Egy

Zsuzsa nagynéném igen szoros kapcsolatban állt a költővel, akiről manapság inkább csak publicisztikája, közéleti tevékenysége és egyetlenegy nagy verse kapcsán esik szó — ha szó esik.

A kapcsolat, amely évtizedekig tartott, s amelynek megszűnése külön történet, alapvetően barátinak volt mondható, persze az élet olyan, mint az élet, nagy-nagynéném szép nő volt, a költő pedig, hogy Zsuzsát idézzem: „csinos, okos, eredeti és ravasz, nagyon ravasz, átkozottul ravasz volt, egy kígyó, pfujj!” (Ne feledjük: az idős hölgyek — szemben a fiatalabbakkal — hajlamosak a szélsőséges megfogalmazásokra.)

A kapcsolatot a költő számos levelén túl egy polcnyi dedikált kötet is dokumentálja — immár sajnos az én szobámban.

E könyvek között egy duplumra leltem.

A két barna színű, gusztusos, zsebbe férő, kissé sprőd tapintású kötet, mely 1943-ban jelent meg a Révainál, a költő válogatott verseit tartalmazza.

Egyiket a szerző dedikálta nagynénémnek, a másik belső borítóján viszont ez olvasható: „In omni malo est aliquid boni” Palinak Márta.

Az egyik kedden, mikor gyülekeztek a család tagjai a rituális kártyához, melyet szintén örököltünk Zsuzsa nagynénémtől, megkérdeztem apám testvérét:

— Te, Pali, ki ez a Márta?

— Milyen Márta?

— Hát ez — mutattam a könyvet.

— Fogalmam sincsen — silabizálta a beírást.

— No, akkor ez egy másik Pali — s már vettem volna el a könyvecskét, amikor nagybátyám a fejéhez kapott…

— Hogy került ez hozzád?

* * *

Akkoriban, akárcsak testvére, vagyis apám, a munkaszolgálat néven ismert intézmény vendégszeretetét élvezte.

Míg apám a diósgyőri fatelepen edzette ujjait, huszonnégy éves Pali bátyám, mellesleg igen fess, erős, csinos fiú (most is az természetesen) a 705/1-es fehér században szolgált, amely 1943—1944-ben bebarangolta a fél Kárpát-medencét, s amely 1943 végén pár hétig az akkor már-még Magyarországhoz tartozó Désen (Dej) állomásozott.

Az állomány civil ruhát, katonasapkát és fehér karszalagot viselt, ez utóbbi hozta országvilág tudomására, hogy keresztény vallású zsidókról van szó. (Mi ugyanis ősi református család vagyunk — csak ez itt nem volt mindig elég…)

A század parancsnoka, egy Lipót-rendes szegedi ügyvéd, emberségesen bánt a zömmel Pestről, Szegedről és Délvidékről bevonultatott férfiakkal — a pletyka szerint felesége nem volt igazán törzsökös magyar — mindenesetre az utolsó napokban szélnek eresztette az egész századot.

A dési építőtáborozás idején Pali bátyámék a várostól pár kilométerre a vasút mellett laktak és dolgoztak. Munka után szabadon besétálhattak a városba. Ilyenkor a sapkát és a karszalagot zsebre vágták.

Nagybátyám leginkább a helyi cukrászdába ült be barátjával. E cukrászdában aztán az egyik szép estén két még szebb fiatal lány visszanézett.

Tekintet tekintetet követett, majd pár keresetlen szó, udvarias bemutatkozás, majd még egy gyors, váratlan, de végül is valamennyi fél egyetértésével találkozó, helycsere (a lányok cseréltek fiút) s másnap Pali bátyám már a park sötétjében csókolózott a dési órásmester lányával.

Így ment ez aztán vagy két héten át minden délutánon. Nagybátyám minden alkalommal udvarias javaslatot tett a helyi szálloda meglátogatására is, ám a fiatal hölgy erre titokzatos mosollyal mindig ennyit felelt csupán:

— Majd…

Negyvenhárom legvégén a századot Budapestre vezényelték.

