A kapitalizmus politikai gazdaságtana

Fizet a vásárló a pénztárnál, fogja a bevásárlókocsit, indul kifelé. Megtorpan, a kocsiba bámul, aztán a blokkot nézi, megint a kocsi tartalmát, majd megint a blokkot, orcáján hitetlenség és megdöbbenés honol. Újfent megtorpan, mintha vissza akarna fordulni, de aztán mégse. Halad tovább, közben láthatólag nagyívű politikai és gazdasági felismerésekre jut.

Effajta életképekben legfőképp december folyamán gyönyörködhettünk, de mostanság is megfigyelhetők. Az ok köztudott, kormányzatunk a külföldi tulajdonban levő kiskereskedelmi láncokat hosszú évek óta ki akarja seprűzni, eszköze az úgynevezett extraprofitadó, amely beépül az árakba és őket az egekbe löki. Az eredmény szem előtt van és húsba vág, a vevő viszont nem vág húsba, mert neki arra már nem telik, így aztán pártállami lózungok fogyasztására kell fanyalodnia. Jó az is a maga módján, mégse tudja palástolni, hogy Magyarország nem előre megy, hanem csúszik lefelé, mármint a volt szocialista országok rangsorában, amelynek egykor még az elején vidámkodott.

Borúlátásra evvel együtt nincs okunk.

Az átlagos helyzetű magyarnak a hazai árakon számolt elkölthető jövedelme az Európai Unióban lentről a negyedik, vagyis csak három hellyel kell lejjebb kerülnünk, és ott már szilárd talaj lesz a lábunk alatt. Jurtáinkat felverhetjük, tartósan berendezkedhetünk. Indulhatnánk persze fölfelé is, ahhoz azonban kéne még valami. „Elsajátítani a tudományt, új bolsevik kádereket kiképezni, specialistákat a tudás minden területén, tanulni, tanulni, tanulni a legkitartóbb módon – ez most a feladat.” Ezt Sztálin mondta a Komszomol 8. kongresszusának megnyitójában, aztán mi lett az eredmény?

A nagy Szovjetunió oda jutott, ahová.

Bod Péter Ákos írta a minap, hogy „esélye sincs Magyarországnak a kitörésre, mert az ennek kulcsát jelentő oktatás helyzetét úgy tűnik nem képes kezelni a magyar politikai vezetés”. Ebből annyi igaz, hogy Magyarországnak esélye sincs, de nem azért, mert „a magyar politikai vezetés” emezt-amazt nem tud kezelni, hanem mert országát abban a kezelésben részesítette, amely a mostani helyzetben szerinte a legalkalmasabb.

Okult Sztálin kudarcából, nem akar belemenni abba a zsákutcába, amelybe ő belement, hanem acélos léptekkel halad a tudatlanok élén tovább.

Országunk közben épül-szépül, a beruházási ráta ugyanis magas, illetve az volt, amíg az uniós pénzek szépen csordogáltak. Pompálkodnak szerte az országban állami beruházásként megvalósult égig érő vascsicsergők, továbbá számlálhatatlanul sok tányérnyaló kapott gigantikus összegeket azért, hogy kedve szerint elszórhassa. Természetesen ezt a temérdek pénzt fel lehetett volna használni úgy is, hogy az istenadta népnek valamivel jobb legyen, az alcsúti ember gyakorlatát azonban nem a népszerűség hajhászása jellemzi, hanem a mértéktartás.

„Ha nem tartunk mértéket, akkor mint rántott csirkét megesszük azt a tyúkot, amely jövőre aranytojást tojna, és ötéves tervünk gyárait, üzemeit, kultúrházait már az idén csemegevaj és borjúsült formájában elfogyasztanánk”, ezt Rákosi mondta a DISZ első kongresszusán 1950. június 17-én, az alcsúti ember pedig attól tanul, akitől lehet. Könnyű dolga van, a magyar fogyasztó hajlamos az aszkézisre, a fényűzést pedig megveti.

Rántott csirke? Vaj? Borjú?

Amikor a gróf Klebelsberg Kunó által alapított és pár évtizednyi kihagyást leszámítva csaknem száz éve működő Corvin-lánc Testület méltó székház híján szűkölködik?

Illetve csak szűkölködött, gondoskodó államunk ugyanis a tizenkét főt számláló testületet a hírek szerint hatmilliárd forintot érő, kétezer-kétszáz négyzetméteres irodaházzal stafírozta ki. Persze van, aki ennek se örül. Mért kell egy állami kitüntetés odaítélésére létrejött, csak szökőévente összeülő testületnek ekkora irodaházat kapnia, kérdezte valaki a parlamentben, kormányunk bűvös vadásza pedig most is frappáns választ adott. Azért, mert eddig nem volt nekije. És csakugyan nem volt, ez egyebek közt abból is tudható, hogy a testület a harmincas évek folyamán a Hungária különtermében, vagyis lényegileg a sarki kocsmában volt kénytelen elkölteni ünnepi vacsoráit, amelyeken néha maga Horthy Miklós is megjelent. Méltatlan helyzet, viszont érthető, hisz Hunnia azidőtt csak egy ágrólszakadt, háború tépte, szerencsétlen kis ország volt, most ellenben Európa ékessége, amelyet mindenki ájultan csodál.

Pénzünk pedig van dögivel.