Foci

A foci egy igen jó dolog. Nem általában a foci, bár ha jobban belegondolunk, akkor a legtöbb, a focival kapcsolatos dolog így vagy úgy jó, meccsre járni például kimondottan jó, rossz meccsre járni pedig — és milyenre lehet ma járni — különösen az, manapság egy Vasas—Újpest meccsnek például van valami semmihez sem fogható hangulata, bája, varázsa, olyan ez, mintha mondjuk egy a Baross utcában fölcseperedett polgár gyermekkorának helyszíneit hetvenéves korában fölkeresi és szeme sarkában könnyek csillognak, szívében lágyan zengenek az emlékek melódiái, miközben baktat a lepusztult házak között térdig gázolva a romlásban, bűnben és mocsokban …

De az a foci, amiről itt most szó van, ez más foci, ez sokkal jobb foci, ez az igazi foci.

Ez a baráti, más néven rituális foci.

Az ilyen focinak mindenekelőtt múltja van.

Az a foci, amely számomra „a foci”, lassan másfél évtizedes.

Az egyetemi tornaórák, majd az akkor még létező ELTE focibajnokság jelentették a gyökereket. (Ne vegyék szerénytelenségnek, de bizonyos vagyok benne, hogy ezen sorok olvastán számos kopaszodó, őszülő szakállú matematikusnak, vegyésznek, történésznek, levéltárosnak, tanárnak szökik könny a szemébe, és szinte hallom a város fölött lebegő sóhajokat: „Drapp Sapka”, „Budaörs”, „Kulőr Lokál”…)

A csoportunkból szerveződő könyvtáros csapat alkotta a leendő rituális foci magját.

Jól emlékszem arra a verőfényes őszi délutánra — a kari olvasóban Kantot kellett volna tanulmányoznunk —, kétségbeesve behajtottam a vaskos fekete kötetet, kikecmeregtem helyemről, fölébresztettem a kalinyingrádi géniusz gondolatain békésen szunyókáló Gyulát, együttes erővel kiráncigáltuk teleírt cédulkái mellől Jánost, fölmarkoltuk a pakkunkat — aznap tornaóránk volt —, és még pár ifjú olvasót, és kimentünk a Ligetbe focizni.

Azóta több mint tíz év telt el, nagyjából megtörtént mindaz, aminek egy ilyen társasággal megtörténnie muszáj, mindenféle kever és kavar, házasság, gyerek és válás, ösztöndíj, állás, kudarc és siker, a színhely is többször változott, a résztvevők is cserélődtek, megváltozott a foci hangulata — volt idő, amikor a szombat reggel kezdődő foci rendszeresen a „buli” néven ismeretes többnapos, viharos szertartásba torkollott; ma már a többség kocsival rohan haza a családhoz, a maradék pedig vendéglőben vacsorál, hej, amikor még klottgatyában ácsorogtunk a Dembinszky utcai borozóban hat-nyolc órákat — szóval sok minden változott, de a foci maradt.

Miért jó az ilyen rituális foci?

Mindenekelőtt egészséges. Csak amennyire sebtiben vissza tudok emlékezni, a mi focink történetében például volt három súlyos combizomszakadás, két látványos szemsérülés, legalább tucatnyi kéz- és lábtörés, hogy a gyakori heveny alkoholmérgezéseket már ne is említsük.

Különösen emlékezetes marad Ádám esete, aki egyszer a kapu felé szaladván fölugrott, belekapaszkodott a felső lécbe, és tovább repült, minek következtében úgy kifordult a könyöke, hogy amikor kísértem az Uzsoki felé, alig tudtam megállapítani, hogy melyik az Ádám eleje, és melyik a hátulja.

Ez is a foci nagy előnye: az ember bőséges tapasztalatokat szerezhet a különféle egészségügyi intézmények működésével kapcsolatban is. Az elmúlt tíz évben talán csak szülészetre nem kellett focistát elkísérnünk.

Ami persze nem azt jelenti, hogy lányok nem fociztak, és nem fociznak ma is. Cserélődtek szegények, mi tagadás, cserélődtek, de ma már szeretettel emlékezünk mindre. Külön színfoltot jelentenek ők a foci történetében.

A rituális foci, a maga kialakult szokásrendszerével, hagyományaival, a benne létrejövő emberi kapcsolatok finom szövevényével arra is alkalmas, hogy társadalmi tapasztalatokat gyűjthessünk.

Csak, hogy egy példát említsek: minden fociban van zsidó. (Paraszt, púpos, gój — mindegy.) A funkció egyébként nem személyhez kötött. Egynek mindig kell lennie, mindegy, ki az.

A tisztség — melyet néha nekem is van szerencsém betölteni — arra szolgál, hogy a fociban résztvevők kicsit jobban érezzék magukat. Ha valaki elvesztette a labdát, fölérúgta, kicselezték, kötényt kapott, akkor is tudhassa, hogy van itt nála gyöngébb, ügyetlenebb, aki még inkább elpuskázta volna.

