Sárga szemű öreganyám

Nagymama, akinek sárga szeme volt, 1925. szeptember 6-án kifordult a Baross utca 6. szám alatti, ház kapuján, végigment a Vámház körúton, átkelt a Ferenc József-hídon, a Gellértnél fölszállt a 9-es villamosra, leszállt a Pálffy téren, visszasétált a Ganz utcáig, bement a Király fürdőbe, ahol is találkozott Nagypapával.

Így lett anyám.

Miután ezért Nagymamát huszonkét éves korában kivágták otthonról. Nagypapa pedig, akitől felesége nem volt hajlandó elválni, 1932-ben, vesztegetési ügybe keveredett, nagyszüleim anyámmal kivándoroltak Algériába.

Nagypapának, aki építészmérnök volt, itt hol jól ment, hol kevésbé jól. Sokat és gyorsan dolgozott, ám önállósodni csak egyszer tudott a harmincas évek derekán Oránban, mikor is összeállt egy korzikaival, és egy helybelivel, s megalakította a Société Algèrienne du Bâtiment céget. A korzikai adta az ötleteket, az oráni a pénzt, nagypapa pedig dolgozott. Sajnos azonban Franciaországban győzött a Népfront és Leon Blum kormánya (ezekkel a szocialistákkal, úgy látszik, mindig baj van) egyszerre akarván kedvezni a tőkéseknek és munkásságnak is, a középrétegek terheit növelte meg.

Az árak és az adók duplájára emelkedtek, a szerződéseken nem lehetett változtatni, a munkásság sztrájkba lépett, és ebből az alkalomból ellopta az anyagot az építkezésekről, a korzikai megvásárolta a saját anyagát és pár hónap múlva megvette Orán legelőkelőbb kávéházát, Nagypapa viszont a padlóra került.

Mit csinált ekkor Nagymama?

Ránézett szép sárga szemével a fotelben ülő Nagypapa szőrös, de elegáns kezére s levelet írt testvérének, Loncinak a Bródy Sándor utca 23-ba.

„Remélem Loncikám, a vérnyomásod már lement, mert ha nem, az nagyon nagy baj, de hidd el, csak rajtad múlik. Értsd meg, nagyon jól meg lehet élni szerény koszton. Akkor a vérnyomás lemegy, s nem vagy kitéve valami súlyosabb bajnak. Tegnap sárgarépát csináltam vesével, ma pedig borlevest, fél liter fehér borba öntök kis vizet, fűszereket, cukrot, s elkavarok benne három tojást. A hajam rövidre lett vágva, ez a nagy divat most Fr.- orsz.-ban. Apu akart venni egy kalapot is, de mivel nagyon meleg van, s látom, nemigen hordanak, mondom ráér …”

A dolgok kezdtek rendbe jönni, a család átköltözött Algír városába s itt Nagypapa Jean-August Celles építőipari vállalkozó irodájába szegődött.

A Nagymama helyzete is könnyebbé vált, ugyanis fölfogadtak egy arab bejárónőt, Tomit, aki szinte mindent elvégzett a ház körül.

Tomi azonban igen fiatal volt és igen csinos, Nagymama tehát mindenesetre frissen érettségizett lányával 1942-ben hazautazott Pestre, ahol egy kis nyugalmat remélt találni.

Nagymama csak azt felejtette el, hogy éppen egy világháború van folyamatban, úgyhogy nem tudott már visszautazni férjéhez. Sóhajtott tehát egyet és beállt Triznya József Paulay Ede utcai bőr- és cipőkellék kereskedő üzletébe könyvelőnek.

Ameddig lehetett, leveleket írt Nagyapának. „Ha kövér vagy Apukám, az nem olyan nagy baj, az legalább azt jelenti, hogy egészséges vagy. Adok egy jó tanácsot: evés közben ne igyál vizet, csak étkezés után 2—3 órára hajts föl egy pohárral. A víz evés közben nagyon hizlal, s ez neked egyik főhibád volt mindig, hogy evés közben agyonittad magadat vízzel. Én most elég jól vagyok, kaptam egy jó orvosságot, ami elég jól átvisz a közeledő öregség nehézségein, s azon kívül le is fogyasztott pár kilót, feketében egész tűrhetően nézek ki…”

Nagymama az ostromot a Baross utca 6. szám alatti ház pincéjében vészelte át szüleivel (apja a Károlyi gróf szabója volt). A felszabadulást méltó módon ünnepelte meg a ház, sőt mondhatni az utca népe: a házban működött Sinka János kocsmája, és az előrelátó házparancsnok a manapság orosz megszállók néven ismert — érdekes, Nagymama nem így mondta — katonai egységek közeledtekor valamennyi hordót csapra verette. Be is rúgott az egész Baross utca.

