Odüsszeusz pokla

1987 áprilisában az egész világot bejárta a hír: Primo Levi olasz író, aki túlélte az auschwitzi haláltábort, és holokausztélményét világhírű könyvekben dolgozta fel, Torinóban öngyilkos lett. Önként választotta a halált, vagy Auschwitz ölte meg negyven év múltán?

Harmadik emeleti lakásából zuhant a földszintre. Levi barátai alig akartak hinni a halottkémnek: úgy gondolták, baleset történt. Az öngyilkosságot összeegyeztethetetlennek tartották Levi optimizmusával, azzal a meggyőződésével, hogy a szemtanúk hivatása tanúságot tenni, küzdeni azért, hogy a náci koncentrációs táborok borzalmai ne történhessenek meg újra. Mások viszont – köztük az akkor friss Nobel-békedíjas Elie Wiesel – úgy ítélték, hogy a túlélőket sújtó „Auschwitz-szindróma” okozta az író halálát. „Auschwitz negyven év múltán megölte őt” – ezt lehetett olvasni az újságok címlapjain is. Azóta több alapos életrajz készült Leviről. A különféle szakértők már nem kérdőjelezik meg az öngyilkosság tényét, és óvatosságra intenek a hangzatos narratívákkal kapcsolatban. Noha az igazságra – a teljes igazságra – valószínűleg sohasem derül fény, annyi bizonyosnak látszik, hogy Levi nem poszttraumás szindróma következményeképp, nem is filozófiai indíttatásból (mint sors- és levelezőtársa, a holokausztirodalom másik klasszikusa, Jean Améry), hanem személyes okokból vetett véget az életének. Ez a felismerés hozzásegíthet, hogy – noha a soah vonatkozásában ez szinte lehetetlen – indulatmentesen próbáljuk szemlélni a száz éve született író életművét.

A szavak és a dolgok

Primo Levi alkotásainak különféle értelmezései végső soron két, egymástól markánsan különböző csoportba oszthatók. Némelyek dokumentarista prózaként olvassák ezeket a könyveket, mások viszont valós tényeken nyugvó szépirodalmat látnak bennük. A „félig üres, félig teli pohár” esete ez, mondhatnánk, de mégsem az. Nem mindegy, hogy a hangsúly hova kerül. Elie Wiesel a híres túlélőt, a szemtanút tisztelte Leviben, és ekként jelenítette meg őt Anthony Sher filmváltozatban is ismert Primo című kamaradrámájában (2004). Olybá tűnik, hogy maga Levi is az első csoportba tartozott: amikor saját műveiről beszélt, úgy tekintett a holokausztról szóló könyveire, mint irodalmi formába öntött tanúságtételekre. Arról is beszélt, hogy Auschwitz tette őt íróvá, és szívesen elhallgatta, hogy már korábban is voltak irodalmi próbálkozásai. Egyszerű vegyészmérnöknek szerette láttatni magát, aki ugyan a háború után írt egy könyvet a holokausztról (Ember ez?, 1947, 1958), ám ennek viszonylagos sikertelenségét követően visszatért főhivatásához, a szerves kémiához, és harminc évig az általa vezetett festékgyár ügyein kívül mintha nem is érdekelte volna más.

Levi őszinte volt, sosem hazudott. Egyszerűen csak megszűrte az emlékeit. Úgy nyilatkozott: „Auschwitzban lettem zsidó.” Valójában egy világias – de identitását őrző és vállaló – olasz zsidó családból származott. Egész éle­tét – leszámítva a deportálást – ugyanabban a torinói lakásban töltötte anyjával, nővérével, feleségével (aki szintén zsidó volt) és gyerekeivel. Ennek ellenére Levi Auschwitz után „közönséges olaszként” emlékezett vissza egykori önmagára, aki csak annyiban különbözött a többiektől, hogy nem állított karácsonyfát. Lilit (1981) című nevezetes novellájában hitetlen, „epikureus” zsidóként láttatja önmagát, de az Ember ez? kötetet bevezető versében a Semá Jiszráél imát idézi: „Mondjátok gyermekeiteknek”.

