Sajtófogadás

Mert végre — lassan egyévi újságíróskodás után — eljutottam egy igazi magyaros sajtófogadásra is.

Az az igazság, hogy hasonló rendezvényen már pár nappal előbb is részt vehettem, de az új napilap indítását köszöntő összejövetelen még népes kíséret leste sajtóténykedésemet — gyámkodó kollégáim nem engedtek el csak úgy egymagamban.

Ám, úgy látszik, bebizonyosodott, hogy alkalmas vagyok a felelősségteljes munka elvégzésére, mert hétfőn már csak én képviseltem a szerkesztőséget a — német—magyar (vagy osztrák—magyar?) mindenesetre bizonyosan — vegyes szappangyár létrejöttét üdvözlő aktuson.

Előrelátóan már vasárnap délutántól nem vettem magamhoz szilárd táplálékot, és korán lefeküdtem.

Hétfőn borongós délelőttre ébredtem, mondhatni ömlött az eső, kénytelen voltam taxival megközelíteni a jeles esemény színterét, minek következtében kis híján elkéstem.

A Központban, amit mellesleg nem nagyon szívelek, részben mert ösztönös ódzkodás van bennem minden iránt, ami kongresszusi, részben mert úgy érzem, hogy ennek az intézménynek akaratlanul is szerepe volt a szerves hangversenyélet szétrohasztásában, mindenesetre szimpatikus, karcsú, piros ruhás hölgyek és elegáns, bajuszos fiatalemberek fogadtak, kezembe nyomva egy kis fekete, fülhallgatós masinát.

Beléptem a terembe, melyet vakítóan bevilágítottak mindenféle reflektorok, s ebben a fényárban azonnal szemet szúrt, hogy az elnökségi asztalnál, a plafonig érő mosóporosdoboz-torony tövében ülő két elegáns úr kivételével valamennyi jelenlevő asztalkáján, kezében, térdén vagy hónaljában egy-egy igen gusztusos, vaskos egyenmappa leledzik.

Kétségbeesve nyomultam vissza a folyosóra a piros ruhás hölgyekhez, de szerencsére nem történt még semmi baj: egy szellemes kérdőív kitöltése után hozzájuthattam az igen jó fogású darabhoz, melynek tartalmát a terembe visszatérve, leghátul, a fal mellett kiszemelt felállítási helyemet elfoglalva azonnal tanulmányozni kezdtem.

A bal belső borítóban különféle szépen ápolt szövegekre és néhány megragadóan elkapott szappan-, illetve mosóporportréra bukkantam. (Mikor később némi csalódottságomnak adtam hangot ezen emléktárgyakkal kapcsolatban, felvilágosítottak, hogy ezeket nevezi „sajtóanyagoknak” a szaknyelv.)

De a jobb oldali borítóban, számos zseb, nyílás és egy nagy blokkfüzet mellett volt egy egészen príma golyóstoll és egy lapos kis számolómasina is.

Összességében elégedetten csúsztattam tehát hónom alá a dossziét, s aztán nem is engedtem ki többé onnan, mert azt súgta formálódó újságíróösztönöm, hogy az ilyesmit egy sajtófogadáson egy pillanatra sem szabad letenni. Sejtelmemet egyébként igazolta az a tény is, hogy senki más sem tette le a magáét, pedig figyeltem erősen …

Sajtóténykedésemet hamarosan váratlan incidens zavarta meg. A terem túlvégében, a toronyhalom aljában törpülő csokornyakkendős úr elkezdett belebeszélni a mikrofonba. Ez persze még nem lett volna baj, erre fölkészültem lelkileg. Ám rövid bevezető után a következő mondat ütötte meg a fülemet: „Most pedig kedves barátaim, nem lesz érdektelen, ha egy rövid félórában vázoljuk a mosás és a mosószerek történetét. Már az ókori görögök is …

Kivert a veríték. Mondták-mondták, hogy nehéz kenyér ez, de azért ekkora megpróbáltatásokra nem számítottam. A kétségbeesés vegetatív következményei arra késztettek, hogy — hiába volt a lég kondicionálva — levessem zakómat.