A háború után Nagymama újra beállt Triznyához, majd 1948 novemberében visszatért férjéhez, pardon: élettársához Algírba.

Algírban sok minden megváltozott: ezek voltak a Nagypapa legjobb évei, gyönyörű, négyszobás tengerparti lakásban laktak a város legelőkelőbb részén a Rue Michelet-en, ám az arab lakosság mind gyakrabban folytatott sztrájkokat, a hegyvidéken pedig megkezdődött a fegyveres fölkelés.

Sok minden változott, csak Tomi maradt a régi.

Mit csinált ekkor Nagymama?

Sóhajtott, ránézett a rajzasztal fölé görnyedő Nagypapa szép kezére és levelet írt Pestre: „Remélem, újabb kutyát már nem vesztek, gyerekek! Végeredményben egy kutya az sok gondot és munkát s mint Lujzi esetében is láttuk, sok kiadást jelent. Rájövök, hogy macskát érdemes tartani, avval nincs annyi baj. Itt a házmesterünknek van egy sziámi macskája, 11 éves és cca 8—9 kg, nagyon ronda, a gazdája az orrát kifújja, mert bronchitise van évek óta, a gazdájától kapta el. Pünkösd után festeni fogunk…”

1954-től kezdve aztán már nemcsak a hegyekben, hanem a Rue Michelet-en is megszólaltak a fegyverek és a pokolgépek, és Nagypapa határozottan kijelentette: „Anyukám, én egy percig sem maradok egy olyan országban, ahol csak úgy ukmukfukk elkezdenek lövöldözni!”

1955 májusában érkeztek haza Pestre.

Nagypapa elhelyezkedett a hivatalban, ahol igen hamar megismerkedett egy kolleginával, egy titokzatos özvegyasszonnyal. Nagypapának mind többször kellett hétvégén kiszállásra mennie, s mind többször veszítette el pénzét, óráját, sőt egyszer a drága, Algírban csináltatott kabátját is ellopták szegény Nagypapának.

Nagymama tehát levelet írt Algírba barátnőjének.

„Tegnap hamis levest csináltam, tejföllel. Papa halálának napján kint voltam a temetőben, imádkoztam érte, ugyan ezt minden vasárnap a templomban megteszem, rózsafüzérem utolsó tizedét Papáért imádkozom, és bizony sokat gondolok arra, hogy értem már senki sem fog imádkozni, ha meghalok. Tegnap végre tudtam venni pamutot…”

Aztán egy este a Nagypapa arra lett figyelmes, hogy lövöldöznek a Baross utcában …

A kivándorló útlevelet 1957. november 27-én kapták kézhez.

Algírban megint csak sokat változott a világ: a francia lakosság tömegesen menekült, Nagypapa mind nehezebben talált munkát, s szerényebb lakásba kellett költözniük.

Csak Tomi volt még mindig a régi. No, meg Nagypapa keze.

„Új lakásunk a Rue Meisonner végén van egy 6 évvel ezelőtt épült házban, a hetedik emeleten, lift fel és le, addig míg a gyerekek nem fogják elrontani, mert ez most a legnagyobb szórakozásuk, ahol van egy arab család 4—5 gyerekkel, ott abban a házban, már biztosan nem jár a lift, mert ha elromlik, nincs aki megcsinálja, nincs technikus, mind elment. A fürdőszobában van egy ülőkád, amit jobban szeretek, mint a nagyot, mert jobban lehet olvasni benne…”

1962 júliusában — miután elpusztult egymillió ember — népszavazás döntött Algéria függetlenségéről, egy-két év alatt lezajlott a rendszerváltás, megváltoztatták az összes utcaneveket, és végül a lift is elromlott.

