztségei és a kánonjog által gyakorolt hatalmát a reformáció ellen fordította. Huszár Gál prédikátor a bányavárosi polgárokhoz intézett szavai szerint “nemcsak a Mátyusföldét és Csallóközt fosztá meg az Oláh érsek a nagy Istennek igíjétől”, hanem távolabbi vidékeken is elkezdte a “plébánosokat kergetni és nyírni, mintha a megnyomorodott Magyarország fejenyírt emberek nélkül igen szűkös volna”. Az érsek valóban levágatta a katolikus papok haját és szakállát, mivel azok immár külsejükben alig különböztek a prédikátoroktól.

A nagyszombati iskola

Oláh Miklós érsek nemcsak erőszakkal, hanem a tudomány, a studia humanitatis eszközeivel is harcolt a katolikus egyház megmentéséért. Egyesítette Nagyszombat két iskoláját, a városit és a káptalanit, s az így létrehozott új intézményt főiskolai rangra emelte. Az iskola humanista képzést nyújtó alaptagozatához egy magas szintű tagozatot is csatolt, ahol latin és görög filológiát oktattak – katolikus szellemben: a protestáns Philipp Melanchthon tankönyveit összegyűjtette és elégettette. Az iskola egyik tanára a kor európai rangú görög filológusa, a németalföldi származású Nicasius Ellebodius volt. Ellebodius később Radéczi István egri püspök királyi helytartó pozsonyi irodalmi köréhez csatlakozott, lefordította latinra és kommentárokkal látta el Arisztotelész Poétikáját. Radéczi püspök szintén elszánt ellenfele volt Bornemisza Péternek, a prédikátor szemére is vetette a “szüzekkel, apácákkal” űzött állítólagos fertelmességeit és a püspöki udvarában rendezett tivornyákat. Ezeknek a híreknek nehéz lenne utánajárni, azt viszont biztosan tudjuk, hogy Radéczi kertjében egy hársfa köré gyűjtötte humanista barátait, akik ott olvasták fel egymásnak legújabb verseiket. Olyan költők és írók tartoztak ide, mint Zsámboky János és Istvánffy Miklós – ez utóbbi írta meg az 1577-ben elhunyt Nicasius Ellebodius sírfeliratát.

Oláh egész életében ragaszkodott a humanizmus eszményeihez és rekvizítumaihoz: gyűjtötte a drága könyveket, fényűző otthonait antik emlékekkel, értékes műtárgyakkal díszítette – említettük már Frangepán püspöktől származó “régi” falikárpitjait. Különösen szívéhez nőtt Nicoletum nevű Bécs környéki nyárilakja. Ő kezdte kialakítani azt a pozsonyi kertet, amelyet száz évvel később Lippay György érsek valóságos botanikus kertté fejlesztett.

“Az vén érsek” – így nevezte őt a börtönében ülő Melius Juhász Péter – nemcsak humanistákat gyűjtött maga köré, hanem kinevelte azt az új típusú katolikus értelmiséget is, amely immár a reformáció egyik legfőbb fegyverét, az anyanyelvet fordította a protestánsok ellen.

A nagyszombati nyomda

Oláh Miklós tette Telegdi Miklóst nagyszombati hitszónokká, aki ezt a tisztet tizenhat éven át töltötte be. Nagyprépostként Telegdi lett az első jelentős, magyar nyelven alkotó katolikus egyházi író, aki megvásárolva a bécsi jezsuiták betűkészletét katolikus nyomdát alapított Nagyszombatban, s Monoszlóy Andrással és a nyomdát igazgató Pécsi Lukáccsal írói kört alakított. Bornemisza Péter Fejtegetés (1578) című vitairatában, az Ördögi kísértetekben és sok egyéb írásában élesen támadta Telegdi személyét és prédikációit: “Valék fő-fő népekkel egy menyegzőbe. Mondanák ott egyníhányan, hogy Telegdi Miklós büdös bort kezdett reám. Mondék, inkább elkél az én jó borom. Hova büdösb, nyúlósb, ecetesb, annyival kedvesb lesz az, ki az jó bort kaphatja utána.” Telegdi szellemes stílusban, hűvös nyugalommal cáfolta vitapartnerének érveit: “Mert soha úgy nem foroghat ugyan a te fejed, hogy más magyar nyelvet szerezhess annál, aki eddig volt. Ám eleget prédikállottál Semptén, de azért most is ugyan vasárnapnak híják ott is a vasárnapot, a húsvétet húsvétnek, a karácsont karácsonnak, a többit is úgy, amint a régiek hítták.”