Ha valaki három méterről úgy rúgja mellé a bőrt, hogy utána a védők taccsal jöhetnek, akkor az illető azonnal keres valakit, akire ráripakodhat: „Miért nem vagy hátul?!”, vagy „Állj be a kapuba!” — és máris jobb.

És valóban jó dolog ez. Jó dolog az, amikor a csapatok választásánál az ember mindig utolsóként „kel el”, vagy amikor 7:0-nál valaki azzal a javaslattal áll elő, hogy a legerősebbet ki kéne cserélni, mondjuk… az Ivánnal… Jó dolog ez, jó a foci erre is, hogy az ember még a pályán se felejthesse el, milyen érzés feketének, bukottnak, kisebbséginek, sérültnek, hibásnak, fogyatékosnak lenni…

Ebből baj nem lehet.

A rituális foci szép vonása, hogy a résztvevők között szoros, meghitt, állandó kapcsolatok alakulnak ki.

Nincs meghatóbb annál, mint amikor egy matematikus és egy történész kandidátus tíz év óta minden szombaton a meccs negyvenedik percében megáll a pálya közepén csak azért, hogy lefolytathassa az alábbi társalgást: „Te szőrös lábú vaddisznó, hát hol volt az kinn, hát hol volt az kinn, te hülye, béna vakondok!” „Ne pofázz, te, akinek teve volt a nagyanyja, ott a labda helye a vonalon, te szerencsétlen kehes bányaló!” stb.

Tíz éve csak egy hajszál választja el a feleket a verekedéstől, de mi, a többiek, a világért sem, mi gyönyörködve nézzük őket, olyanok ők már nekünk, mint egy, az élet viharaiban egymáshoz csiszolódott szép, öreg házaspár…

Közismert dolog az is, hogy a foci által tökéletesen megismerszik az ember, legbensőbb lénye is föltárul, leplezett vonásai is kirajzolódnak.

Itt világosan kiderül, ki önző, ki erőszakos, ki enervált, ki linkóci, ki hisztériás, ki megbízható.

Aki csöndesnek, szerénynek, visszahúzódónak tűnik fölületes szemlélő számára, arról a fociban könnyen kiderülhet, hogy valójában kemény, határozott, célratörő személyiség.

Van, akit mérsékelt labdaérzékkel vert meg a sors. Ám hetente tanúi lehetünk annak, hogy a kedvezőtlen adottság hogyan ellensúlyozható lelkesedéssel, elszántsággal, fanatizmussal.

Ha szövetséget köt a vasakarattal, csodákra képes a faláb is.

Egyszóval a fociban mindenki megismerszik. Csak én nem.

Mert én köz- és elismerten jószívű, önzetlen, nagylelkű ember vagyok, aki elsősorban a csapat, a közösség szempontjait helyezem előtérbe. És mégis: ha a focipályán megkaparintottam a labdát, akikor rendre megiramodtam a bal szélen, elszáguldottam — ha hagytak — az alapvonalig, és nem adtam le, hiába álltak és kiabáltak a többiek a kapu előtt üresen, nem adtam le nekik, pedig akartam, akartam adni, de mire le akartam volna, addigra már onnan az éles, lehetetlen szögből ballal mindig rárúgtam a kapura. Persze bement néha, én nagyon jól emlékszem azokra az alkalmakra, amikor bement, de a többiek csak arra emlékeznek, hogy fölé, mellé ment, vagy lecsúszott a lábamról és a kapus ölébe gurult a labda.

Valamikor szerettem volna eltöprengeni ezen a furcsa jelenségen, de régebben nem értem rá, mostanában pedig már nem érdeklem annyira magamat.

Különben is: megváltoztam.

Manapság már nem száguldozok el a balszélen, hanem, amint labdát kapok, csak azt lesem, kinek adhatnám tovább, ki van üresen, kedvező pozícióban, és annak adom, vagyis hát igyekszem adni, persze van úgy, hogy lecsúszik, vagy hogy teszek azért pár lépést a labdával előre, de onnan a bal sarokból aztán már tényleg mindig beadom, vissza a többinek.

No most azt gondolják, hogy ők ezt észreveszik?

Lám, ez is a foci nagy tanulsága: van úgy, hogy hiába változunk, hiába újulunk meg — már késő.

Hiába adom le, hiába vagyok már önzetlen, vélem öregedő társaim már nem új énemet látják, hanem a múltamat. Hiába passzolok nekik már minden meccsen százszor — én már az ő szemükben mindig csak az leszek, aki — ha most éppen nem is —, de általában, természete szerint elszalad a balszélen a labdával, általában elveszti azt, és ha nem, akkor általában fölévágja tizenöt méterrel. Hiába passzolok, hiába igyekszem, hiába — múltamtól megszabadulni nem tudok.

Most már csak abban reménykedem, hogy ha múltamat el nem is felejtik soha, de legalább egyszer folyamatomban szemlélnek majd.

De az is lehet, hogy jövő szombaton azért is megiramodom ott a balszélen, kicselezem az egész bandát, és amikor már majdnem az alapvonalhoz érek, akkor váratlanul ballal berúgom nekik, de úgy berúgom, bevágom, bepörkölöm, hú!… Az anyjuk istenit!

BÄCHER IVÁN