Nagymamáék 1964 tavaszán tértek vissza, immár véglegesen Budapestre.

Szüleim a Horváth utcában vettek nekik lakást, három percre a Király fürdőtől, ahová Nagymama hetente kétszer rendesen el is járt. Hisz minden bűnös visszatér a tett színhelyére …

Nagypapa beállt a hivatalba, ahol már a következő hónap elején kiszállásra kellett mennie Fűzfőre, ám a baj nem jár egyedül, mert mikor vasárnap este megjött már az ajtóban sápadtan közölte: „Képzeld Anyukám, mi történt! Elvesztettem a tárcámat…”

Nagymama rápillantott Nagypapa idegesen remegő kezére és megmelegítette a borsólevest mert már nem volt kinek írnia.

Sárga szemű nagymamám ezután már csak kétszer írt levelet, akkor is magának.

„76. május 11. … kétdekányi húst nyelt le nagy nehezen, a feketét megitta, egy 1/2 citromból készített limonádét és egy nagyon kevés sört, pedig 5 napja megivott mindennap egy üveggel, de ma már ez sem ízlett. Tegnap rágyújtott egy cigarettára, boldogan, de csak két 2 szippantás kellett neki, pedig milyen jó volt látni szép hosszú ujjait, ahogy elegánsan tartja a cigarettát, sajnos csak egy villanás volt az egész. Ki tudja látom-e még így? Mind jobban szenved, szörnyű látni a kínlódását, nem érdemli meg, hogy ennyire szenvedjen egy ilyen jó ember mint ő volt. Szegény kis apukám, ma megköszönte, hogy úgy ápolom őt, csak fáj a szívem érte, hogy nem tudok rajta segíteni, nem ilyen véget érdemelt … Koszt 23, fürdő 8, biztosító 60, gyerekek 20, mosás 15, patika 10.”

1988 nyarán, mikor anyám az utolsó kórházba vonulása előtt próbálta rendezgetni a dolgokat, ahogy azt Nagymama is tette hat évvel korábban, odaadott egy kis naptárt: „Találtam ezt, ki akartam dobni, de hátha… tudod valamire használni…”

A füzet Nagymamáé volt, melybe — miként egész élete során mindig — a napi kiadásokat vezette. Csak a notesz közepetáján van pár teliírt oldal.

„1982. december 8-án későn tudtam csak lefeküdni, de reggel felébredtem azért 1/4 6-kor anélkül, hogy az órám járt volna. Jött Erika és az Onkológián voltunk 9-re. Felvétel, Erika elment, magamra maradtam, kirámoltam. Elhelyeztek a III. em. 10-be 4 ágyas szoba, van villany, az ágy mellett, lehet olvasni, alig fogtam hozzá, jöttek a különféle vizsgálatok, általános, dr. Balogh kezdte du. befejezte, dr. Urai szavaiból kivettem, hogy általános eltávolítás, hogy mit azt nem tudom, csak sejtem, de hát egyszer meg kell halni, mindegy, várom az eljövendőt. Nem búsulok, ez a vég, bele kell nyugodni. Fontos, hogy családom minden tagja éljen egészségben sokáig. Éljenek boldogan, egészségben, békében. Ne ismerjék meg, hogy milyen nehéz az élet. 10—11-én újabb kivizsgálások. Holnap vasárnap, várom a délutánt. Ápolónő 100, pogácsa 3, lift 5.”

Sokáig azt gondoltam, hogy Nagymama buta asszony volt. Ma már, mint oly sok mindenben, ebben sem vagyok biztos. Lehet, hogy Nagymama csak tudta, hogy mikor kell butának lennie.

Én nem tudok imádkozni (pedig elkelne néha), de ezúton kérem azokat, akik tudnak, hogy ugyan morzsoljanak el egyszer egy tizednyi rózsafüzért az én sárga szemű nagyanyámért, és persze a többiért, akik talán mindig valami igazira, valami egészre, valami maradéktalanra vágytak, de akiknek mindig csak morzsa jutott: pár szép év, hónap, vasárnap délután, vagy csak egy nyugodt órácska a Király fürdőben.

BÄCHER IVÁN