A dési órás kislány levelezni kezdett.

Az első levél 1944. január 27-én kelt.

„Az idő olyan tavaszias, olvad a hó, a kertben már látszik a fű, nem mint télen. Mintha a természet újjá születne. Fent voltam a kertben, igaz Te még nem láttad a kertünket, elég nagy, egészen a temetőig, mind gyümölcsös. Le ültem egy padra és ébren álmodtam. Te is ott voltál mellettem, mint akkor a parkban. Istenem, milyen szép volt és mennyire fájt az ébredés. Csak akkor vettem észre, hol vagyok, mikor kezdtem fázni. Úgy tűnt, mintha álmomból ébrednék fel, és nagyon fájt az ébredés.

Bementem a szobába és bekapcsoltam a rádiót. Nagyon jó zene volt. Barabás Sári és Madarász László énekelték a »szeretlek téged halálosan« című tangót. Mintha a jó Atya is úgy akarná, hogy minden reád emlékeztessen. Hiszen még annál is jobban szeretlek.

Egy kisebb seb gyorsabban, egy nagyobb lassabban beforr. De ez a seb, mit Te hagytál a szívemben, az nem múlik el soha és nem csak lelkileg tesz tönkre, testileg is. Nem is bánom, akkor majd nem fáj semmi és ott is nagyon foglak szeretni, úgy ahogy egy ártatlan szív szerethet valakit igazán, mert a szívem az halhatatlan, az már a Tied örökre.

Amennyire csak lehet, ügyelek magamra. Eszek, de nagyon keveset, a cigarettázásról lemondtam, a körmöm is nő. Rövidesen csináltatok képet, melyen látszani fog a kezem is és elküldöm, hogy meggyőződj róla. Csak aludni nem tudok. El is feledtem, hogy valaha cigarettáztam. Mindenről le tudok mondani és mindent elfeledni, csak Téged nem felejtelek el soha. Nem csak az életben, de még a síron túl sem. Szeretlek és szeretni foglak utolsó leheletemig. Utolsó szó, mi a számon ki fog jönni, a Te neved lesz és utolsó gondolatom is Te leszel.

A bőröndöt és a zsákot feladtam. Majd megmondja anyókád hogy jártam a postán, mert megírtam. A szeszt nem küldtem el. Olvasd el a levelet, mit édes anyádnak írtam, akkor majd megtudod, miért nem küldtem el.

Vigyázz az egészségedre, ki ne újuljon a rheumád. A pattanások már elmúltak az arcodról? Ügyelj, Palikám, el ne kapard és Isten őrizz, megfertőzd …”

Az utolsó, mindössze kétmondatos levél 1944 májusának derekán íródott:

„Elmondhatom immár, hogy »Cigány vagyok, sátor az én palotám«. Sajnálom, hogy nem hallgattam rád. Margit.”

* * *

A dési gettó abban különbözött a többi hasonló magyarországi és észak-erdélyi intézménytől, hogy az ide, pontosabban a várostól mintegy három kilométerre levő bunguri erdőbe összegyűjtött majd’ nyolcezer zsidót a puszta ég alatt szállásolták el 1944 májusának elején.

A dési rendőrök és zilahi csendőrök által akkurátusan kifosztott, összevert, megkínzott magyar polgárok közül csupán néhány szerencsésnek sikerült megszökni és átmenekülnie a biztonságot jelentő Romániába.

A többieket három, május 28-án 3150, június 6-án 3160, június 8-án pedig 1364 utast szállító szerelvény vitte Auschwitzba.

A 7674 közül egyet Horowitz Mártának hívtak, a Kovács Samu utca 11. sz. alatt lakott, szép barna haja volt, szabálytalan arca és csapnivaló helyesírása.

Éppen tizenhét éves maradt.

* * *

Mondta Pali nagybátyám, eltette a könyvet és mentünk feuerozni.

BÄCHER IVÁN