Álltam ott hátul a falnál, egyik kezemben a kabáttal, másik kezemben egy tolmácsmütyürkével, hónom alatt a mappával, s ekkor egy új, az előbbinél is rosszabb érzés töltött el — pedig már a kőpornál tartottunk. Szorongásom okára végül is gyomrom korgása vezetett rá: sajtótudatom ráébredt arra, hogy egyszer eljutunk a mosóporokig, sőt az egyetlen igazán korszerű európai mosópasztához is, s attól a pillanattól kezdve legalább egy szabad kézre, de inkább többre szükségem lesz. Néztem a zakót, néztem a mappát, és óvatosan az egyik asztalkára csúsztattam a tolmácskészüléket.

Ennek aztán külön megmutatkozott az előnye később, mikor a társtőkés előadó, aki nem az általam ismert egyetlen „világnyelven” (ami szerencsésen megegyezik anyanyelvemmel) emelkedett szólásra. Az ő mosóportörténeti áttekintését már sokkal jobban élveztem.

Ezután került sor, a régi rendszerben „Elvtársak, lehet kérdezni!” néven ismert jelenetre. Némi meglepetéssel konstatáltam, hogy értelmes, felnőtt, családos emberek milyen komoly képpel tudnak olyan dolgok felől érdeklődni, melyek szemmel láthatólag a legkisebb mértékben sem érdeklik őket.

De aztán elfogytak a kérdések, a termen ideges remegés lett úrrá, mindenki a kijáratok felé pislogott, majd miután a nyakkendős mosópor-vezérkar méltóságteljesen fölállt, a sajtótársadalom az ajtóknak rontott.

Magam, aki ugye hátul álltam, nem is tolongtam előre, méltóságteljesen szorongattam a mappámat, s hidegvérem, szerénységem el is nyerte jutalmát. A hátam mögött ugyanis kinyílt a fal. Nem azonnal nyílt ki, pár elegáns úr (bajusszal)) kínlódott vele egy kicsit, előbb csak egy vékony rés támadt, amelyen át egy gusztusos sörcsapoló pult körvonalai sejlettek föl, majd másutt támadt egy kis belátás egy hosszú, dúsan megrakott asztalra, de végül eltűnt a fal, és kezdetét vette a sajtófalás.

Mindenekelőtt egy elegáns, bajuszos úrba botlottam, aki apró poharakkal megrakott tálcát tartott elém. Azonnal láttam, hogy döntenem kell: vagy Unicum, vagy Vilmos körte. Mivel körülményes, halogató, vagy úgy is mondhatjuk, megfontolt természetemből fakadóan idegenkedek az ilyen ultimátum hangulatú szituációktól, ezért miután itt becsaptam a látszat kedvéért egy kis körtét, egy másik elegáns, másik bajuszos úr, másik tálcájáról — mert azért nem akartam azt a látszatot kelteni, mintha vedelnék — Unicumot vettem el, s csak mikor az egyik sarokban egy asztalkán egy harmadik hasonló tálcára bukkantam, csak ott és akkor döntöttem a Vilmos körte mellett — mégiscsak az a drágább.

Mindezzel azonban időt és — ahogy az asztal felé fordult figyelmem, látnom kellett — főleg teret vesztettem.

Viszont a nem kőbányai márkanévvel ékes söröspultnál még nem állt senki. Ezen a helyzeten mindenesetre változtattam.

Miközben elegánsan kezembe fogtam az áttetsző, aranyszín folyadékkal telt, párás talpaspoharat, mélyen a csapos tisztét betöltő elegáns, bajuszos úr szemébe néztem, ő azonban szenvtelenül csapolt tovább, talán csak mikor hetedszer járultam színe elé később, akkor emelte rám először némi érdeklődéssel szomorú tekintetét.

Éppen megittam az első két sört, mikor egy kis fellazulást észleltem az asztal körül. Bependerültem. Az első körben — biztos, ami biztos — nem válogattam, rálapátoltam tányéromra gombasalátából, kaviáros szendvicsből, kolbásszal töltött karajból, sajtból, mindenből, ami előttem volt.