Az írót tehát bonyolult kapcsolat fűzte mind az irodalomhoz, mind a zsidósághoz. Ez a két jelenség össze is függ egymással. Levi természetesen író volt Auschwitz előtt is, utána is, sőt, még a lágerben is. Maga mondja, hogy első könyvét már a koncentrációs táborban elkezdte fejben kialakítani. Folyamatosan írta, újra meg újra átdolgozta műveit. Tudományos-fantasztikus novelláit, fiktív partizánregényét, esszéit még nem fordították le magyarra. Ám prózaszövegeit mindig úgy formálta meg, hogy rendkívül súlyos – a soahról való gondolkodást alapvetően befolyásoló – mondandói mögött ne látszódjanak a komponálás műveletei. Érezze úgy az olvasó, hogy „vegytiszta” formában, lecsupaszítva, írói fogások nélkül kapja a lényeget. Levi számos kémiai tárgyú elbeszélést írt. Periódusos rendszer (1975) című kötete Nagy-Britanniában elnyerte a „valaha írt legjobb természettudományos témájú könyv” címet. A vegyészethez kapcsolódó szüzsék persze csak az írások külső héját képezik (pl. a méltán elismert Vanádiumban), a centrumban mindig a 20. századi ember alapkérdései állnak. Hasonló a helyzet Levi zsidóságával is. Folyton változó, gazdagodó zsidó identitástudata megkérdőjelezhetetlen. Ám könyveit olasz zsidóként minden olaszhoz (sőt, egyszerűen mindenkihez) írta, ezért – nagyon tudatosan – olyan hangon szólalt meg, amelyre a keresztény kultúrával átitatott olaszok (európaiak, amerikaiak stb.) érzékenyen rezonálnak.

Levi olvasói sosem feledhetik az auschwitzi Häftlingek (foglyok) minden mértéket felülmúló, módszeres megalázásának jeleneteit. A lemeztelenítés, lekopaszítás, szőrtelenítés, a számtetoválás, az ütlegelés, kínzás, éheztetés, az éjszakába nyúló Appel, a nyilvános akasztások, és végül a gázkamrába küldendő, halálosan legyengült deportáltak szelektálása mind-mind arra szolgált, hogy a foglyokat szó szerint kivetkőztesse emberi voltukból, még mielőtt halálra dolgoztatják vagy elgázosítják őket. Az elembertelenítés náci szertartásait szikár szavakkal írja le Levi.

Mártírok és szentek

Az olasz olvasó képzeletében akarva-akaratlanul kialakul a párhuzam az ókori keresztény­üldö­zések során megkínzott vértanúk és a haláltáborokba zárt zsidók szenvedései között. Levi valóban a mártírakták negatív változatát hozta létre az auschwitzi táborlakók irodalmi portrévázlataiból. Keresztény honfitársai ily módon képtelenek voltak nem gondolni saját olajba főzött, megnyúzott, kerékbe tört, oroszlánok elé vetett mártírjaikra – akiknek képmásaival telve vannak a templomok –, ha a németeknek a zsidókkal szembeni kegyetlenkedé­seiről olvastak. Az író tudta ezt akkor is, amikor egyik rabtársának arcát az olasz reneszánsz festő, Sodoma Szent Sebestyén ábrázolásához hasonlította.

