Magyarország, 1990. július 27.
BÄCHER IVÁN
Nem akartam reagálni rá, gondoltam, hátha csak elszigetelt, epizódszerű, szóra sem érdemes jelenségről van szó, de most, az elmúlt napok, hetek eseményeinek akusztikájában, most, amikor meglódult a népi-nemzeti úthenger, most, amikor nemcsak Ságvári Endre, de Hatvány Lajos is kidobatik a nemzeti emlékezetből, most, amikor világossá vált, hogy nem marginális megnyilvánulásról, hanem egy folyamatot jelképező gesztusról van szó, úgy gondolom, itt az ideje, hogy kellően méltányoljuk a székesfehérvári tanács elhatározását, melyről a Magyar Hírlap tudósított, még május 30-án.
E lapszámban egy meglehetősen nagy fénykép látható, melyen egy fehér köpenyes úr egy falat vakargat. A kép aláírása a következő: „1940-ben festette Aba Novák Vilmos 18 négyzetméteres freskóját az Imrédy-kormányról. A székesfehérvári tanács úgy érezte, itt az ideje, hogy a 27 személyes arcképcsarnok régi szépségében bukkanjon elő a többszöri ráfestések alól. Hernádi Gyula festőművész Horthy Miklóst is elővarázsolta az első emeleti folyosón.”
Az olvasó tűnődhet egy keveset, de végül rá kell bólintani: bizony itt az ideje.
Itt az ideje annak, hogy Aba Novák eme képe újra régi szépségében ragyogjon, igaz, hogy — szemben a fehérvári tanács tagjaival — az olvasók többsége közvetlenül nem győződhetett meg a mű esztétikai értékéiről, de hát erre nyilvánvaló garancia az a tény, hogy a freskó 27 alakos, és 18 négyzetméteres.
Arról nem is beszélve, hogy maga a témaválasztás, egy teljes kormány bemutatása mennyi fantáziáról és alkotói szuverenitásról tanúskodik.
Igaz, hogy az olvasó eltűnődhet kissé a dátumon is: vajon a Mester 1940-ben miért egy 1939 februárjában leköszönő kabinetet örökített meg 18 négyzetméteren, de itt az ideje, hogy ne akadékoskodjunk állandóan; a művész és az 1990 nyarán hivatalban levő fehérvári elöljáróság szívéhez ez a kormányzat áll a legközelebb.
És ez teljességgel érthető.
Hiszen ezen kormány működésének idejére esett a trianoni határok első jelentős revíziója, melyre éppen itt az ideje most emlékeztetni, mikor szomszéd testvérnépeinkkel oly felhőtlenek, minden problémától, gyanakvástól mentesek kapcsolataink.
Itt az ideje annak is, hogy megemlékezzünk arról az Imrédyről, akinek kabinetje készítette elő a második számút (1939. IV. tc.) azon törvények sorából, mely törvényekkel hatalmas lépéseket tettünk a korabeli Európa felé s mely törvényeknek hála, ma már sokkal könnyebb lesz papírokkal igazolnunk származásunkat — ha megkezdődik a mind többek által követelt országos nemzetiségi összeírás, hisz ehhez apáink, dédapáink 1938—1940-ben már összegyűjtötték a szükséges dokumentumokat.
Itt az ideje emlékeztetni arra is, hogy Imrédy hadügyminisztere, a freskón az 1991-es magyar honvédtábornoki egyenruhára erősen emlékeztető uniformisban különösen jól mutató Bartha Károly teremtette meg annak a munkaszolgálati rendszernek a törvényi megalapozását (1939. évi II. tc. 230. cikkely), amely a pusztán szellemi, kereskedelmi foglalkozás vagy a városi életmód következtében elpuhult férfiak tíz- és tízezreinek fizikai erőnlétét javította számottevően. (Arról már nem a jogalkotók tehetnek, hogy vagy ötvenezer sajnálatosan elhalálozott a friss ukrán levegőn vagy éppen a bori bányákban végzett férfias munka során.)
Külön hangsúlyozni kell, hogy a freskón megörökített történelmi személyiségek korántsem csak 1938—1939-ben játszottak jelentős politikai szerepet.
Itt van rögtön maga Imrédy, akiről hangsúlyoznunk kell: kora egyik legtehetségesebb pénzügyi szakembere volt, olyannyira, hogy még az 1944 márciusában megalakult legitim Sztójay-kabinet is igényt tartott szolgálataira.
Ez azonban érvényes a tabló jó néhány további figurájára is: Kunder Antalra, Rátz Jenőre, Reményi-Schneller Lajosra is.
Annál is inkább itt az ideje megemlékezni róluk, mert szegényeket mind halálra ítélték a bolsevik szuronyok által támogatott népbíróságok.
A festőművész bizonyára különös gonddal varázsolja majd elő a kádári—aczéli mészréteg alól annak a Jaross Andornak a vonásait, aki Imrédy kormányában a felvidéki ügyek, Sztójay idején pedig a belügyek felelőse volt, s aki ezen utóbbi beosztásában — szó szerint — elévülhetetlen érdemeket szerzett azon hatszázezer állampolgár ügyének végső megoldásában, akikről itt az ideje végre kimondanunk, hogy nem voltak törzsökös magyarok.
S ezen a ponton mégis csak elbizonytalanodik egy kicsit a volt kormánylap mai olvasója: vajon tényleg jól érezte a koronázóváros elöljárósága, hogy itt az ideje, hogy holnap is itt lesz az ideje annak a politikusnak az emlékét éleszteni, aki kormányfőként éppen azért bukott meg, mert kiderült, hogy egyik dédmamájára nem érvényes a fenti minősítés?
Bächer Iván