Félrehúzódva ültem le, nem akartam senkit sem zavarni.

Az üres tányérral visszafelé menet útba ejtettem a sarokba rejtett kispoharas tálcámat, és elegáns, nehezen oldódó, vörös bajszú csapos barátomat. Így cselekedtem aztán minden alkalommal.

És még mindig rengeteg volt mindenből.

Közben nem kerülte el a figyelmemet, hogy a mosóporos hordócskákat szorgos kezek a nagyteremből áthordják a kijárathoz. Ezt semmiképpen nem tekintettem rossz jelnek.

Egy jó félóra (s egy kissé jómagam) elteltével a kollégák szállingózni kezdtek elfele.

Kikukkantottam a bejárathoz, s megnyugodva konstatáltam, hogy bőven van még mosópor, sőt a dobozok mellett szép fehér nejlonzacskók is sorakoznak, melyekben — amennyire átláttam a helyzetet — dezodoros flakonok lapulnak.

Mivel az asztal roskadozott a koszttól, egész érintetlen tálak is voltak még, kispoharas tálcám és csapos cimborám útbaejtésével visszatértem a sajtófogadásra.

Haséból már nem bírtam enni, haragudtam is magamra nagyon, amiért nem a régebbi zakómban jöttem, mert ennek a bal zsebébe két maréknyi sem fért bele.

Mind gyakrabban lestem a kijárat felé, mert bár a dobozokból sorakozott ott bőven, de olyan érzésem támadt, mintha a zacskók túl gyorsan fogynának.

De hát a büfébe mindig vissza-visszarántott a rengeteg maradék. Mit maradék! Teljesen érintetlen tálak, különösen sajtos tálak sajdították a szívemet, volt, amelyiken három kilónyi és tízféle púposodott, úgy hogy végül is el kellett tekintenem attól a ténytől, hogy utálom a sajtot, és a tál tetejét borító füstölt lepedőkből belegyűrtem a jobb zsebembe annyit, amennyi a kávétejszínektől még odafért.

És akkor még látnom kellett, hogy sörös barátom — bár már alig lézengtem a teremben — rendületlenül csapolja a söreit. Gondoltam, egy újságíró ne legyen szemérmes, odakönyököltem hát mellé, és leküldtem három pohárkával, megkínáltam őbajszát is, de méltóságteljesen visszautasított, persze én átláttam a helyzetet, tudtam, hogy csak el kell hagynom a terepet, és hú, mi lesz itt! No nem, barátocskáim, csak ne igyatok annyit, és még megmentettem pár pohárral, majd az egészet leszigeteltem egy kicsiny körtével és — az a gyanúm — sereghajtóként, de roppant elégedetten elindultam kifelé.

A kapuban kedvesen kezembe nyomták a dobozt.

„Hát… a zacs … a szaty …” — kérdeztem a bajuszos kislánytól.

„Az sajnos már elfogyott” — mosolygott belém.

Megtörten támolyogtam ki a BAH csomópontra. Mit fogok kapni ezért! Igyekeztem gondolni golyóstollra, mappára, mosóporra, sajtra, zsebben porladó haséra, de mindhiába, mert ahová csak néztem, tekintetem egész Budán csak mosóporos alakokba botlott, akik mind ott lógatták büszkén, dobozuk mellett a szatyrukat, sőt mellettem a buszmegállóban feltűnt egy öreg sajtóróka, aki két zacskót is cipelt, vagy talán négyet is, de az is lehet, hogy két sajtóróka volt, négy zacskóval, ezt már nem tudom, minden úgy összezavarodott, csak arra emlékszem már, hogy fölkapaszkodtam a nyolcasra, és, nem akarom bántani a BKV-t, de ilyen rettenetes gombasaláta-füstöltsajt-pálinka-mosópor- és sörszagot árasztó buszon még nem utaztam soha.

BÄCHER IVÁN