Levi egyúttal szembesítette az olaszokat azzal a ténnyel, hogy ez a párhuzam teljesen fals: Auschwitz „mártírjainak” gyötrelmei semmiképp sem kapcsolhatók össze a keresztény vértanúk kínszenvedéseivel. Akkor sem, ha maguk a zsidók is előszeretettel nevezik „mártíroknak” a „vészkorszakban” odaveszett hitsorsosaikat. Sokan rámutattak már, hogy a „holokauszt” elnevezés is hibás, hiszen Auschwitz „áldozatai” (még ez a szó is hamisan cseng) nem áldozták fel magukat semmiért, mások sem áldozat gyanánt ölték meg őket, nem egy ügyért, nem is (feltétlenül) a hitükért, hanem teljesen értelmetlenül pusztultak el. És azért sem áll meg ez a hasonlat, mert – ahogy Levi mondja az Ember ez?-ben – a zsidók nem is viselked(het)tek öntudatos mártírként. Szégyenük megfosztotta őket még ettől a lehetőségtől is. Az ellenük elkövetett kimondhatatlan bűnök megbénították, elnémították, sőt be is mocskolták őket. „Hacsak a sors nem avatkozik hathatósan és következetesen bele, lehetetlen erkölcsi megalkuvás nélkül életben maradnunk; ez csak kevés felsőbbrendű lénynek, néhány mártírnak és szentnek adatott meg.”

Hogy az olaszok még jobban megértsék, micsoda felfoghatatlan gyalázat hárult a haláltáborok foglyaira, Dantét idézi Levi. Utolsó könyvében (Akik odavesztek és akik megmenekültek, 1986) hozza elő Ugolino gróf történetét, akivel az Isteni színjáték költője a pokolban találkozott (XXXIII. ének). Minden olasznak tudni kell, ezért Levi el sem magyarázza, hogy a pisai érsek, a gróf halálos ellensége a férfit fiaival együtt halálra éheztette. A gyermekek előbb haltak meg, ezért az apa halott gye­rekei­nek húsát ette, mígnem ő maga is elpusztult. A pokolban Ugolino mindörökké saját gyilkosának fejét rágja. Szégyene összekapcsolja őt megalázójával, halála a legkevésbé sem magasztos, hanem abszurd. „Ugolino gróf lélektanilag nagyon is hitelesen viselkedik, amikor vonakodik elbeszélni Danténak, milyen irtóztató halált kellett halnia” – írja Levi.

A pokol körei

Olasz elemzői előszeretettel nevezik „a modern idők Dantéjának” Primo Levit. Méltán, hiszen könyveiben mindenütt találni Dante-allúziókat. Ismeretes, hogy a lágerek „Arbeit macht frei” jelmondatát Dante poklának feliratához („Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”; III. ének) hasonlította az író. A magyar olvasó kevésbé érzékeli, hogy az imént idézett Levi-könyv eredeti címe is – I sommersi e salvati – Dantére utal, amikor a pokolba „alámerültekről” és a mennyekbe jutó „üdvözültekről” beszél. A pokol körei­nek képzete Levi írói világában szorosan összekapcsolódik a lágerek „szürke zónájáról” megfogalmazott felkavaró üzenetével. Ezzel a hatásos kifejezéssel illette a táborok világának elképesztő bonyolultságát, „amely iszonyúnak csakugyan iszonyú volt, de egyben megfejthetetlen is: nem felelt meg semmilyen ismert modellnek, az ellenség nemcsak odakünn volt, hanem idebenn is, a »mi« körvonalai elmosódtak, s a szemben álló felek száma nem kettő volt, nem egy határvonal rajzolódott ki közöttük, hanem sok, talán számtalan, ráadásul a legnagyobb kuszaságban, az is lehet, mindenki és mindenki között húzódott egy-egy”. A közönséges táborlakó csak „különleges alkalmakkor” (például szelektáláskor) találkozott az SS-ekkel. Mindennapi kínzói – a kápók, a munkafelügyelők – rabtársai közül kerültek ki. Örök harcot folytatott itt mindenki mindenki ellen a túlélésért, melynek esélyei elenyészőek voltak. Abból a 650 fős olasz transzportból, amellyel Levi Auschwitzba érkezett, mindössze húszan élték meg a felszabadulást.

Mea culpa?