Sajnos csak találgathatjuk, mi mindent tartalmazhatott Bornemisza Péter Fejtegetés című könyve, amelyet a szerző az 1578-as országgyűlésen maga osztogatott az érdeklődőknek. Telegdi Felelet című munkájában (Nagyszombat, 1580) mindenesetre csöppet sem hagyta szó nélkül “Bornemisza iszonyú sok szitkait”, melyeknek pontos mibenlétére csak a válaszból következtethetünk. Nem lehetetlen, hogy a Bornemisza-kötet példányainak sikeres összegyűjtője és megsemmisítője Pázmány Péter volt. Telegdi mindenesetre szolgáltatott okot a csipkelődésekre: a nagyszombati polgárok “szodomitasággal”, a királyi udvarban pedig okirathamisítással vádolták, mindezt persze Bornemisza Péter kihasználhatta, amennyire csak tehetségéből tellett, márpedig, el kell ismerni, tellett neki. Noha Telegdi az ország legkiválóbb papjának számított, mégis csak egy igen nagy hatalmú pártfogó támogatásával sikerült elsimítania ezeket az ügyeket: csak a legmagasabb körök befolyásával lehetett pontot tenni a kínos és zavaros perek végére, és az aktákat elégettetni.

Verancsics Antal prímás

Ez a patrónus Verancsics Antal prímás volt, aki 1569-től követte Oláh Miklóst az esztergomi érsekségben. Elődjéhez hasonlóan Verancsics érsek is szálka volt a reformáció híveinek szemében. Bornemisza Péter alighanem róla szólt, amikor egy dáridózó “lator pispek” udvarát pellengérezte ki az Ördögi kísértetekben. A főpap nevét elhallgatta: “Nem méltó, hogy ez könyvbe neve legyen, Luciper beírta az nevet.”

A főpap világias életmódja háboríthatta fel a prédikátorokat. Verancsics Antal az egyházi rend felvételét minden más paptársánál tovább halogatta: misét először érsek korában mondott. Szerelmi ügyei is eléggé közismertek voltak. Egyik szeretőjére, Maddalena Malvezzire tíz év múltán is elérzékenyülten emlékezett: “Úgy énekeltél és játszottál lanton…, hogy legyőzted volna Ariont és álomba ringattad volna magát Árgirust is”. Verancsics mesterien kezelte a latin és olasz versformákat, lelkesedett a zenéért és a táncért. Pietro da Cartagine orvos táncáról írt olasz versében finom érzékletességgel jeleníti meg a bravúrosan bokázó, lejtő medikus tánclépéseit. Martino Rota Verancsicsról készült kiváló metszet-portréi alapján Thallóczy Lajos így vázolta fel a főpap alakját: “Verancsicsnak már külseje is finomságra vall. Karcsú, vékony termetű, kis, hosszú ujjú a keze, kicsiny a lába. Gondolkozó, magas homloka alatt komoly, okos, s amellett jóindulatot sugárzó szempár ül… Kissé duzzadt, élveteg ajkáról csak úgy pergett a szó… Modora válogatott, csak a művelt, nemes gondolkozású embereket szerette, a durva támadás elől kitért… Lényének nőies zománca van.” Nem ismerjük Bornemisza Péter arcvonásait, mégis elképzelhető, hogy Verancsics alkata szembeötlően különbözött a reformátorétól. Biztosan alaposan megnézték egymást, amikor 1572-ben gróf Salm Eck öngyilkos feleségének temetésén összetalálkoztak: “Gróf Eckné nagy nemzet és nagy úr felesége, ő maga szívébe ütötte a kést. Én is prédikáltam a temetésen az sok népért, kik rajta voltak, Antal érsek is és pispekek ott lévén” – olvassuk az Ördögi kísértetekben.

