Bocsánat

Néhány héttel ezelőtt gimnazista tanítványaimmal utaztam a hatos villamoson. A Keleti Károly utcánál fölszállt egy igen rossz állapotban levő fiatalember egy igen kedves kölyökkutyával, melynek szépségéből mit sem vont le frissen lopott volta.

Megpillantván a spárgán vezetett állatot, a forgóban álló Zsolt odahajolt a mellette pompázó Dórához és fülébe súgott valamit.

E pillanatban a kutya gazdája odaugrott a gimnazistához és eltorzult arccal, éktelen káromkodások kíséretében üvöltözni kezdett: „Kell valami haver?! Kell valami, te mocskos szőrös lábú? Azért mert ilyen rongyokban jársz! Szétrúgom a fejedet, te nagy orrú”! stb.

Bevallom, elbizonytalanodtam: ha közbeavatkozom tetézhetem a bajt, másrészről viszont, hagyhatom-e, hogy így beszéljenek tanítványommal …

De nem kellett sokat hezitálnom, se szólnom, se ütnöm, mert a tizenhét éves Zsolt rámosolygott a tajtékozó fiatalra és így szólt:

— Bocsánat!

És bár volt még egy kis morgolódás, de ütés nem esett.

Rossz élmény volt, igyekeztem elfelejteni.

De sajnos a minap újra felötlött bennem a jelenet, amikor is a gázlángkék szemű költő előbb a parlamentben, majd a televízió képernyőjéről szólította fel keményen a sajtó munkatársait, hogy kérjenek bocsánatot a magyar néptől a negyvenöt évi hazudozásért.

Ráadásul ez szinte egy időben történt azzal, hogy napvilágot látott a hír, miszerint a hidegkék szemű lírikus természetes szövetségese, az egyik kormányzó párt elnökhelyettese egyetlen jól elhelyezett ökölcsapással leterítette elvbarátját, akivel valami nézeteltérése támadt. (Az érvcsapás egyébként egy hatalmas pecsétgyűrűvel hitelesíttetett.)

Ezen már óhatatlanul elmélázik az ember. Ha a kormányon lévők így bánnak el saját párttársaikkal, mire számíthatnak a többiek? Különösen elgondolkoztatott az a tény, hogy a lírikus szövetségese, a taglózó úr nemcsak üt, hanem ír is. Például körlevelet.

Itt már mindennek súlya van.

Itt már hiteles minden: az erőszakos pártnak az erőszakos hatalomátvételt célzó törekvését egy hitelesen erőszakos ember fogalmazza meg.

A sajtó munkatársa vagyok — azt hiszem jobb lesz bocsánatot kérnem. Különben — félek — kegyetlenül belepofoznak Európába.

Az ember tanuljon tanítványaitól.

Bocsánat tehát!

Bocsánatot kérek tőled drága magyar nép, amiért negyvenöt éven át hazudoztam neked!

Bocsánatot kérek akkor is, ha csak egy éve vagyok a sajtó munkatársa. Bocsánatot kérek, hisz a felszólítás kivétel nélkül mindenkire vonatkozik, és azért is, mert már jó pár éve megjelennek írásaim a pártállam kultúrbugrisok és bulvárlapszerkesztők által irányított orgánumaiban.

Bocsánat érte, amiért gátlástalanul hazudoztam a bolsevik kultúrcsinovnyikok által szerkesztett irodalmi hetilapban — mégha együtt tettem is azzal a tisztelt pedagógus kolléganővel, aki most kormánypárti padsorokból vádolja fanyalgással és buzdítja újjongásra a sajtót.

Bocsánat a negyvenöt évért akkor is, ha csak néhány éve írok. Hiszen előtte és közben is tanítottam. Ráadásul történelmet, a meghamisított, összehazudozott, bolsevizált történelmet tanítottam a pártállam gimnáziumában, akárcsak a többi megalkuvó, gerince roppant pedagógus, tanítványaimnak, ezeknek a diktatúrától megnyomorított, hazugsággal átitatott nyomorult páriáknak.

Bocsánat a negyvenöt évért, mert korántsem csak a tanítás évei száradnak lelkemen.

Hisz előtte évtizedeken át a pártállam oktatási intézményeiben tűrtem el a hazugságokat, és — bár néha feleseltem, morogtam — de bizony végül is szinte mindenütt volt hitványságom jól érezni magam.

Bocsánat, amiért soha sehonnan nem csaptak ki, nem kaptam fegyelmit, és soha hátamat kádári gumibot nem érte!

Bocsánat a negyvenöt évért, akkor is, ha csak harminchárom vagyok.

Mert bocsánatot kérek anyám nevében, amiért nem átallott 1957-ben — éppen ötvenhétben — világra hozni, s állítólag még örült is nekem.

Bocsánat szüleim nevében, amiért erre az időszakra jutó ifjúságunk — minden kétség ellenére — teli volt hittel, reménnyel sőt — talán mert még jártak hittanra — szeretettel is.

Bocsánat, amiért képesek voltak valamit dolgozni is, itt, ekkor és ezeknek, bocsánat hisz — akárcsak az újságírók — ők sem hozhattak létre, mást, mint rosszat, hazugot, selejtet, ha pedig esetleg mégsem, akkor még rosszabb, hisz az itt keletkezett értékek csak az értéktelen rendszert erősítették, a jól megtervezett, szép iskolában a gyerek elfelejtette, hogy miféle világba is nő fel, egy bolsevik! Mondschein-szonáta pedig csak arra volt jó, hogy az ember pár percre, de megbékéljen a fennálló világgal.

Bocsánat mindenki nevében, aki a múlt negyvenöt évben képes volt itt élni, s nem került börtönbe, nem lett öngyilkos, és nem kúszott át a szögesdrót alatt.

Bocsánat az orvos nevében, aki a diktatúrának gyógyította a munkaerőt, a katona nevében, aki kiszolgálta a Birodalmat, a paraszt nevében, aki nem hagyta tönkretenni a mezőgazdaságot, s a melós nevében, aki nem törte szét a szerszámjait, nem lépett sztrájkba, és elfogadta az alamizsna hobbikerteket.

Bocsánat mindenki nevében, aki, ha nem is ujjongott, de képes volt örülni, nevetni, röhögni néha, aki párszor — fittyet hányva a szörnyű korra — jókat zabált, ivott, szeretett, utazott, mulatott, gyarapodott az elmúlt negyvenöt évben, bocsánat érte, ha akadt valakinek néhány boldog perce, órája, napja.

És — bocsásson meg végül érte a tanárnő — de ha megfeszülök akkor sem tudok ujjongani. Nem azért mintha nem üdvözölném a rendszerváltást, hanem egyszerűen alkatilag képtelen vagyok az ujjongásra, olyan az alkatom, hogy valamit mindig hiányolok, mert mindig hiányzik valami, most is, most is hiányzik, és mindig mindenben egyszerre látom a jót és a rosszat, színét és fonákját, elejét és végét, mert úgy érzem, hogy az életben minden zűrzavaros, fájdalmas és csak provizórikusan megoldható, de úgy se nagyon, bocsánat érte, de ilyennek látom, ilyennek szeretem és ilyennek szeretném megírni az életet, egyszer.

Bocsánat bármiért!

Bocsánat — mondta Zsolt és megúszta a letaglózást.

(Mellesleg ezt súgta Dorka fülébe: „Nézd milyen kedves kiskutya … Csak szorul a póráz a nyakán …”)

BÄCHER IVÁN