Fojtogató, egyszersmind kristálytiszta logikával következtet mindebből Levi arra, hogy a túlélés lehetőségéhez nemcsak jókora szerencse, hanem valamiféle kivételezettség, „protekció” szükségeltetett. Jézus mondásának kifordításával jellemzi az író ezt a kegyetlen mechanizmust: „Mert akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van.” Előnyhöz jutott, aki tudott németül vagy franciául, aki valahogy szót értett másokkal a tábor bábeli nyelvzavarában, akinek volt valamiféle, a nácik számára hasznosítható szaktudása. Levi is a kiválasztottak közé került: kémikusként egy az átlagosnál jobb elbánásban részesülő vegyészkommandóba sorolták, ennek köszönhette az életét.

Ezt a vad darwini léthelyzetet ábrázolta az író az Ember ez? című kötet Odüsszeusz éneke című fejezetében. Levi itt egy kiváltságokat élvező, ám hozzá igen jóindulatú francia fiút az Inferno XXVI. énekének magyarázatával igyekszik bevezetni az olasz nyelv rejtelmeibe. Ez a híres epizód Odüsszeusznak a Föld túloldalára tett utolsó utazását beszéli el. Küszködnek a rabok egymás és persze Dante megértésével, a tercinák furcsán és hamisan csengnek franciául, mégis mindketten megdöbbennek, amikor a nevezetes „Gondoljatok az emberi erőre: / nem születtetek tengni, mint az állat, / hanem tudni és haladni előre!” sorokhoz érnek. „Egy intuíció villanófényénél” ekkor világosodik meg előttük az ittlétük miértje. Dante szavai segítik őket visszanyerni embervoltukat, és valóban, ettől a fejezettől kezdve fokról fokra emelkedik ki Levi a rá kényszerített állati létből – „kelj fel, és járj”, idézi ismét Jézust –, megéri és túléli a tábor felszabadulását, és hosszú, odüsszeuszi kalandozások során (ezekről szól a Fegyvernyugvás című könyv; 1963) hazatér Torinóba.

Az Odüsszeusz énekét általában a Levi-féle paradox optimizmus megnyilatkozásaként szokás értelmezni, mely hasonló lehetett a „koncentrációs táborok boldogságához”, amiről Kertész Imre beszélt. A szövegnek azonban van egy negatív jelentése is. A kevesek emberségének visszaszerzése (az „üdvözülés”) ára milliók „alámerülése”, pusztulása volt. Kárpótolhat ezért valakit a szavak erejébe vetett hit? A „mondjátok el gyermekeiteknek” küldetéstudata? Miközben világosan látta, hogy Auschwitz teljesen kiforgatta a szavak jelentéseit. Azt mondjuk, „éhség”, „fáradtság”, „tél”, ám ezek a „szabad szavak” nem írják le azt, ami ott történt – hangsúlyozza Levi. Dante versei sem fordíthatók le sem franciára, sem a táborok nyelvére. Az „emberi erő” semmit sem ért ott. Mindazonáltal arról is meg volt győződve az író, hogy hallgatni gyávaság. A német nép legnagyobb bűnének nem is a népirtást tartotta, hanem azt, hogy félt ellenállni. „Ha ez a gyávaság nincs, akkor ma más volna Európa és a világ.” Ennek az üzenetnek a jegyében fogalmazta újra mondandóit Levi utolsó könyvében, kinyitva az Auschwitz-történést a modern világ problémái, a környezeti katasztrófák és az idegengyűlölet irányába is. „Sokakkal megeshet, egyénekkel és népekkel, hogy többé-kevésbé tudatosan minden külföldiben ellenséget látnak.”

Levi, a túlélő, komoly belső konfliktusokkal nézett szembe. Súlyos depresszióban szenvedett már a deportálás előtt is. Bizonyos értelemben felelősnek tartotta magát társai haláláért. Mégis úgy érezte, hogy – mindent összevéve és mindenen túl – megmarad a különbség rossz és jó, kínzók és megkínzottak között. Ebben – ezt biztosan tudjuk – a halálát megelőző napokban sem kételkedett. Önként választotta a halált, de nem Auschwitz miatt.