Verancsics viszonya a reformációhoz

Huszár Gál prédikátor bebörtönzése és a protestantizmus módszeres üldözése szintén indokolta a prédikátorok Verancsiccsal szembeni ellenszenvét. Pedig Verancsicsból csupán a felívelő egyházi karrier formált ellenreformátort. Neveltetését, műveltségét, szellemi karakterét tekintve azoknak a humanistáknak a táborába tartozott, akik legszívesebben távol tartották magukat a vallási küzdelmektől, vagy éppenséggel a reformáció humanisztikus áramlataival rokonszenveztek: a kancelláriai entellektüelekhez, Bácsi Ferenchez vagy Adrianus Wolphardushoz hasonlított. Nagybátyjához és gyámjához, Statileo Jánoshoz hasonlóan ő is azoknak a nagy műveltségű, magyarrá vált délszláv főpapoknak a sorába tartozik, akiket szoros családi és politikai kapcsolatok fűztek János királyhoz. Ezek az egyházi értelmiségiek a század negyvenes éveitől fogva lassanként átpártoltak a Habsburg ellenkirály oldalára. Hitbeli kérdésekben Verancsics Antal sokáig az erazmusi tolerancia elvét valló világi értelmiség nézeteit osztotta. Fráter Györgyöt a barát remekbeszabott humanista életrajzával igyekezett körüludvarolni – sikertelenül. Egyre kevésbé volt maradása Erdélyben, ezért ő is Ferdinánd királyhoz szegődött. Pályáját a kor legnagyobb mecénása, Nádasdy Tamás nádor egyengette. Szellemi alkatukon és a protestantizmushoz való viszonyukon számos hasonló vonást fedezhetünk föl. Mindketten Itáliában tanultak – Verancsics Padovában, Nádasdy Rómában -, később Luther eszméinek hatására a hitújítás gondolatával rokonszenveztek, nyíltan azonban sohasem csatlakoztak a reformációhoz, ez karrierjük szempontjából nem lett volna tanácsos.

Nádasdy a magyar erazmisták legnagyobb támogatója volt. Baráti kapcsolatban állt egyfelől Oláh Miklóssal, aki Erazmus személyes jóbarátja, egyszersmind a reformáció ellensége volt. A nádor sárvár-újszigeti udvarát ugyanekkor a magyar nyelvű, erazmusi szellemű Biblia-fordítás műhelyévé formálta, iskolájában békén megfértek a katolicizmushoz hűséges Sylvester János és a következetes protestáns Dévai Bíró Mátyás.

A Verancsics- gyűjtemény

Verancsics szintén szoros kapcsolatban állt a protestáns értelmiségiekkel. Johannes Honterusszal, az erdélyi szászok reformátorával különösen szívélyes levelezést folytatott. Vallási kérdéseken összevitatkozó barátait a humanista barátságban való megbékélésre biztatta. Előfordult, hogy egyik ismerősének Kálvin-kötetet ajándékozott.

Verancsics Antal távol állt a tömegek érzelmeit felkavaró indulatoktól, a teológiai aprólékoskodástól is idegenkedett, s alighanem igazán csak a tudományos problémák foglalkoztatták. Eredeti gondolkodású, széles látókörű tudós volt. Felfedezéseinek és alkotásainak puszta felsorolása is oldalakra rúgna. Tipikus reneszánsz polihisztorként szinte minden érdekelte, de legnagyobb szenvedélye a történelem és az archeológia volt. Két ízben járt Törökországban Ferdinánd király követeként. Diplomáciai küldetését régészeti kutatásokkal tette önmaga számára is hasznossá: az ő követsége fedezte fel Ankarában Augustus császár híres végrendeletét, a Monumentum Ancyranumot. Páratlan gazdagságú magyar történelmi anyaggyűjtése, az úgynevezett Verancsics-gyűjtemény, hatalmas levelezést és igényes történelmi tárgyú dolgozatokat hagyott ránk. Hagyatékát tizenkét kötetben jelentették meg a múlt században, életművének alapos feldolgozása azonban ma is várat még magára.

Verancsics kutatta fel Bonfini lappangó kéziratait. Ám nemcsak filológusi babérokra vágyott, hanem arra is, hogy ő legyen e mű folytatója. A tervbe vett Res Pannonicas azonban nem készült el sohasem. Földijéhez, Tranquillo Andreishoz írt megható levelében így írt erről: “Felszólítasz és intesz, hogy írjam meg Magyarország jelenkori történetét, s akit felszólítasz és intesz, az még nem feledkezett meg ebbéli szándékáról, az hajlandó szót fogadni, annak sarkantyúra nincs szüksége. De mindhiába! Részemről az akarat, részedről a buzdítás. Annyi köz- s magánügyet vállaltam magamra az érseki méltósággal: nincs mód benne, hogy írjak. Az írónak magányra van szüksége és visszavonulásra, s én mint alkossak történeti művet, kit az egyház vezérletének s a vallás védelmének gondjai más-másfelé vonnak?”

Értékmegőrzés

A század humanista főpapjainak eszménye nem új értékek létrehozása, konstruktív alkotómunka, a régi értékrend megváltoztatása volt. Sokkal inkább a múlt értékeinek egybegyűjtése, megőrzése, megtartása – ebben az értelemben valóban konzervatívnak nevezhető ez a rendkívül művelt értelmiségi csoport. Szimbolikus lehet az Erdélyből elűzött gyulafehérvári püspök, Abstemius (Bornemisza) Pál műpártolói tevékenysége. Ebben a korban azonban az sem volt ritka eset, ha egy-egy püspök szorult anyagi helyzetbe kerülve pénzzé tette a templomi kegytárgyakat vagy beolvasztatta székesegyháza nemesfémkincseit: így tett Dudith András pécsi püspök – a korszak egyik legkiválóbb humanistája -, aki értékes főpapi infuláját csapta zálogba, vagy Thurzó Ferenc nyitrai püspök, aki a klenódiumokkal együtt hagyta el székhelyét, és protestánssá lett. Mindketten meg is nősültek.

A királyi helytartó tisztét is betöltő Bornemisza Pál mindennek az ellenkezőjét tette a nyitrai püspökség élén. Jelentős jövedelmekkel rendelkezett, ezeket a pusztulófélben lévő műkincsek megmentésére fordította: óriási anyagi áldozatok árán mindent igyekezett visszaszerezni, helyreállítani és megőrizni. Szenvedélyes műgyűjtő volt, ám szinte kizárólag nagyértékű egyházi kincseket gyűjtött, s 1577-ben kelt végrendeletében ezeket annak a négy egyházmegyének osztotta szét, amelynek püspöki tisztét élete folyamán betöltötte. Egyszersmind úgy rendelkezett, hogy kincseinek teljes értéke, mindaz, amit életében összegyűjtött, a török elleni harcokra fordítandó, amennyiben a királyság egész területe pogány kézre kerül.

A protestáns és a katolikus értelmiség

A század protestáns értelmisége kétségkívül – mennyiségben és minőségben is – többet alkotott, mint a katolikus ellentábor. Sokszor azonban rombolt is. Ecsedi Báthory István országbíró, a felső-magyarországi protestánsok vezéralakja maga is jelentős író volt, nagyértékű egyházi kincsek kerültek a birtokába – ezek azonban az ő számára nem jelentettek művészi értéket, hanem csupán a “pápista bálványozás” eszközei voltak. Végrendeletében úgy rendelkezett, hogy “az öreg könyveket metéljék ki, és azok táblája iskolában való gyermekeknek könyveit kötni jó lészen” (ami bevett gyakorlat volt). Egyébiránt az volt az akarata, hogy az egyházi ruhákat, kéziratokat, könyveket tegyék pénzzé, vigyázzanak azonban, nehogy pápisták vagy zsidók vegyék meg azokat. Ha olyan veszély fenyegetne, hogy a kincsek pápista kézre kerülhetnek, “rakassanak egy nagy tüzet, s mind megégessék őket, s tegyék porrá, senkinek egy pínz árát se adjanak benne, széllel futtassák fel az út porát, nem akarom, hogy többé bálványozásra keljen a ti lelketeknek terhe alatt” – ez volt kemény akarata.

Ezzel az elszántsággal szemben a század katolikus humanistái kétségkívül erőtlennek bizonyultak. Jelképes érvényű, hogy 1616-ban ketten pályáztak a megüresedett esztergomi érseki posztra: az egyik Naprágyi Demeter győri püspök, a késő reneszánsz irodalom és a művészetek kedvelője, pártolója, neves könyv- és műgyűjtő volt, akit joggal neveznek az “utolsó humanista főpapnak”. Szinte semmi esélye nem volt, hogy ő legyen a prímás – a 16. század katolikus elitjének ideje lejárt. Ellenjelöltje Pázmány Péter volt. A katolikus egyháznak modern képzettségű, elszánt harcosok kellettek, olyanok, akik győzni tudtak. Pázmány és a jezsuiták ilyenek voltak, ám a sikernek ára volt: a feltörekvő új katolikus értelmiségiek vitastílusban, modorban, karakterben egyre jobban hasonlítottak protestáns ellenfeleikhez.